Koncert-beszámoló Bárdos Jenő tollából a zenekar 1985-ös budapesti fellépéséről
Seregszemle
A felkelők kis csapata minden kényelmetlenséget nélkülöző körülmények
között Montserrat szigetén George Martin stúdiójában készülődött a már beindult
egyéves, kétszázhúsz pontosan kiszámított és nagy precizitással végrehajtandó
ütközetből álló hadjáratára. A hadjárat célja a népek közötti megértés
elősegítése, a felkelők vitézségének bizonyítása, valamint zsákmányszerzés. A
muníció főként az a kilenc dal, amely a BROTHERS IN ARMS (Bajtársak) című új
nagylemezen található, vagyis a semmiből koholt okokat és érveket időben és jó
mélyen barázdákba helyezték.
A lemez barázdáinak elboronálására véletlenül a szigetre vetődött még a
nemzetközi popzenei lovagrend néhány nagy magányosa, mint például Sting (ének, Police); Tony Levin
(basszusgitár, King Crimson); a Brecker-fivérek (fúvós hangszerek, szabadúszók): Omar Hakim (dob, Weather
Report) és így tovább.
Egy kis bajtársi segítség... A hadjárat látható tábornoka Ed Bicknell menedzser, aki immáron nyolc éve felelős a csapatmozgásokért. A kockázat
óriási, hiszen nemcsak a hadtápért felelős (technikai személyzet, fuvarozó
vállalatok, világosítók stb.), hanem ő tervezi a hadjárat útvonalát, tárgyal
idegen hatalmakkal, szerződéseket köt, egyszóval: alakítja a történelmet.
Mi több, neki kell kiáltania azt is, hogy „előre, fiúk!”, ha nagy a
veszély. Marsallbotja alatt a jó fegyverforgatókból álló hűséges testőrcsapat
modern hadsereggé szerveződött, amely most huszonhat országot készül
meghódítani Új-Zélandtól Finnországig, Kelet-Európától Japánig,
Spanyolországtól Ausztráliáig. Némely régi európai hadjárat a Szentföldet vette
célba — ők onnan indultak néhány héttel ezelőtt. A hadjárat 12., 13., 14. és 15. csatáját egy kelet-európai ország (az ő
megfogalmazásuk) Budapest Sportcsarnok nevű, rossz akusztikájú betonvölgyében
vívták meg, 1985. május 16-a és 19-e között.
Intermezzo
A krónikásoktól
elvárják, hogy az eseményeket harag és részrehajlás nélkül írják meg. Mindez a
jelen sorok írójának aligha sikerülhet, ugyanis elfogultan, szinte a rajongásig
kedvel egy miskolci atyától Glasgow-ban született ragyogó tehetségű gitáros
költőt, akinek gondolkodását nem a vidám dél-angliai tengerpart, hanem az Eric
Burdont is messzire röpítő Newcastle érdes nyelvezete metszette.
Ez a külsejében kicsit Björn Borgra, orrhangjában és
énekstílusában kicsit Bob Dylanre emlékeztető énekes inkább való egy
észak-angliai kisváros „puhájába, mint csillogó rock-revükbe, ahol fűtötten
szentimentális, vagy éppen jeges, proletár-indulatú vers- szövegei teljességgel
kivehetetlenek. Az az ismertetőjegye viszont, hogy éneke szorosan egybefonódik
gazdagon díszítő gitárjátékával, így is megmarad. A városi dalnak ezt. a
népzenei természetességű pompáját mérnöki pontossággal kidolgozott
akkordmenetek, egyre gyakrabban klasszikus zenei akkordmenetek (v. ö.: Chopin)
teszik méltóságteljessé.
A főcsapás iránya, vagyis az a bizonyos tizenhat dal
Trópusi dzsungelfolyó, egzotikus dobok, őrjítő fuvolaszó, reggae-s
lüktetés. A tűzszerészek zöld-lila- kék pöttyös szőnyeget terítenek a harcosok
lába elé, majd epekedően tiszta gitárszólót követően felcsendül az első dal:
(Keljünk át a folyón). (Az eredetileg versben
írott szövegek itt nyers prózai fordításban szerepelnek.)
„Szabadságharcos
vagyok az ember hadseregében, mi vagyunk a kiválasztottak,
mi vagyunk az
élcsapat.
Az indítékunk nemes
és igazságos
és ha kell, az
életünkkel fizetünk érte.
Átkelünk a mély és széles folyón,
Átkelünk a folyón a túlpartra.
Zsoldos vagyok, a
háború sakálja,
fütyülök rá, hogy
kiért folyik az öldöklés.
Ugyanaz a régi
történet ez mindig, csak a neve változik.
Halál vagy Dicsőség,
a játék neve: öldöklés.
Átkelünk a mély és széles folyón, átkelünk a
folyón a túlpartra.
Senki sem
állíthatja meg őket, mint ahogy éjszakát nappal követ
A helyesből
helytelen lesz, a balosból jobbos. Énekelve masíroznak
kibontott zászlók
alatt ma a hegyekben, holnap
az egész világon.
Átkelünk a mély és
széles folyón,
átkelünk a folyón a túlpartra.”
Fotó: Szabolcs László
Régi dal = biztos siker az 1980-as albumról: ESPRESSO LOVE.
Minden vérvörös, a közönség azonnal felismerte a dalt is, a lányt is:
mennyben született, megörülök érte, pedig csak fellángolás, megadom magam.
Presszó-szerelem: egyik olyan, mint a másik. A közönség tartósabban el- jegyzi
magát a gitárokkal, mígnem a fények lila-türkizbe váltanak és megint új dalt
hallunk: SO FAR AWAY (Olyan messze vagy). Az aligha
állítható, hogy valami magas szellemiségű nóta, de zeneileg kellemes: akár Ry
Cooder, vagy J. J. Cale is megírhatta volna.
„Megint itt vagyok ebben a vacak városban és te olyan
messze vagy tőlem,
hol vagy, mikor a nap lemegy,
oly messze vagy tőlem.
(ez még négyszer) Belefáradtam abba, hogy
szerelmes vagyok
és mégis teljesen egyedül élek, mikor olyan messze vagy
tőlem,
belefáradtam, hogy alig hallak a telefonban és hogy oly
messze vagy tőlem.
Már úgy fáraszt, ha megint magyaráznom kell, mikor olyan
messze vagy tőlem,
hogy te a napsütésben jártál, míg én az esőben és hogy
oly messze vagy tőlem."
Szépséges szaxofon-orgona-szintetizátor szólók vezetnek át a ROMEO
AND JULIET sötétkék-lila, pirosas-lila színeihez. Knopfler kezében
a gyakrabban látott Fender gitár helyett a furcsa, fémes, de mégis puha
hangzású National tűnik fel (amely egyébként az új lemez borítóján is látható).
Az itt következő blokk úgyszólván verhetetlen és kommentárra alig szorul.
Kiadós és mutatós szaxofonszóló után (újabb gitárcsere: nylonhúr, majd vissza)
itt a PRIVATE INVESTIGATIONS (Magánnyomozások), amelynek
legnagyabb meglepetése a nagyszerű hangzáson túlmenően a félelmetes technikai
háttér: play-back, szintetizátorok, fehér lézerek. Mindezek tetejébe az
örökzöld sláger, a dinamikus SULTANS OF SWING (A szving
szultánjai). Ma már sokkal gyorsabban játsszák, mint 1977-ben. Vajon van-e még
egy ország, ahol meghallhatják, hogy a Sultans of Swing-nek csárdás ritmusa
van? Igazi gitárprímás ebben Knopfler, az egykori zenei tartalmat már
elhomályosítja a virtuóz csillogás, noha nem talmi, hiszen bárhol csendül fel a
világban, tudják, hogy kinek az ujja szeretgeti a húrokat. Megint csúcson a
közönség: hova lehet innen továbblépni? Lassú szaxofonszólóval csillapítják a
felhevült ifjúságot, s íme (nem hiszünk a fülünknek) szinte Hawaii-jellegű
szigeti muzsika csendül fel, langy- meleg sötétben csónak leng ... Egyszál
gitárban, mély sárgában Mark elénekli a koncért legvonzóbb, leglíraibb dalát: WHY
WORRY (Miért kellene aggódnunk).
„Kedvesem, látom,
elszomorított ez a világ, vannak rossz emberek is:
amit tesznek, amit mondanak.
De kedvesem én letörlöm ezeket a keserű könnyeket,
elűzöm e nyughatatlan
félelmeket, amelyek kék egedet szürkébe váltják.
Miért aggódsz, nevetés kell jöjjön a fájdalom után,
hiszen napfény követi az esőt is.
Ez a világ rendje, hát mért kellene aggódnunk'!
Kedvesem, ha szomorú vagyok, hozzád fordulok, te adsz
értelmet annak,
amit teszek, — tudom, hogy ezt könnyű mondani —
De kedvesem,
mikor e világ aljas és rideg, a szerelmünk fénylik, mint
az arany és minden más csak esetleges.”
Ennyi szomorúság és vigasztalás után igazán ránk fér egy kis vidámság.
Zeneileg valóban a koncert egyik legmulatságosabb száma következik: WALK
OF LIFE (Hivatás). A szöveg keserű iróniája (egy utcai énekes
mindennapi küzdelme a megélhetésért) a rock-szakma közismert, sláger-gyáros, a szerző által
is nyilvánvalóan lenézett, mégis alkalmazott fogásait. Jellegzetesen olyan
szám, amelyre jót ugrálhat, táncolhat a közönség, anélkül, hogy a mondanivaló különösebben
érintené.
Ed Bicknelltől tudom, hogy szinte minden Knopfler-dalnak
van önéletrajzi alapja, legalább az események szintjén. Valóban végighajtottak
egy TELEGRAPH ROADon
Detroitban, a Romeo and Juliet múzsája egy nagyon is hús-vér leány. A most következő
dal gondolatait Rudolf Hess, egykori hírhedt náci fényképe váltotta ki: THE
MAN’S TOO STRONG (Az ember nagyon erős). A dal a protest song
legjobb zenei és előadói hagyományai szerint indul, hogy majd drámai
szaggatásokkal és méltóságteljes akkordjaival a koncert egyik legmeggyőzőbb
produkciója legyen. Ha szabad nagyképűnek látszó szavakat használni, ebben a
dalban minden eddiginél nyilvánvalóbb Knopfler költői és zeneszerzői tehetsége.
A háborús bűnösökről szóló dal végül is az ember legyőzhetetlenségébe vetett
hitet fejezi ki:
"Csak egy öregedő dobos
vagyok, aki háborúkban játszott,
én vittem a prímet a
kínzásoknál. Most azt mondják, hogy
háborús bűnös vagyok és
haldoklom így atyám,halld vallomásomat:
Törvényesítettem a
rablást és hitnek neveztem, elfutottam a pénzzel
és rejtőzködtem mint egy
tolvaj.
Újraírtam a történelmet a
hadseregemmel meg a pribékjeimmel, felidéztem elveszett
emlékezetet és elégettem
mind a könyveket.
Es mégis hallom a
nevetését, és mégis hallom a dalolását: az Ember túl nagy,
az Ember túl erős!"
Ezen a koncerten nincs üresjárat. Ráadásul micsoda
fordulatok! A MONEY FOR NOTHING (A semmiért kapják a
dohányt) egy helyzetdal, amelyben egy konyhafelszerelés-lak- berendezési üzlet
eladója (és szállítómunkása) — megint csak nem kitalált személy — szólal meg,
aki — részben jogosan, részben primitíven — a tévében látható „semmittevőket”
kritizálja.
Forognak a lámpák, villódznak a fények és most
először túl hangos a zenekar, talán mert a zenészek is keményebben játszanak
ebben a számban. Még egyszer visszacsendesedünk a jól ismert WILD WEST
END sárga énekes — lila kórus fantasztikumába, majd erősödő
fehérek közepette befutunk a legkidolgozottabb TUNNEL OF LOVE-
ba (A szerelem alagútja), hogy’ ismét megcsodálhassuk, miként képesek a
zenészek Knopfler vezetésével a legcsendesebb pián ókból egyre izgatottabb
ingásokkal szerelemmadaras, verdeső magasokba jutni. Feszültség és feloldozás;
akarat és hangszertudás; dallam, dinamika és ritmus; fej, kéz, fül és szív
mesteri és művészi összefonódásának lehetünk tanúi. Knopfler bemutatja a
zenészeket, levonulnak. Ez nem lehet igaz, hiszen még két órája sincs, hogy
játszanak. Visszajönnek. Biztos, hogy visszajönnek. Remélem, visszajönnek.
Visszajönnek?
Lidérc
Vérfagyasztó pillanat. Szó szerint. Megkérdezik tőle,
hogy folyik-e magyar vér az ereiben. A válasz igen. Megindul a kebelre ölelőnek
szánt kérdésáradat: tud-e magyarul, mesélt-e neki az apja, van-e kapcsolata
magyarokkal, másként nézi-e ezt az országot és így tovább . . . Kényszeredett
udvariasság, béna idegenség, bántó, infantilis szellemeskedés: hihetetlen. Tudjuk,
szegény ország, kis ország. No, de sebaj. Knopfler biztos már azt is tudja,
hogy hova menekül a szellemi tönk szélén, amikor alkímiája már nem kommunikál,
ha a szerelmet (a szakma szerelmét) már elnyomja az arany. De hova fussanak
majd a bambák Pesten, akiknek még mindig csinálhatnak mozit: nyakunkon a link
szultánjai....
Végjáték
Visszajöttek. De lehet, hogy csak a csütörtöki
közönségnek volt szerencséje. Akkor még eljátszották (vasárnap már nem) minden
idők egyik legszebb Dire Straits-számát (Knopfler kedvenc dala az új albumról),
a címadó BROTHERS IN ARMS-t. (Bajtársak). Elég nyilvánvaló, hogy
a dalt csak olyan valaki írhatta, aki — lélekben legalábbis — nemrégen
háborúban járt: a köd borította hegyek Falklandot idézik ...
„Ezek a köd borította
hegyek most az otthonom, pedig alföldön lakom
és fogok is, ha majd egy
napon visszatérünk völgyeinkbe és tanyáinkra, s nem égetjük tovább a
bajtársiasság gyertyáit.
A pusztulás e mezői tisztító
tüzek, láttam minden szenvedésteket,
amint a csaták haragja nőtt, szenvedtem tőlük,
de a félelemben és rettegésben nem hagytatok el, bajtársaim.
Annyi sokféle világ van,
oly sokféle nap — pedig
csak egyetlen világ létezik, s mi mégis különbözőkben élünk. Most a nap pokolra
dőlt és magasan szárnyal a hold
hadd búcsúzzam tőled, hiszen mindenkinek
meg kell halnia.
De meg van írva a
csillagokban és tenyered minden ráncában, hogy bolondok vagyunk,
ha bajtársaink ellen
háborúzunk."
Gyönyörű, pacifista dal. Viszont így nem lehet
abbahagyni egy koncertet: túl szomorú. Mint ahogy a régi koncertlemezen, a SOLID
ROCK itt is felébreszti a közönséget, majd a záró, csak hangszeres GOIN’
HOME (Hazafelé) optimista dúr hangzása az egész világot keblére öleli.
A csarnok kivilágosodik: csatakos örömzene, gitárok szügyén boldog veríték, ünneplő
tömeg. A katarzis nem marad el...
Közben a technikusok (jó fogás) még játék közben
letakarják a zongorát, szétcsavarják a mikrofonokat: leszerelnek. Teljes
leszerelés. Békeharcosoknak is . .. Holnapig.
Szerző: Bárdos Jenő
A dalszövegek fordítója: Bárdos Jenő
forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése