Steve Hackett: Déja Vu (1996)
Útra kelek, erős vagyok, mint még sohasem
A fölém magasodó időt
Az óceán mélyére söpörtem
Mint a virág, mely lassan bontja szirmait
Úgy érzem, mintha már éltem volna itt
Mindenki arról fantáziál, övé lehet a győzelem
S lába előtt hever a világ, ahogy dicshimnuszokat zeng
Az apa fölé majd a gyermek nő
Amit vetettünk, majd azt aratjuk
És végül minden nap álmainkban
A halál értünk nyúl
Akarod tudni életem történetét
Az egyetlen bűnöm az, hogy nem szerettelek eléggé
Úgy érzem, mintha már éltem volna itt
Ismerni akarod a jövőt, a darab utolsó felvonását
A széthullott könyv utolsó, hiányzó lapját
Minden, ami elmúlt, fagyott pusztaság
A leszakított gyümölcsöt nem veszik vissza a fák
De most már tudom, én egyszer már éltem itt
Steve Hackett: Icarus Ascending
Please, Don’t Touch (1978)
Ikarusz szárnyalása
Sok minden mással foglalkoztam volna
Sok-sok hely van, ahol inkább éltem volna
Vágyaim pompás szárnyait nap olvasztotta
Bele a tengernyi bűntudatba
A temetőben
Acsargó kutyák félemlítik a holdat
Gyerekjátékok zaját őrzi egy dallam
Fény simogatja a szőlőtőkéket
De sivataggá is teheti őket
Mi vár rám, ha követem, óh
És mindezt hátra hagytam
Most is szállok, e pillanatban
Soha nem zuhanok
Míg pillantásod
Tekintetembe nem fúrod
Silk Road – To Watch The Storms (2003)
Selyemút
Amikor a testem megpihent
A lelkem szabadon vándorol
Aranyfelhőkön túl, melyek
A menny hídja felett örvénylenek
Theatre
of Sleep (1993)
Alvó
színház
Az alvó színházban, hol
elveszett az értelem
Álmodó lebegők lépnek
színre
Folyton forgó díszletek
súgnak a sötétben
Folytonos
erőszak-kelepcében
Amint a fák lehántják
kérgüket
Mikor álmodba temetkeznek
A múlt idegen ország,
másképp zajlanak a dolgok ott
Visszatérsz a régi
iskolába, mind hosszú, hosszú széksorok
Legyen bár háború vagy
karácsony
Tankkal, ágyúval,
jelzőtűzzel
Vagy egy boszorkány
seprűnyélen
Rémálmod csillagai
Mikor álmodba
temetkeznek
Beszorultak egy régi
csónakba egy vízesés peremén
Ereje fogytán, a büszke
királynő túlad kíséretén
Vékony zöld vízsugár tör
fel
Tudom, hogy meghalok
Nincs időm elhagyni
hajóm
A reggel rám virradott
Rebecca - To Watch the
Storms (2003)
Rebecca
Manderley
A telihold és az
üres ég álma volt
Elhagyott földek és elsüllyedt városok
Selyemhullám egy tökéletes mosolyból
Bár a kapuk erősen
tartanak
Te újra mögöttük vagy
Íme, a múltat
nyitó kulcs
Mit vele együtt
elhantoltak
Rebecca
Összetört Cupidót eltakarítottad
Úgy tettél, akár egy szobalány
Nyelvedre lakatott tett az új menyasszony
Visszaűzött örök tegnapjaidba
Estélyit öltesz, hogy
gyilkolj a bálban
Viseleted
büszkén mutogatod
Soha senki felül
nem múlja azt e házban
Melyen most mással osztozol
Rebecca
Napról napra valósággá válik Ő
Napról napra az ereje nő
Ha a tűz visszaadná,
amit követel
A még álló falak a nevét sikoltják
Lángoló hamut visz a szellő magasan
A háza fölött, mely a bőség,
de nem a szerelem hajléka
Végül az életbe fulladt
bele
A lenyírt pázsit eltűnt örökre
Mulandó, akár a csókja
Magányos, akár a dala
Rebecca
Dreaming
With Open Eyes – Darktown (1999)
Nyitott
szemű álom
Esős száguldás hosszú
egyenes úton
Az idő leveti értelmét,
a lélek elkalandozik
A kanyarok idegeidet már
nem tépik
A szivárványhíd már
nincs messze
S most egy szökőkút lépcsőjén
állsz
Egy forró nyári napon
Futsz végig egy keskeny
fasoron
Majd lépteid lelassulnak
A felkelő nap ritmusára
ver szíved
Majd hegyoldalról
rohansz le
Hűvös kék árnyékon
Vízesésre veted fel
fejed
Színes zuhatag szór
zöldet, vöröset
Szentjánosbogarak táncolnak
a sápadt fényben
Az éj tovalebeg veled
Álmokat látó szemekkel
Fűzek és füvek közt
kószál a szél
Felnyitják a tudat
csapóhídjait végre
Merre tartasz
Az ég felé?
A Nap s a Hold kráterein
át
Átszállok kapukon
Szabadon
There
Are Many Sides To The Night
Guitar
Noir (1993)
Oly
sok arcú az éjszaka
„A
lámpafény alatt áll
A
pokol egy kellemesebb tornácán
Örök
álmodó, bíbor ajkakkal
Néhányan
azért fizetik, hogy megalázzák
Mások
csak azt szeretnék, hogy meghallgassák
Mert
oly sok arcú az éjszaka
Amikor
Temze Apó elringatja fáradt fiait
Szétosztani
a napi robot forintjait
Asszonyi
munka erre sosem elég
Gyermek,
rabszolga, tanító és bolond Ő
Hamar
eltűnik a kutató tekintetek elől
S
nincs már senki, aki elmondja?
Oly
sok arcú az éjszaka
A
lámpafény alatt áll
Parfümöt
árul, csipkét és édes kukoricát
Távolról
szépnek látszik
De
a sűrű sötétség elrejti arcát
Gyermekeimért
teszem – mondja
De
akad még olyan, aki megszólja
Mert
talán nem is tudja
Mily
sok arcú az éjszaka”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése