Az exújságíró-gitáros legnépszerűbb közleménye

2023-ban a Dire Straits debütáló albuma ünnepelte 45. szülinapját, idén a Communiqué kerek évfordulós.

A korai alapmunkák, amiket a Dire Straits fáradhatatlan koncertezéssel, az új album kiadásával egy nagyobb közönség megszerzésére fordított, 45 évvel ezelőtt újabb győzelmet eredményezett. 1979. június 5-én jelent meg a második stúdiólemezük, a "Communiqué", és még azon a  nyáron (június-július fordulóján) az Egyesült Királyság slágerlistáin már két hete az ötödik helyen szerepelt, míg az amerikai Billboard legjobb lemezeinek listáján rögtön a harmadik helyen landolt.

Áprilisban az 1978-as debütáló lemezükről az újra kiadott „Sultans of Swing” rögtön visszaugrott a brit listák ötödik helyére, és amikor a második album is megjelent, a „Dire Straits” eladott példányszáma is megugrott, a lemezeladási listákat egészen októberig vezette.

A „Communiqué” megjelenése nem volt időpocsékolás, a zenekar rajongótábora egyre nőtt, a brit listákon rögtön a hatodik helyet foglalta el, míg a „Dire Straits” is továbbra az első húsz között szerepelt, több mint kilenc héten át.

Mark Knopfler és Pick Withers májusban Bob Dylan „Slow Train Coming” című lemezének munkálataiban vett részt, majd ezt követően lezavartak egy Dire Straits turnét az Egyesült Királyságban, amelynek az utolsó két koncertjét a londoni Hammersmith Odeon-ban tartották, és erre az időre a „Communiqué” teljesen meghódította a brit és az európai hallgatóságot is.

A „Communiqué” az amerikai slágerlistákra 1979. június 30-án került fel, az 53.helyre, augusztus elején már a 11. helyre került, és ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen szeptemberben a zenekar már a második amerikai turnéjára készülődött.

A lemez megjelenését követően a Melody Makernek adott interjújában Mark Knopfler elismerte, hogy a „Communiqué” igazából visszatükrözi azt, hogy az első lemez sikere mennyire változtatta meg a saját és zenésztársai életét. 

„Az életmódodban olyan mértékű változás állt be, amely teljesen behatárolja a mindennapi tennivalókat, de ez önmagában téged még egyáltalán nem változtatott meg. Még emlékszem a kritikákra, amik az első lemezünk megjelenését követték, most pedig néhány hízelgő összehasonlítás született szintén ezektől az emberektől – de bízom benne, hogy az idő múlásával a véleményük megváltozik, ha majd rájönnek, hogy mit is hallgatnak tulajdonképpen.”

Forrás: https://direstraitsblog.com/blog/dire-straits-deliver-communique/

"...Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám..." - mit szeret hallgatni a Pink Floyd gitárosa

Mostanában elég sokat lehet olvasni - főként a külföldi sajtóban - olyan interjúkat, cikkeket, amikor a kortárs művészek egymás munkásságát méltatják (vagy éppen kritizálják). Erre jó példa az alábbi cikkecske, amikor is a Pink Floyd főnöke, David Gilmour nyilatkozott arról, hogy melyik az egyik legkedvesebb lemeze. Dale Maplethorpe interjúja.

Amikor Syd Barrett elhagyta a Pink Floydot, David Gilmour és Roger Waters hamar rájöttek, hogy fő erősségük nem a kislemezek készítésében rejlik, hanem a nagyobb volumenű dalszerzésben. Ehhez a felismeréshez a „Point Me At The Sky” színtelen dallama vezetett, amit maga Waters is hibának tartott.

Figyelemre méltó kudarc volt, amikor Syd kilépett a bandából. Ennek azonban így kellett történnie, mert ez segítette a Pink Floydot abban, hogy kicsit nagyobb távlatokban gondolkodjon, ahelyett, hogy leragadjon az egy-szerzeményes slágerkészítés szintjén.

Az eredményt már ismerjük: az olyan nagylemezek, mint a „The Wall” és a „Dark Side of The Moon” bonyolult koncept-albumok, de mindenképpen etalonnak számítanak a szakma és a rajongók körében.

David Gilmour az évek során rengetett tapasztalatot szerzett a dalszerzés és a lemezkészítés terén, amelyhez veleszületett tehetség is párosult, ezért ha ő jónak tart egy albumot, a véleményét érdemes figyelembe venni. Az egyik ilyen a Dire Straits 1978-ban megjelent debütáló albuma volt, ami felkeltette a figyelmét. Ez talán nem volt véletlen, hiszen akkoriban megosztotta a közönséget, de utólag visszagondolva nem kerülhető meg az a tény, milyen sok példány fogyott belőle annak ellenére, hogy „csak” egy bemutatkozó album volt.

Egyik sikerdala a „Sultans of Swing” a mai napig töretlen népszerűségnek örvend, valamint a „Water of Love” szintén nagyon közkedvelt. A lemez különösen nagy hatással volt David Gilmourra, aki szerint ez az egyik legjobb album, amit valaha is hallott.

Mark Knopflernek nagyon szerethető, felfrissítő játékstílusa van. Visszahozott valamit, ami – úgy tűnt – tévútra került a gitározás terén. Ma már nem azért hallgatok másokat, hogy bármit is – stílust, hangzást, technikát –csenjek tőlük, még ha akármilyen jó ötletnek is tűnik. Bizonyos vagyok abban, hogy Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám.

Ez óriási dicséretnek számít – különösen olyan valakitől, aki a Pink Floyd vezetője, mert saját maga is mestere a technikáknak és hangszíneknek. Ha azt mondja, hogy a „Dire Straits” hangzása nemcsak jó, de annyira jó, hogy fontolóra vette annak eltulajdonítását, az a legnagyobb dicséretnek számít a szakmán belül.

Mint művészi produktumot, egyfajta varázslat lengi körül a lemez hangulatát, amely a hallgatóság számára egyfajta betekintést enged egy zenekar gondolatvilágába, lelkiállapotába. Ez történhet azon a narratíván keresztül, amelyet a banda az alkotás folyamata során létrehoz – mint az néhány Pink Floyd lemeznél érzékelhető – ,vagy a lemezen végigvonuló állandó hangzás segítségével, ahogy a „Dire Straits” esetében. De a lényeg, hogy mindkettő nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy egy-egy nagylemez mennyire válik izgalmassá- vagy éppen unalmassá.

 

Forrás: https://faroutmagazine.co.uk/the-dire-straits-album-david-gilmour-calls-one-of-his-all-time-favourites-im-still-influenced-by-mark-knopfler/ 

„A slágereink sokszor nem úgy születtek, ahogy én azt szerettem volna…”

Paul Sexton interjújában Mark Knopfler vall a felhagyott turnézásról, a türelmes feleségről és arról, hogy egyre jobban unja a saját dalait hallgatni.

Egyik oldalon ott a zene – mondja Mark Knopfler –, a másikon pedig a zenei üzlet, amely két különböző dolog. Ezt fel kell ismerni és meg kell békülni vele, de túl finnyásnak sem szabad lenni.

 

Nem akármilyen kijelentés egy olyan gitárostól, aki mindig a zenéjére helyezte a hangsúlyt, de ami a show-bizniszt illeti, évtizedekig egy átlagos remete életét élte – a 90-es évek közepén szélnek eresztette a Dire Straits-tagokat lényegében azért, mert a zenekar olyan naggyá nőtte ki magát, hogy már a roadjaikat sem ismerte név szerint.

Ennek ellenére a 74 éves Knopfler ismét reflektorfénybe került. Először is ott volt az idén január 31-én lezajlott árverés, amelynek során több mint 120 gitárja, erősítője került értékesítésre és ez 8,8 millió fontnyi bevételt eredményezett a Christie's-nél.

Aztán a múlt hónapban jelent meg a Local Hero Going Home című témájának egy all-star változata a Teenage Cancer Trust és a Teen Cancer America megsegítésére. Most pedig a legújabb szólóalbuma, a One Deep River megjelenésére készül , (ami 2018 óta már időszerű volt), és bár megveti az önreklámozást, jól ismeri a dörgést.

 

Fel kell emelned a kezed, hogy valaki a tülekedés másik oldalán lássa, ahogy integetsz. Egyszer megpróbáltam mellőzni a reklámokat, így senki sem tudta, hogy még lemezt is készítettem. Olyan ez, mint amikor a buszra vársz … egyszerre három is jött most … de tényleg.. nem így terveztem.

 

Ebben a hónapban érkezik a negyedik busz, amikor a Johnson and Knopfler's Music Legends elindul a Sky Arts-on, egy 6 részes interjú- és előadássorozat, amelyben Knopfler és észak-angliai földije, az AC/DC frontembere, Brian Johnson faggatja majd Tom Jonest, Cyndi Laupert, Carlos Santanát, Emmylou Harrist, illetve Sam Fendert és Neil Rodgerst.

 

A One Deep River, Knopfler tizedik stúdióalbuma egy újabb, gyönyörűen kidolgozott karcolat-gyűjtemény olyan témákat illetően, mint a (vad)nyugati vonatrablások ( Tunnel 13), bárzenekarok ( Ahead of the Game ) és romantikus búcsúk ( Before My Train Comes ). Mindegyiknek díszei azok a kifinomult riffek, amelyek a kompozícióit meghatározták azóta, hogy 46 évvel ezelőtt mesélni kezdett nekünk a Szving Szultánokról.

Knopfler és Guy Fletcher (aki közel 40 éve a zenésztársa) készítette az albumot a British Grove-ban, a nyugat-londoni stúdióban, amelyre éppoly büszke, mint bármely több milliós eladást elért lemezére. Az épület Knopfler kreativitásának sarkcsillagát is szimbolizálja.

Hosszú folyamat volt – mondja a stúdió keverőpultja előtt ülve. Türelemre volt szükség, a coviddal, a lezárásokkal és még sok mással együtt. De azokért a napokért érdemes élni, amikor a zenekar együtt van. Igaz, hogy szeretek egyedül dolgozni, otthon lenni és dalokat írni, de semmi sem olyan, mint amikor a szoba minden sarkában van valaki.

 

Knopfler többet fog tevékenykedni londoni otthonában, mert úgy döntött, végleg lezárja a turnés korszakát és az otthoni kényelmet választja harmadik feleségével, a most 61 éves Kitty Aldridge írónővel. Két lányuk van, korábbi házasságából ikerfiai születtek.

 

Mivel a stúdió igazán teljessé teszi a napjaimat minden alkalommal, amikor ott vagyok,  felmerül bennem a kérdés, mit csinálok majd akkor, ha bárhová el kellene utazom? Csodálatos, hogy van egy banda, és hogy felvételeket készítünk, akkor miért történik ez olyan ritkán? Tényleg kellemesebb lenne nekem és Kittynek otthon lenni és írni, mert ő mindig annyira türelmes volt hozzám. 30 éve vagyunk együtt, és olyan jó volt, hogy sosem akadályozott meg abban, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Szóval ez nagyszerű lenne nekünk és a családnak … de aztán irány a stúdió, ahol még soha egyetlen rossz napom sem volt, hátha fel tudok venni egy jó dalt.

Knopfler még mindig ezt teszi olyan ütemben, amely szinte minden kortársát megszégyeníti, kivéve barátját, Van Morrisont. 

A One Deep River normál kiadása 12 dalt tartalmaz, amiket a speciális bakelit verzióban további 4, a deluxe CD-változaton pedig 5 szerzemény egészít ki.

Nincs jele annak, hogy az ihlet elhagyott volna, pedig erre határozottan számítottam – mondja.

 

A gitáros annak idején a Harlow College-ban tanult újságírást, és egy ideig riporter-gyakornokként dolgozott a Yorkshire Evening Postnál. Szövegei olyan élénken jelennek meg, hogy az ember mindig úgy érzi, akár regényíró is lehetett volna, de állítása szerint az írás és az újságírás nem neki való.

Knopfler szerénysége abban is megmutatkozik, hogy szinte már-már szeretettel gúnyolódjék a saját jellegzetes munkáin.

Körülbelül 20 évvel ezelőtt egy utcai kávézóban voltam valahol – meséli. Épp a Telegraph Road szólt a rádióban, ami ugye egy nagyobb volumenű, hosszú, kanyargós dolog. Emlékszem, hogy akkor arra gondoltam: istenem, mikor lesz már vége? Aztán felcsendült Buddy Holly Rave On-ja , és megtisztította az étert.

Egy másik alkalommal pedig, amikor a Dire Straits a Why Worry-n dolgozott, a többiek már csak „Why Bother”-ként emlegették. Nem úgy jött ki, ahogy szerettem volna, csak azért, mert rossz hangnemet választottam” – mondja. Az album 30 millió vásárlója azonban ezt egyáltalán nem bánta.

 

Töltsünk el bármennyi időt a nyilvánosság előtt Knopflerrel, és tanúi lehetünk, ahogy a csodálói ostromolják, mert mindegyiküknek van egy története arról, hogyan játszottak szerepet a dalai az életükben, amit szívesen hallgatnak. S ő még mindig ugyanúgy rácsodálkozik a zenére, mint gyermekkorában Newcastle-ben, orrát a hangszerbolt kirakatához nyomva.

 

Emlékszem arra a néhány zaklatott lelkiállapotú évre, amikor egy kicsit furcsán motivált fiatal voltam, aki elhatározta, hogy megcsinálja – mondja. Pedig olyan lehetetlennek tűnt. Sokszor gondoltam arra, hogy bárcsak elmehetnék a newcastle-i City Hall-ba  és találkoznék Van Morrisonnal, vagy együtt zenélhetnék Bob Dylannel és a bandájával valahol.  Ebben a felállásban foglaltam helyet magamnak. Egy tinédzser gyerek álmai mindig is felhajtóerőt jelentettek, és ez az, ami most is mozgásban tart.

 

Szerző: Paul Sexton

Megjelent: The Sunday Times - 2024.04.07.