2021. október 20., szerda

Új helyzetek, új kihívások – Aranyszívből szóló dallamok Mark Knopfler első, valódi szólóalbumán

A Dire Straits sikersorozata javában tartott, de Mark Knopfler már új ötleteken törve a fejét arra az elhatározásra jutott, hogy saját zenei útkeresését egy vadonatúj lemezzel alapozza meg.

Közel négy és fél év telt el a Dire Straits utolsó lemeze, az „On Every Street” és Mark Knopfler első, valódi (nemfilmzene!) szólóalbuma, a „Golden Heart” megjelenése között, mely utóbbi 1996. március 26-án került a lemezboltok polcaira. Ezen időszakot a gitáros főleg azzal töltötte, hogy végre felszabaduljon a világot néhányszor körbefutó, stadionnyi tömegek előtt fellépő hírneves rock-zenekarra nehezedő folyamatos nyomás alól. Azért senki ne gondolja, hogy nyugodtan ücsörgött otthon a babérjain, mert a kreativitás, az ötletelés jelentette számára mindig is a (kemény) üzemanyagot, melynek ékes bizonyítéka volt egy új, teljes nagylemeznyi anyag.

1991 augusztusa és 1992 októbere között a Dire Straits utoljára vette nyakába a nagyvilágot, amely annyira hálásan fogadta a zenekar hatodik stúdióalbumát, hogy az eladási adatok alapján az szintén platinalemezzé avanzsált. Azonban a turné kimerítő volt, fizikailag-lelkileg is megviselte Knopflert, aki a szíve mélyén már régóta érezte, hogy életének hátralévő részét nem turnébuszokon akarja leélni.


"Alighogy elkezdtük szervezni az „On Every Street” turnéját, már akkor tudtuk, hogy kemény falat lesz, hiszen a saját színpadunkat, a saját világításunkat cuccoltuk mindenhova és amikor egyre több teherautóra,  sofőrre volt szükségünk és egyre több idegen munkás szaladgált körülöttünk – akkor már tudtam, hogy más utat kell választanom.

Persze vannak olyanok, akik kifejezetten imádják a gigakoncert-körutakat, mert egyenesen otthon érzik magukat benne – de ha nekik ez kell, hát jó utat és sok szerencsét kívánok hozzá! Nem állítom, hogy kívülállóként éltem meg az ilyen szitukat, de sosem éreztem úgy, hogy az állandó koncertezés fix pontja legyen az életemnek. Már csak azért sem, mert tudtam, ha dalszerzőként és gitárosként is fejlődni, tanulni akarok, akkor változtatnom kell, új kihívásokat, új helyzeteket kell keresnem.

S amikor már az egész turnézás túlnőtt rajtunk, eldöntöttem, hogy akkor most itt megfordulok és visszaindulok. Számomra ezt tűnt az egyetlen intelligens megoldásnak. Egyre inkább eltávolodtam a valódi énemtől, aki egy szál gitárral írja a dalokat – ennél soha semmi nem volt fontosabb a számomra, s ezt nem akartam elveszíteni."

Érdekes olvasni ezeket a gondolatokat egy olyan muzsikustól, akinek a ’80-as években már öt filmzenéje jelent meg egy szűk, hatévnyi időszak alatt és ez a fajta intellektuális megbecsülés eltávolította őt a kelletlen rocker napi robotjától. Az új zenei elképzelések azonban nemcsak egy teljesen más, egyszerűbb élet felé nyitották meg a kapukat, hanem lehetőséget is biztosítottak Knopflernek, hogy visszatérjen az ifjúkorát meghatározó népzene gyökereihez.

A gitáros már 1994-ben elkezdte írni a „Golden Heart” dalait, a Dire Straits ekkor – technikailag – még létezett. De amikor kijött a lemezszerződésükben előírt „Live at The BBC” a zenekar korai rádiófelvételeivel, csendben bejelentette a zárórát, már csak a saját neve alatt megjelenő projektre koncentrált és egyre többször tartott megbeszéléseket a lemez amerikai társ-producerével, aki nem más volt, mint Chuck Ainlay.

