Határozott vezető vagy akarnok parancsnok - hol lenne a Dire Straits Knopfler nélkül?

Ken Tucker és David Fricke interjúja Mark Knopflerrel, amely a Rolling Stone 1985. november 21-i számban jelent meg - 1. rész

1977-ben egy napon Mark Knopfler és John Illsley meglátogatott egy ismerősük által üzemeltetett művészeti galériát a londoni West Enden.

Nem tudtuk elhinni, hogy mennyi szart lehetett ott bent látni. Zsinórdarabok mindenhol, egy kupac tégla a sarokban, a padlón szanaszét szórt szemetes vödrök – emlékszik vissza Illsley.

Hazaautóztak dél-londoni lakhelyükre és Knopfler ideges nevetéssel ült be a kocsi hátsó ülésére, majd írni kezdett.

Megérkeztünk a lakásba – meséli John. Ő ott maradt az autóban és még mindig írt, én meg felmentem, hogy teát főzzek. Csak egy félóra múlva jött fel és azt mondta, hogy be is fejezte. Így született meg az In The Gallery… Deptford és a Shafterbury Avenue között.

Mark Knopfler – énekes, dalszerző és gitáros, a Dire Straits vitathatatlan vezéregyénisége – továbbra is ugyanolyan intenzitással és célra törő odaadással végzi mesterségét. A zenekar már hosszú ideje a legvonzóbb szupersztárok egyike úgy Angliában és Európában, mint Ausztráliában és Japánban. Most, a Money For Nothing című daluk minden slágerlistán tarolt az Egyesült Államokban, első helyre emelve Brothers In Arms című lemezüket, amelyből a megjelenése óta eddig 2 millió darab fogyott.

Mark Knopflert 1977 nyara óta a közönség csak gitárral a kezében láthatta, amikor is megalapította a Dire Straits nevű formációt, hogy hangulatos country- és bluesban gyökerező dalait megismerhesse a közönség.  Színpadon kívüli élete egyfajta vég nélküli körforgásnak tűnik, amelyben a Dire Straits-lemezek közötti filmzenék (Local Hero, Cal, Comfort and Joy), produceri teendők (Bob Dylan, Aztec Camera), illetve más előadók lemezein történő vendégszereplések (Tina Turner, Van Morrison, Bryan Ferry and Steely Dan) váltják egymást.

Még most is előfordul, hogy felmegyek, és csak bámulom a színpad egyik részére odakészített gitárokat – ismeri el a 36 éves Knopfler, aki a legutolsó new yorki koncert után, lustán, rágógumit rágva piszkálgatja a kezében tartott gitárt.

Amikor itt járok, mindig útba esik a 48. utcán lévő Rudy’s Music Shop – még akkor is, ha semmit sem akarok venni – mert csak nézegetni is annyira jó ezeket a hangszereket. (A Dire Straits jelenlegi ritmusgitárosa, Jack Sonni is Rudynál dolgozott).

Amikor Knopfler a saját zenéjéről beszél, sokszor úgy tűnik, hogy nem találja a szavakat. Ujjaival göndör, szőkésbarna tincseit babrálva, megfontolt szünetekkel szakítja meg mondatait. Hideg-kék szemeit gyakran szegezi lefelé, mintha a soron következő szavak a cipőjére lennének írva. De az elméje minden bizonnyal szélesvásznú filmként pörög és a gitárja gyakran nyelveket beszél.

Knopfler 1983-as, a Bill Forsyth által rendezett Local Hero-hoz írt filmzenéje töprengő dallamaival, az akusztikus gitár magányos sóhajaival a Skót-felföld eleven képeit varázsolja elénk. Lírai szólói a Dire Straits 1978-as debütáló albumán rezonálva élénk visszhangokkal idézik a gyapotföldek panaszos kesergőit, Nashville kurázsiját, és a falánk Sun rockabillyjét. Énekhangja füstös morgás, amely kellemes meghittséget áraszt a Down To The Waterline fiatal szerelmeseinek és a Sultans of Swing leharcolt jazz-zenészeinek lírai portréjával.

Mark Knopfler 1949-ben született a skóciai Glasgow-ban egy zsidó származású építész fiaként. Apja kommunista nézetei miatt kényszerült arra, hogy elmeneküljön Magyarországról, a fasiszta rezsim uralma elől. Amikor Mark körülbelül 9 éves volt, a család Anglia északi részére, Newcastle-ba költözött.

15 évesen kapta meg első gitárját, és nem sokkal később, egy londoni stúdióban készítette legelső felvételét, a Summer’s Coming My Way demóját, amely sosem látott napvilágot.

Knopfler két éven át kezdő riporterként dolgozott a Yorkshire Evening Post-nál és miután a Leedsi Egyetemen diplomát szerzett, az essexi Loughton Főiskolán tanított egy rövid ideig. 1977 áprilisában Londonba költözött és testvérével, Daviddel, valamint John Illsley basszusgitárossal közösen bérelt lakást. Miután Pick Withers is képbe került, megalakult a Dire Straits.

A zenekar azonnali sikereinek nyomása – a BBC rendszeresen műsorára tűzte a Sultans of Swing demóját, és 1977 karácsonyán már a lemezszerződést is aláírták – nem tett jót a tagok közötti viszonynak. 

David borzasztóan feszült volt – emlékszik vissza John Illsley – Mark nagyon felelősségteljesnek érezte magát Davidet illetően, viszont nem tudta, hogy mit kell tennie. Aztán, amikor már a Making Movies felvételein dolgozunk, David elhagyta a zenekart és úgy tűnt, hogy a feszültség még inkább tetőzik – Mark viszont egyre felszabadultabb lett. Withers két évvel később, 1982-ben távozott az együttesből.

Második feleségével, Lourdes Salomone-nal (rövid ideig tartó első házassága még egyetemi évei alatt felbomlott) Knopfler kétlaki életet él, a new yorki Greenwich Village és a londoni West End között ingázik. A felesége viszont idén sem láthatja sokat, mivel éppen egy nagyszabású turné kellős közepén tart, amely csak a jövő év áprilisban ér véget.

Egy ilyen hosszú turnén is rendszeresen edzel?

Persze. Az evezőpadon bemelegítek, aztán súlyzózom. Szükségem is van erre, különben hamar kidőlnék. A futópadot viszont sosem használom, a futás unalmas. A sportot gyerekkorom óta szeretem, kissrác koromban sokat fociztam, de csak 17-18 évesen kezdtem rendszeresen erősíteni magam.

Szerintem a sportban is a legjobb a kéz-szem kapcsolat, ami – úgy vélem – teljesen összekapcsolható a gitározással. Megőrülök a motor-sportért, és ha nem lennék zenész, valószínűleg ezzel foglalkoznék, mert ez is olyan foglalkozás, amire egyszerű szabály vonatkozik: Ne szarj be! Hiszem, hogy ez mindig lényeges dolog.

Nyilvánvalóan ez egy olyan szabály, amit a rock & roll történéseire is ráhúzható. Nagyon csendesen, üzletszerű módon dolgozol a siker érdekében.

Ami velünk történt, az tulajdonképpen a hihetetlenül gyorsan elért siker. Annyi energiát gyűjtöttünk be magunknak, amennyit csak bírtunk. Azt mondanám, hogy mindez főként önkéntes alapon történt. Úgy értem, nem láthatsz minket a rádióállomások ajtaján csöngetni, senkire nem erőltettük rá magunkat. A fő eleme az egésznek a dalírás – szerintem minden egyéb dolog másodlagos.

Volt valami a sztárságból, amit ténylegesen el akartál érni?

Ó, egyáltalán nincs. Ez a gitárral való szerelmi kapcsolatom mellékterméke. Sosem akartam mást csinálni, csak egy zenekarban gitározni. Kicsi gyerekként is zenekarokat, gitárokat rajzolgattam az iskolában – volt, hogy egész nap csak ezzel foglalkoztam. Gyakran álltam a hangszerkészítő műhely ajtajában, hogy lássam, hogyan készülnek a gitárok. Éveken át nyaggattam apámat, aki végül megunta és vett nekem egy 50 fontos Red Stratocaster-utánzatot, ami akkor nagyon drágának számított.

A szüleid muzikálisak voltak?

Igen, mindketten tudtak lapról énekelni. Apám azt szerette volna, ha zongorázni és hegedülni tanulok. Zongorázni hatéves koromban kezdtem, de unalmasnak találtam a kottaolvasást és főként a fülem után mentem, de ez később már egyre nehezebb volt. Aztán amikor nyolcéves voltam, Kingsley bácsikám boogie-woogiet játszott és ez volt a legszebb dolog, amit hallottam. Az a három akkord csodálatosan logikus volt – és ha zongorázni kellett, akkor mindig ezt kaptam elő – mindenkit az őrületbe kergetve.

És hogy álltál a hegedűvel?

13 évesen tanultam, de itt sem volt erősségem a kottaolvasás – szerintem most is tudnék játszani, de persze nem kottából. Aztán jött a szaxofon, de ezt is azért hagytam abba, mint a hegedűtanulást.  A zenét érezni, játszani kell és nem olvasni – képtelen vagyok a hangokat a lapon lévő pontokkal, jelekkel összekötni.

Az elmúlt években nagyon sokat tudtam meg a zenéről az akkordok tanulmányozásával. Ugyanúgy tanuljuk meg, mint a szavakat. Hallasz egy hosszú szót és úgy ismered meg a jelentését, ha minél többet használod – közben a szókincsed is egyre bővül. Ugyanez történik az akkordokkal is. Most már felismerem a zenét, amire négy évvel ezelőtt még nem lettem volna képes.

Mi volt az első zenekarod?

Főként iskola-zenekarok voltak, helyi rendezvényeken zenéltünk és előtte mindig valamelyikünk lakásán próbáltunk.

Aztán miután befejeztem az egyetemet, Londonba költöztem és a Brewer’s Droop tagja lettem. Talán két hónapig voltam velük. Állandóan valamiféle visszataszító R&B Cajun szerelésben jártak és a nevük is elég furcsa volt, mert gyakorlatilag a merevrészegség okozta impotenciát jelenti.

A zenekarnak az RCA-val volt szerződése, ami pont a csatlakozásom idején esett kútba, de elég sok koncertet megcsináltam velük, mert ez alkalmat adott arra, hogy nagyobb klubok, főiskolák közönsége előtt játsszak. Néhány felvételt is csináltunk a Rockfield Studios-ban, amik tudomásom szerint sehol sem jelentek meg hivatalosan.

Miután otthagytam őket, gyakorlatilag éheztem, mert munkanélküli lettem. Nagyon nehéz időszak volt mindaddig, amíg nem kaptam meg a tanári állást, ami tényleg életmentő volt.  Ekkor lett egy másik zenekarom, a Café Racers, amely egy utcai motorbicikli nevét viselte. Kocsmákban játszottunk, meg annak a főiskolának a környékén lévő klubokban, ahol tanítottam.

Újságíróként még zenei kritikákat is írtál

Igen, az újsághoz egy ismerős lány bátyja által kerültem. Akkor azt gondoltam, hogy ez remek időtöltés lesz. A kezdő fizetésem 9 font, 18 shilling és három penny volt hetente. Főleg a kis, helyi zenekarok koncertjeiről írtam, meg a nagyobb együttesekről, akik a városba látogattak. Az utolsó cikk, amit a lapnál írtam Jimi Hendrix halála volt – pontosan azon a napon, mikor kiléptem.  A szerkesztőség a leeds-i városháza egyik irodájában működött. Bejött hozzám a hírszerkesztő azzal, hogy: Figyelj csak kölyök, itt van valami Jimi Henderson, Hendrix, vagy hogy a fenébe is hívják… állítólag feldobta a talpát. Ismerted? Írni kéne róla valamit gyorsan, mert lapzárta van .. Én meg ott ültem döbbenten, nem is emlékszem arra, hogy miket írtam. Leadtam a cikket, elintéztem a kilépést és utána berúgtam…

Hogyan kerültél vissza a rock & roll körforgásába, miután abbahagytad a tanítást?

Nagyon sok mindent megtettem, hogy újból zenekarban zenélhessek – néha egészen elképesztő dolgokat is. Stoppal jártam az országot, hátizsákkal, két gitárral. Ha volt elég pénzem, akkor buszoztam és minden fellépésre, vagy meghallgatásra elmentem. Emlékszem, hogy egy karácsonykor Walesből mentem haza anyámék, nagy hó volt, és ott álltam a gitárjaimmal az út szélén, a semmi közepén várva a jóakaratot, hogy valaki majd csak felvesz. Tényleg, ezt is meg kellett tenni…

Amikor a Dire Straits már megalakult, nekem és Johnnak volt egyfajta kollektív akaraterőnk, amire nagy szükségünk volt. Ha kurvára lusta vagy, és csak a seggeden ülve panaszkodsz, semmi sem fog történni. De mi nem voltunk lusták…

forrás: https://www.rollingstone.com/music/music-news/mark-knopfler-fearless-leader-126242/