Vlagyimir Viszockij születésének 80. évfordulójára

Hamlet és Viszockij

Részletek Anthony B. Dawson Hamlet c. művéből - Manchester Univesity Press, NY, 1995

Oroszországban a Hamlet az egyetlen olyan karakter, akinek egyénisége megváltoztatta saját tekintélyét. 1971-ben a moszkvai Taganka Színházban Jurij Ljubimov rendezte színpadra a darabot, amely egészen 1980-ig szerepelt a színház repertoárján, több mint 271 előadással. A sikersorozatnak az énekes-költő, Vlagyimir Viszockij korai halálával lett vége, aki a címszerepet játszotta, különleges egyéniséget adva a produkciónak.

Ljubimov 1964-ben alapította meg a Taganka színházat, abban az évben, amikor Kozintsev Hamlet-fordítása megjelent. A színház alapítását viszonylag megkönnyítette a hruscsovi „olvadás”, bár ez hamarosan túl sok hőt gerjesztett a sápadt szovjet tavaszban. Végül aztán az intézmény a szovjet rezsim társadalmi és morális ellenzékének emblémájává nőtte ki magát és sikerült az elnyomott oroszok spirituális éhségét megszüntetnie.

Pusztán színházi terminusokban kifejezve Ljubimov Hamletje említésre méltó a filmszerű montázs, a színpadi rendezés, a gyorsírásos képek meghatározó jelenlétét illetően – a mindenütt jelenlévő, állandóan mozgó függönyök (David Borovszki tervezésével); de a legfontosabbat mégis a címszereplő kulturális szerepe, szellemi hatalma jelentette.

Amikor Hamlet szerepét megkapta, Viszockij már közismert volt, mint a lelki szabadság trubadúrja – ő volt „az élő lélek és korának lelkiismerete” (Gerskovich, 129), országszerte szerették, mert az erősen cenzúrázott, homályba taszított társadalomban az igazságot énekelte meg dalaiban.

A moszkvai Olimpia idején halt meg, amikor is az emberek elhagyták a stadionokat, felálltak a tévé elől, hogy részt vegyenek egy spontán gyász-szertartáson. Halálhírét nem tették közé a sajtóban, mégis – néhány órán belül a moszkvaiak nagy része tudomást szerzett róla és ezrek gyűltek össze a színház környékén, ahol legendás gitárját kiállították, verseit szavalták, emlékét tisztelték.

Néhány nappal később, a temetésen gyászolók tömege töltötte meg a Taganka környéki utcákat, de csak keveseknek sikerült a koporsó mellett hosszú sorban végigmenni, mielőtt továbbhessegették volna őket. A tetőn valaki hangos szóval kommentálta a történteket a hátul nyomorgó tömegnek. Ljubimov ekkor nyilatkozott így: „Viszockij temetése után kezdtem tisztelni a moszkvaiakat.”

Bár nyilván vannak különbözőségek, de ez a jelenet [1]David Garrick búcsúszertartására emlékeztet, amely jó kétszáz évvel ezelőtt történt. Hivatalosan megszervezett, szinte megrendezett esemény, melynek célja, hogy tiszteletben tartsa a legnagyobb angol színésznek, mint nemzeti hősnek az emlékét.

Viszockij búcsúztatása nem hivatalos, mondhatni „rendetlen” volt, jelképe a szabadság iránti elfojtott vágynak, az elnyomó hatóság iránti dacnak. De Viszockij nemzeti hős volt, akárcsak Garrick és mint angol elődjét, őt is Hamlettel azonosították.

A szerepben megjelent a gitárjával. Az előadás elkezdődött a csupasz színpadon, mely egy fehérre meszelt, hátsó falra néz, a falon egyetlen súlyos fakereszt. A két sírásó sziluettje vodkát vedelt és koszlott koponyákat dobált ki a nyitott sírt szimbolizáló színpadi előtérből.

Hamlet – alkalmi, modern öltözetben a sírhoz közeledett, miközben gitárján magát kísérte, Pasternak Hamlet-jét idézve, a betiltott Dr. Zsivágó-ból:

„Az izgalomnak vége. Sakktáblán lépek előre

Egyenesen a bejáratnak dőlve

Távoli visszhang-foszlányokra erőlködve kapaszkodnék

Hogy halljam az események végszavát, az én időm közelít”

Pasternak nagyszerű Hamlet-fordítása meghatározta a karaktert, az orosz viszonyok között: komoly, elkötelezett, önfeláldozó, már-már Krisztus-szerű szenvedő, aki [2]„feladja saját akaratát azért, hogy „végrehajtsa annak az akaratát, aki őt küldte. A Hamlet „nem a gyengeség drámája, hanem a kötelességé, az önmegtagadásé. Saját korának bírája, a jövő szolgája.”

Valósága összefonódik – ahogyan a darab sugallja – a színész önmagával vívott harcával és belehelyezi őt abba a feszült helyzetbe, hogy felrobbantsa [3]„azokat a félrevezetéseket, amik a szovjet közélet morális hanyatlását okozták.”  

[4]„És mégis, hiába kuszálták össze az események sorát

Semmi sem akadályozta meg végül a függöny lehullását

Itt állok, egyedül. Minden más a farizeusság ingoványába vész

Végén élni az életet – megragadni a pillanatot”

A Taganka Színház mobil függönyeinek vizuális és szimbolikus dominanciájának célja az volt, hogy kiemelje az előadás jellegzetesen szovjet értelmezését. Durván szőtt gyapjúból, bár néha az itt-ott megjelenő makramé-„szálak gonosz kötegekben lógnak”.  A függöny irányította a darabot, aláhullva a mennyezetről a nyitódal után, végig körben és a színészek között mozogva, mint egy hatalmas szörnyeteg … diktálja az iramot, redői között a szimbólumok, a hatalom eszközei rejtőznek – fekete karszalagok, kardok, serlegek, trónusok, kiélezett kések. Beburkolja Ophéliát, megfélemlíti Poloniust, védelmezi Gertrude-ot, segíti Claudiust és fenyegeti Hamletet. Végül tisztára söpri a színpadot és a közönség felé mozdul, mintha azt is el akarná pusztítani.”

(M. Croyden, in Leiter 145)

 …[5]A színész játéka talán nem annyira hangsúlyos, habár átfordította a darab jelentését egy végtelen tükörkép-sorozatba. Inkább a színház hatalmáról, erejéről szólt ez, amely létrehozza a saját közös ügyeit. Viszockij játékstílusa pontosan beleilleszkedett ebbe a koncepcióba. A fő irányvonala az volt, hogy fenntartsa a színész és a szerepe közötti távolságot (mint a Zadek és Muller-ben, csak ott más célból) nem keverve össze a karakterrel, de mégis, a szereppel való személyes kapcsolatát kifejezve. Így maradt énekesként, trubadúrként a szerep megformálója, de végig kommunikált Hamlettel oly módon, hogy felfedte saját elszigeteltségét, megalapozta saját költői hangját – és ami a legfontosabb – keresni kezdte, hogyan lehet élni. Pályafutását inkább nihilistaként kezdte, de mint Hamlet – koncepciója egyre érettebbé vált, egyre összeszedettebbé és kutatni kezdte a lehetséges válaszokat a „szükséges kérdésekre”, ahogyan a saját verséről, Az én Hamletem-ről beszélt.

[6]Az előadás, akárcsak a színész, eljött, hogy a függönyök redőiben és a sírban meséljen az életigenlésről; poszt-sztálinista témája a túlélésnek és a megváltásnak és nem a sztálini korszak halállal és bosszúval teli éveinek.

Egy évvel Viszockij halála után Ljubimov összeállított egy előadás-kollázst, A költő Vlagyimir Viszockij címmel, melyet még a megnyitója előtt betiltottak, bár tartottak néhány nyilvános „ruhapróbát”, így szökvén meg a cenzor ökle elől. Viszockij helyére összepontosítva – a szovjet kultúrában betöltött szerepére, az előadás újra életre kelt, felcsendültek az utcadalai, a háborúellenes dalok, a szovjet élet mindennapjait újból megidézték. Mindegyikben ott bujkál a rejtett társadalmi elidegenedés, az ellenállás, az önkifejezés elfojtott vágya. Mindenhol megszakítva a Hamlet-re való utalásokkal, hivatkozásokkal: mint például az a szatirikus párbeszéd, amelyben Polonius és a Király megvitatták Hamlet „stratégiai őrületét”, a „huligán-énekeket”, vagy a „Lenni vagy nem lenni” reprízének csúcspontja, Pasternak és Viszockij koncepciójának sarkköve.

[7]Az előadás egyik, az orosz fürdőkről szóló dalát megszakítás nélkül játszották Viszockij rögzített énekhangja alá, sebesen átkelvén a monológon: „ahogy a gondolat gyávákká tesz mindnyájunkat, határozottságunk, akár a virág, elhervad … Gondolatok, mik először sikert ígértek, egyetlen kézmozdulattal meghalnak.”

A finálé visszahozta az énekest, a dalait, megalkotva a reménység, a halál és a veszteség elleni dac kettős képét. „Már sarokba szorítottak, sarokba – de a vadászoknak is a semmi maradt .. „ „ ….már csak az jött mögötte, hogy nincs időm befejezni életem .. nincs már időm, hogy befejezzem énekem …”

És végül a hang elcsuklik, mint Hamleté, belefoszlik a hosszú csendbe.

Fordította: Lunkán Katalin

Forrás:  http://www.kulichki.com/vv/eng/hamlet.html

Kép: www.cultura.hu

---

[1] Angol színész, rendező és drámaíró, (1717-1779). Fő érdeme, hogy Shakespeare-t újból felelevenítette a színpadon, valamint tragikus és komikus színésznek is egyaránt kiváló volt.

[2] Pasternak – in Rowe (1948)

[3] Golub - 161

[4] Golub - 161

[5] Gershkovich 128-9

[6] Golub - 166

[7] Gershkovich 116-26