A próbafelvételek több helyen készültek – hiszen mindez jóval azelőtt történt, hogy Knopfler megalapította saját zenei stúdióját (British Grove Studios) Nyugat-Londonban, ezért a dalokat Nashwille-ben, (Emerald Sound Studios, Javelina Recording Studios) rögzítették, valamint az utómunkálatokat a londoni AIR Studios-ban végezték. A viszonylag kis stáb lelkes kapitánya olyan legénységet gyűjtött maga köré, mint a pedal-steel mestere, Paul Franklin, a gitáros Richard Bennett, a basszusgitáros Glenn Worf, valamint a ’84-es „Cal” filmzene megjelenése óta hűséges zenésztársa, a billentyűs Guy Fletcher.

Nemcsak a lemez dalai különlegesek, hanem a rajta közreműködő egyéb művészek is, akik közül sokan kísérték el Knopflert zenei utazgatásai során – Paul Brady, Barry Beckett, Michael Doucet, Vince Gill, és Jo-El Sonnier.

Az elbűvölő nyitódal (kislemezen is megjelent) a „Darling Pretty” kezdőhangjait Paul Brady fújja, az ír álomcsapat tagjaként pedig Dónal Lunny buzukin,  Máirtín O’ Connor harmonikán, és a The Chieftains formációból Derek Bell, valamint  Seán Keane hárfán és hegedűn játszik. A „Darling Pretty” az Egyesült Királyság TOP 40-es listájára is felkerült, igaz, csak a 33. helyre.

A céltudatosan összeállított, egyébként lenyűgöző album olyan gyöngyszemeket tartalmaz, mint különös atmoszférájú „Rudiger”, a cajun-hangzású „Je Suis Desolé” valamint a selymesen lágy, romantikus dalok, az „A Night In Summer Long Ago”, az „I am The Fool” és persze a címadó szerzemény.

A „Cannibals” című dalban – amely szintén megjelent kislemezen –, inkább a Dire Straits-dallamok köszönnek vissza. Az pedig külön öröm a hallgatóknak, hogy Knopfler veleszületett, kifinomult stílusából adódóan született meg egy lebilincselő szerelmes dal, az „Are We In Trouble Now”, amelyet még ugyanabban az évben feldolgozott az amerikai country és gospel muzsikus-énekes-dalszerző, Randy Travis – így ez a dal is a Billboard Hot Country lista 24. helyén landolt.

A „Darling Pretty” és az „A Night In Summer Long Ago” kelta ízesítését illetően a gitáros így nyilatkozott:

„Nagyon könnyen visszataláltam a népzenéhez és ez talán annak köszönhető, hogy édesanyám geordie volt (észak-kelet angliai, Tyneside-i születésű), így nagyon sok tyneside-i népdalt énekelt nekünk, amikor egészen kicsik voltunk, majd később az iskolában is sok népdalt tanultunk. Aztán jöttek a skót népdalok, amikor Glasgow-ba költözött a család. Persze, az elektronika jó dolog, de amikor írsz, a dal az első, a dal a király és mindig a legjobbat próbálod belőle kihozni – legalábbis, én mindig így teszek.” 

A „Golden Heart” megjelenését követően Knopfler és zenekara koncertkörútra indult, de a korábbi évekhez képest jelentősen kisebb létszámmal. 1996 áprilisa és augusztusa között 66 városban összesen 88 koncertet adtak, így a lemez viszonylag rövid idő alatt jól teljesített a különböző slágerlistákon, Európában szinte mindenhol az élen szerepelt. Spanyolországban és az Egyesült Királyságban több mint százezer példány fogyott belőle, a tengerentúlon azonban az eladott példányszámok nem haladták meg az ötvenezret.

Az aranyszívű Mark Knopfler ekkor töltötte be a 46. életévét:

„Ahogy öregszem, egyre jobban szeretek lemezeket készíteni, egyre jobban élvezem a dalszerzést. Amikor elfog az ihlet és az ötletek egyre csak jönnek, nincs ennél felemelőbb érzés.

 

 

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-golden-heart-album/

szerző: Paul Sexton

 

2021. szeptember 20., hétfő

Nézzed má' a gizdákat - felpörgették a slágerlistákat!

A Dire Straits egyetlen dala, amely három héten keresztül a legnevesebb amerikai lista első helyén szerepelt

1985. szeptember 21-én a Dire Straits tökéletesen felkavarta a nemzetközi slágerlisták állóvizeit, amikor is a rendkívül sikeres kislemezük, a Money For Nothing felkerült a Bilboard 100-as lista legelső helyére és három héten keresztül uralta azt.

Mark Knopfler valószínűleg minden iróniát nélkülözve kérte fel az éppen Montserraton vakációzó Stinget, hogy közreműködjön a fent említett dal felvételein és énekelje fel az „MTV-met akarom” strófát … de valójában ez fordítva történt; az MTV szerezte meg magának a zenekart. Ahogyan a videót naponta többször is leadta a csatorna, a kislemez július 13-án jelent meg Amerikában, amely szinte tökéletes időzítés volt, mert ezen a napon került megrendezésre a  Wembley Stadionban a Live Aid-koncert, így ez jó alkalomnak ígérkezett a „Brothers In Arms” album népszerűsítésére – nemcsak az Államokban, hanem világszerte is.

Az amerikai sikerszériát jól mutatja, hogy az album tripla platinalemez lett, és kilenc héten át a Bilboard 200-as lista legelső helyén szerepelt. A single megjelenése után viszont a kislemez-piacot is Knopfler csapata uralta, mert a „Money For Nothing” maga mögé utasította az amerikai slágerlisták addigi első helyezettjét, a John Parr által írt „St. Elmo’s Fire” c. film betétdalát, a „Man In Motion”-t.

Mindezt nevezhetjük az Egyesült Államok „második brit inváziójának” is, mert a brit zenekarok és előadók közül a Dire Straits a negyedik volt, amelynek sikerült hat hónapon belül az amerikai kis- és nagylemez listák legelső helyére kerülni. 1985-ben előttük már a Wham, Phil Collins, illetve a Tears for Fears ért el ilyen sikereket, illetve a ’80-as évek elején rajtuk kívül még öt előadó hódította meg Amerikát. 1980-ban a Pink Floyd, a Queen, és John Lennon, később, 1982-ben pedig Paul McCartney, 1983-ban a Police landolt mindkét lista első helyén.

Mark Knopflernek – mint dalszerzőnek – öt hónapon belül ez már a második amerikai sikersorozatot jelentette, mert a Tina Turner számára írt „Private Dancer” album 1985 márciusában a listák hetedik helyét foglalta el.

szerző: Paul Sexton

2021. szeptember 18., szombat

Ha az is fénylik, ami nem arany

A következő hét hétfőjén, azaz 2021.09.20-án tölti be a Dire Straits negyedik stúdióalbuma a 39. életévét. Bár nem kerek az évforduló – de lévén, hogy jelen sorok írójának a legkedvesebb lemeze is egyben, az alábbi recenziót adja közre, amely 1982. november 11-én jelent meg a Rolling Stone hasábjain – a cikk szerzője David Fricke.

A „Love Over Gold” nemcsak a Dire Straits negyedik albumának a címe, hanem szándéknyilatkozat is egyben. Az énekes-dalszerző-gitáros Mark Knopfler fittyet hányva a kommerciális lemezkészítés nyújtotta előnyökre úgy döntött, hogy múzsáját követve egy alaposan kibővített, epikus költeményeket idéző, érzelem-gazdag és hangulatos versezetekből álló gyűjteményt állít össze, amely a hallgatók teljes odafigyelését igényli.

Ez a némiképp éles váltásnak nevezhető lépés minden bizonnyal óriási ugrásnak számít a zenekar korai lemezeinek („Dire Straits”, „Communiqué”) szerves R&B impresszionizmusától, a „Making Movies” magával ragadó, rövidke történeteitől.  A „Love Over Gold” a ’80-as évek egyik legkeresettebb lemeze, mely igényes, némelykor picit nehézkes, de legalább annyira izgalmasan sikeres, mint amennyire egyedülálló a hallgatók lenyűgözésében.

Az egész albumot két, drasztikusan eltérő hangulat uralja; az egyik metszően éles és robbanékony (akárcsak a lemezborító villámfénye), míg a másik puha és csábító. Ez a kettősség különösen a „Private Investigations”-ben érződik erőteljesen. A viszonylag hosszú, szokatlan balladában Knopfler egy magánnyomozót jelenít meg, akit megkeményítenek az emberek szennyes ügyei. Diszkrét szintetizátor hangok, gurgulázó marimba, lágyan pengetett akusztikus gitárszólamok ölelik körül a viszkis poharába mormogó, ballonkabátos főhőst: „Mindenféle alakkal paktálok, ez a munka ilyen, árulás és hűtlenség, mindig akad rá mentség” – szavalja nikotintól reszelős hangján.

S ekkor John Illsley csendes figyelmeztetést ad lopakodó basszushangjával, mielőtt a dal elérné drámai csúcspontját az akár pisztolylövéseket (is) idéző torzított gitár-kitöréseivel és komor hangvételű zongorafutamaival.

Az érző és szívtelen, a szerelem és fájdalom között megbúvó pusztító skizofrénia mindig is áthatotta Knopfler szerzeményeit és feldolgozásait.  A „Love Over Gold” azonban – ha úgy tetszik – minden eddiginél élesebben érzékelteti a romantikus színezetű reménytelenséget és csalódást, amire a legjobb példa a közel 15 perces nyitódal, a „Telegraph Road”. Ez a szerzemény minden bizonnyal kihívást jelent az átlagos pop-és rock-rajongók számára. A téma a történelem sodrása és az egyén belső feszültsége – ahogyan Amerika épül-szépül, úgy foszlanak szét egy ember álmai – lehetővé teszi Knopfler számára, hogy csodás hangokat csaljon elő a rendelkezésére álló hangszerarzenálból; a szintetizált napfelkelte sípjától kezdve a barokk zongora-motívumig. A dalt a szólógitár-crescendo zárja, amelyhez Pick Withers dob-galoppjai adják a ritmust.

A címadó szerzemény, a „Love Over Gold” egy suttogó ballada, melyben a vibrafon jazzszerű csilingelése lágyan simul a klasszikus zongora futamaihoz, a szintetizátor hegedűszerű pöttyenéseihez, hogy kiemelje az alkalmi, néha lovagias, de mégis érzelemmentes légyottok képeit.

Az „Industrial Disease” a maga öt percével a lemez legrövidebb dala, túlságosan is konvencionális rock-szerzemény – jókora cinizmussal átitatott pattogó ritmusok, köhögő gitárhangokkal, amikre ráerősít a „Wooly Bully” lestrapált orgonája. 

Mark Knopfler – aki a produceri teendőket is ellátta – néha keménykedni próbál. A lemezt lezáró „It Never Rains” akár a „Like A Rolling Stone” mostohagyermeke is lehetne. Knopfler az összes dalt gitárszólókkal zárja oly módon, mintha fogalma sem lenne arról, hogy a túl sok ötletből végül melyiket is válassza.

De ebben az időszakban, amikor a rockzene legtöbbjét közönséges árucikként kezelik, a „Love Over Gold” vakmerően előbbre helyezi a művészetet a kereskedelmi csatornák műsoridejénél.

  

forrás:

https://www.rollingstone.com/music/music-album-reviews/love-over-gold-252877/