Voltak
megpróbáltatások, de a zeneszerzés iránti vágyam megmaradt.
A szving szultánja, Mark Knopfler beszél a zene hatalmáról, tinédzserkori példaképeiről, akikkel együtt játszhatott, és arról, miért távolodott el a Dire Straitstől.
Emlékszem, amikor 16 éves
voltam, egész éjszakákat töltöttem gitározással, szegény szüleimet az
őrületbe kergetve. Állandóan könyörögtek, hogy feküdjek már le, és ne dübögjek
a lábammal a padlón. De én már akkor eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát, és
gitáros leszek. Derűlátó srác voltam, olyan, aki mindig optimista.
Már-már kezdtem azt hinni, hogy simán megélek a gitározásból, hiszen mindig is
ezt akartam csinálni. Ujj-stílust tanultam, folk-klubokban játszottam, mindez
nagyon izgalmas volt számomra. De aztán jöttek a csalódások; emlékszem, milyen
gondot okozott, hogy nem tudtam erősítőt szerezni. Nem mertem apámtól
segítséget kérni, miután egy kisebb vagyont költött a nekem vett gitárra.
Nagyon közel álltam mindkét
szülőmhöz, de minden áron el akartam szabadulni otthonról, hogy a saját lábamra
álljak. Zenekart akartam, meg turnékat. De mire idáig eljutottam, az valójában
sok időbe tellett. Először is, nem tartottam magam dalszerzőnek, csakis
gitárosnak, ezért néhány évnek kellett eltelnie, mire szép lassan elkezdtem dalokat
írni. Ekkor jöttem rá, hogy ha szerző is vagyok, az megkülönböztethet más
zenészektől. Ami a hangomat illeti, hát istenem – még mindig nem vagyok vele
kibékülve – igazából csak most kezdtem igazán élni vele. Ne feledjük, hogy a ’90-es
évektől javult, mióta felhagytam a dohányzással, mert akkor olyan volt, mint
egy haldokló állaté.
Eleinte aggasztott az a
begyepesedett vélemény, hogy akármit játszok, az túl gyors. De ahogy idősebb
lettem, és egyre inkább más zenéket is hallgattam, mint pl. Chet Baker és hasonlók
– így ez nagyban hatott rám, ezért nagyon sok lassúbb dalt is írtam az új
lemezre, amik jobban passzolnak egy korosodó zenész stílusához.
Ilyen dal a „Matchstick Man” is,
amely visszatekintés fiatalkori önmagamra, az akkori álmaimra, kalandjaimra. Egy
valódi emlék – karácsonykor, amikor havazott, nehezen tudtam hazajutni. De most is úgy érzem, hosszú út áll előttem. Ez volt az a pillanat, mikor azt
mondtam, ezt én választottam magamnak, ezt akartam – a jót és a rosszat
is. Voltak megpróbáltatások, de a vágyam megmaradt, szerelem a gitárok és a
zene iránt.
És néhány álmom tényleg valóra
vált – úgy értem, hogy a gyerekkori, gyerekes álmaim. Bob Dylannel és Randy
Newmannel játszani – visszaidézi a tinédzserkoromat. Emlékszem, hogy mennyire
izgalmas volt látni Van Morrisont Newcastle-ban, amikor 18 éves voltam és arra
gondoltam, hogy én is elég jó lennék egy ilyen bandába zenélni. És
elhatároztam, ez lesz az én nagy dobásom.
Aztán – egy nappal később – már
egy zenekarban találtam magam, az Everly Brothers-szel, akik az én dalomat
játszották. Ők, akiket tinédzserként istenítettem, te jó isten – ezt ki hitte
volna? Vagy ott lenni Bob Dylan Santa Monica-i házában, az irodájában, egy
lemezre való anyagot megírni vele együtt, majd felvenni. Hivatalosan még
mindig abban a lepukkant tanácsi lakásban laktam, Deptfordban, amikor mindez megtörtént... egyszerűen
hihetetlen.
Aztán a Dire Straits-szel
mindez már túl sok volt nekem, ezért vissza kellett lépnem (Az
1985-ös „Brothers In Arms” világsikere, majd az azt követő világ körüli turné
után a zenekar először 1988-ban állt újra össze, majd utolsó lemezük, az „On
Every Street” és az 1992-es turné után a
végleges feloszlás is bekövetkezett).
Szükségem volt rá, hogy a
dolgaim újra egyensúlyba kerüljenek és az egészségemet is vissza kellett
kapnom. Előtte semmi más nem érdekelt, csak hogy minél jobb dalokat írhassak.
Félreértés ne essék, sikert akartam és meg is szereztem. De egy idő után az már olyan nagy volt, hogy a stáb felét sem ismertem, akik óriás színpadot húztak
fel a szuperkoncertekhez, és ezt többé már nem éreztem magaménak. Ha most
indulnék turnéra, 11 embernél többet nem vinnék magammal. Amikor azokat a
hosszú, óriásturnékat csinálod, akkor része vagy egy jól működő szertartásnak,
te vagy a mozgatórugója – minden egyes dallal, amit eljátszol. De a régi dalokat
is szeretem játszani, amik sokat jelentenek a közönségnek, és tisztában vagyok
azzal is, hogy néhányan csak ezekért a dalokért vesznek jegyet a koncertjeimre.
Szeretem a „Local Hero”-t. (Az 1983-as Bill Forsyth-filmhez Knopfler írta
a filmzenét). Érzelgőssé tesz. Írtam
néhány új dalt a színpadi változathoz (amelynek a premierje 2019
márciusában lesz az Edinburgh Lyceumban)
de az eredeti filmzene még mindig nagyon ott van. A darab egy picit alacsonyabb
hőfokon fog indulni, amely a végére egész kiteljesedik. De kitűnő a forgatókönyv és színészek játéka is. És hogy a
telefon csörgésével ér-e véget az előadás – ezt nem árulom el.
Ha most egyetlen pillanatra
visszatérhetnék a múltba, akkor az egy 20 évvel ezelőtti koncert lenne, amikor a
folyosón sétáltam, a koncert után, odajött egy pasas és megállított: „Ma
este öngyilkos akartam lenni, de a barátaim értem jöttek és elhoztak erre a
koncertre. Csak azt akarom mondani neked, hogy most már újra élni akarok”. Megköszöntem neki és valami fantasztikus
érzés fogott el, úgy éreztem, hogy akkor este valami igazán jó dolgot tettem.
Hát, ez a zene a hatalma.
forrás:
Szerző:
Jane Graham – 2018.11.19
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése