Mester a Mesterről

A multi-instrumentalista, dalszerző, énekes Ian Anderson, aki nélkül egyetlen Jethro Tull lemez sem készült és aki nélkül a zenekar sohasem vált volna a progresszív rock legbefolyásosabb és legsikeresebb előadójává – és bár a munkásságuk erre a műfajra épült, Anderson zenei ízlése ennél jóval sokrétűbb.

Az eltelt 40 évben Anderson számtalan interjút adott, amelyek során számos zenekart is megemlített hol dicsérőleg, hol kritikusan, azonban a Dire Straitsről és Mark Knopflerről mindig elismerően nyilatkozott. Valójában mindig is nagy rajongója volt a bandának és az 1982-ben megjelent „Love Over Gold” nagylemezüket is besorolta az általa legjobban becsült 10 album közé, amik nagy hatással voltak a zenei pályafutására és megváltoztatták az életét. 

„Mark Knopfler szokatlan, de az általa nagyon is jól irányított, ütős pengetési stílusa már az első pillanattól fogva lenyűgözött, amikor az egyik amerikai turnénk során az autórádióban meghallgattam a „Sultans of Swing” című dalt.  Aztán megvettem a „Love Over Gold”-ot és csodálattal hallgattam a „Telegraph Road” terjedelmes, de mégis finoman kidolgozott szólóit. Azt mondtam magamnak, itt van egy gitáros, aki a zenei fegyelmet remekül ötvözi a fiatalos, túlcsorduló energiával – remek fickó!” 

És valóban – a „Love Over Gold”-ot többek között a „Telegraph Road” vitte sikerre, a „Private Investigations” mellett. 

1987-ben jelent meg a „Crest of a Knave” című nagylemezük, amely a Jethro Tull 16. stúdióalbuma volt és egyes szerzeményeit a Dire Straits inspirálta, amit Ian Anderson egy két évvel későbbi interjúban is megemlített.  

„Már többen is megemlítették, hogy a zenénk kissé „Dire Straits”-es – de ennek még mindig jobban örülök, mintha a Pet Shop Boys-t vagy Rick Astley-t hozták volna fel… Az új lemezünkön (Rock Island – 1989) már kevésbé érezhető a Dire Straits hatása, de mivel az elmúlt két évben valóban erősen kritizáltak minket ez miatt, így Martin Barre (a Jethro Tull gitárosa) és én erősen törekedtünk arra, hogy az új lemezen tudatosan elkerüljük ezt a fajta hangzást. Martin ezért használt kevesebb egytekercses hangszedőt, én pedig a dalokat magasabb hangon adtam elő, és erőteljesebben énekeltem, mint azelőtt. 

A „Knave” albumon megpróbáltam kicsit jobban kiénekelni a dalokat, de ugyanakkor alacsonyabb hangnemben és halkabban énekeltem, hogy kíméljem a hangszálaimat. Aggódtam ugyanis, hogy képes leszek-e minden este két órán keresztül a színpadon teljes erőbedobással énekelni.” 

Anderson azt is kifejtette, hogy a ’80-as évek elején Mark Knopfler megkérte Martin Barre hangszergyártóját, hogy neki is készítsen gitárokat, és azok szóljanak úgy, mint Jethro Tull lemezeken. 

„Ami a gitárhangzást illeti, úgy tudom, hogy Mark Knopfler 1981-ben felhívta a Martinnal kapcsolatban álló céget és rendelt tőlük néhány gitárt. És amikor megkérdezték tőle, hogy milyen hangzást szeretne, azt válaszolta, hogy olyat, mint a Jethro Tull Martin Barre-jának – pedig abban az időben nekem úgy tűnt, hogy Mark Knopfler kizárólag a Fender előre legyártott, egytekercses hangszedővel ellátott gitárjait használja. 

A lemezeinken Martin Hamer gitárokat használt, zajcsökkentő (humbucker, vagy más néven ikertekercses) hangszedőkkel, és szeretett volna egytekercses hangszereket is vásárolni a Hamertől, amik 5-állású kapcsolókkal, fáziseltéréses pozícióval készültek, vagyis minden olyan dologgal, amik Knopflerhez köthetők. Vagyis ezen azt értem, hogy az elektromos gitárból azért jó néhány, egymástól különböző hangot ki lehet hozni. Ha például bluest játszol, és ez leginkább az ilyen stílusú szerzeményeinken volt észrevehető, akkor az úgy fog szólni, mint Knopfler, aki ezt a hangzást a védjegyévé tette. 

A régi, Hank Marvin-hangzást is használta, amit  gyönyörűen és ügyesen alkalmazott a saját zenéjéhez, így – most csúnyán fogalmazva – megúszta szárazon. Ugyanez történt az én esetemben is, amikor én meg a lélegző (levegős) fuvolahangzással álltam elő – énkelés közben játszottam és játék közben beledúltam, beleénekeltem a hangszerbe – ez meg az én védjegyemmé vált, bár a nagy jazzlegenda, Roland Kirk nagyjából ugyanezt csinálta. Igaz, én más kontextusba helyeztem, ezért ezt így mindenki elfogadta.

Emellett elértem azt is, hogy bármelyik rockzenekarban, bárki is fuvolát használt – azt azonnal a Jethro Tullhoz és hozzám hasonlították – ezt sosem tudták kikerülni. Az illetőnek nem kellett féllábon állnia, hogy megkapja a kritikát, elég volt csak rockzenekarban fuvoláznia. Nem akarok semmit sem Knopfler szemére vetni – de nem ő volt az, akiről annak idején azt mondták, hogy Bob Dylan hangzását utánozza? 

forrás: https://rockandrollgarage.com/ian-anderson-opinion-on-dire-straits-and-mark-knopfler/