Két bírálat - egy lemez

Ismét visszatekintünk a múltba – méghozzá 1996-ba, amikor is megjelent Knopfler valódi, igazi, tényleges, első, stb. szólólemeze, a Golden Heart.

A Gramofon című zenei lap 1996.06.01-i számában két lemezkritika is megjelent a lemez kapcsán, Zipernovszky Kornél és Csehy András tollából – ezek olvashatók alább, változtatás nélkül.

Ritkán van alkalma az embernek olyan alaposan előkészített és gondosan felépített bemutatkozó lemezt kézbe venni, mint Mark Knopflerét. Persze, a Dire Straits gitáros-énekesét 85 millió eladott lemez után nem kell senkinek bemutatni. Knopfler nyilatkozataiból az derül ki, hogy a szólólemez ellenére a Straits nem szűnt meg, nem oszlott fel, nem vesztek össze, talán lesz is új koncert, új lemez, talán már készülne is, ha nem unták volna olyan mélyen meg ezt az egész cirkuszt, miután két éven át turnéztak az On Every Streettel szerte a világon. Nem a siker hibádzott, viszont ilyen hosszú idő után szinte természetes a csömör, a Straits lassan húszéves. Hogy mennyire jól előkészített ez a szóló bemutatkozás, azt az is mutatja, hogy a lemez belső borítóján egy egyéves világkörüli turné dátumai olvashatóak (patinás helyszínek, mint a londoni Royal Albert Hall vagy a barcelonai Monumental Bullring közt a Petőfi Csarnok is ott van). A csömör legfeljebb annyiban érhető tetten a Golden Hearton, amennyiben a Rüdiger című számban egy német autogramvadászon veri el a port a lemez mind a tizennégy dalát egyedül író Knopfler, de nem a rajongásért, hanem azért, amiért Rüdigernek teljesen mindegy, focista, színésznő vagy kéjgyilkos, csak benne legyen az újságban.

A Straits-féle irónia a szövegekben tovább él, bár talán nem olyan nyilvánvalóan, mint a szintén jól ismert melankólia, melyet kiválóan színez a skót és ír népi hangszerek erős jelenléte. De Knopfler a duda és a hegedű, valamint a steelgitár hangzására épített dalokban inkább csak követi az ír és skót népzenei gyökerek divatját, nem igyekezett különösebben új tartalmat adni nekik. Mivel Dublinban kezdték a lemezt két éve felvenni, később az Egyesült Államokban folytatták a munkát, még egy zenei gyökeret talál meg Knopfler: a Cajun zenét. Ennek a felfedezésének frissessége teszi a Bonapartét és a Je Suis Désolé-t a legérdekesebb számokká. Az ilyen pillanatokért, és a címből sejthetőnél sokkal tartalmasabb szövegekért volt érdemes a szólólemezt elkészíteni, és country-, valamint folksztárokat — mint Sonny Landreth (steelgitár) vagy Jo-El Sonnier (aki a kannibálokról szóló szellemes dalban harmonikázik) — meghívni. 

(Zipernovszky Kornél)

Közismert tény, hogy Mark Knopfler tizenöt éven át a legendás Dire Straits vezéregyénisége volt. Örökzöldjeiket még ma is szívesen játsszák a rádiók. Knopfler szólókarrierje eléggé tipikus: egy tehetséges és kulturált együttes ontja magából a jobbnál jobb slágereket, és a zenekarnak van egy végtelenül ambiciózus frontembere, aki azonban egyedül nem tud igazán maradandót alkotni, így születnek sorra a vérszegény szólólemezek. Sajnos Knopfleré is ilyen.

Ez nem azt jelenti, hogy hallgathatatlanul rossz lenne az anyag, sőt felettébb kellemes gitárzenéről van szó. Csak éppen nem ezt szoktuk meg. Pontosabban: nem ehhez szoktatott a Dire Straits. Mark Knopfler Golden Heartja többnyire lírai hangvételű, finom gitármuzsikát tartalmaz szolid, erőlködésmentes harmóniamenetekkel. Az előadóra oly jellemző, egyszerű énekdallamok hatására az egész lemez csendes, békés, nyugodt. kellemes álomba ringató, esetleg vasárnap reggeli ébredéskor lejátszható muzsika.

A felvételekből teljesen hiányoznak a meglepetések, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy — az angolszász zene manapság divatos eszközét használva — Knopfler belesző a számokba érdekes, tradicionális ír és skót népzenei melódiákat, természetesen az alkalomhoz illő hangszerek (többek között duda) segítségével. Ilyen például a Darling Pretty és a Done With Bonaparte című felvétel.

A biztonság kedvéért a lemezen fellelhetők a Dire Straits stílusát idéző countrys, esetenként rock and rollos elemek is, amitől egy-egy dal még slágergyanús is lehet, de ez nem jellemző. Összességében Knopflernél ugyanaz a probléma, mint egy másik brit szupersztárnál, Elton Johnnál. Bár mindketten önmagában hibátlan és igényes munkákat adnak ki a kezük közül, és endszerint egy-egy felvételük még a toplistákra is felkerül, az egyes daloknak mégsincs igazi profiljuk: egymástól alig megkülönböztethető — s ezért bizonyos idő után már alig-alig fogyasztható — zenehalmazként kerülnek a hallgatók elé. 

(Csehy András)

Forrás:  https://adt.arcanum.com/hu/view/Gramofon_1996/?query=Dire%20Straits&pg=22&layout=s

Amikor egy fekete korong a szülinapos

Nos, ez a nap is eljött – pedig nekem – és talán másoknak is – úgy tűnhet, mintha csak tegnap lett volna. Pedig ez a 37 év nem kis idő. De mégis, olyan jó visszaemlékezni, amikor egy kis mono-magnóval a kezünkben, és walkmannel a fülünkben állandóan ezt az albumot hallgattuk (majd később a középiskolai kollégiumban, még később a főiskolán a tanuláshoz és a jó vizsgaeredmények eléréséhez is ideális segítséget jelentett. Ma pedig egy fárasztó munkanap után a legnagyszerűbb feltöltődést jelenti).

Igen, az 1985. május 13-án megjelent "Brothers In Arms" még ma is frissnek hat kilenc gyöngyszemével, mert ahogyan a ’80-as évek teltek-múltak, Mark Knopfler egyre felszabadultabbá vált. Teljesen passzoló filmzenét komponált a keserédes brit filmhez, a „Local Hero”-hoz, producerkedett Dylan „Infidels” című lemezén, majd 1982-ben újra összetrombitálta a Dire Straitset, hogy elkészítsék a grandiózus „Love Over Gold”-ot. Az album mindössze öt szerzeményes, mindegyik elég hosszú és magával ragadó, kettő közülük azonban klasszikus és zseniális is egyben. 

A 15 perces nyitódalt, a „Telegraph Road”-ot a „Making Movies”-turné hangbeállítása közben állították össze, amely úgy meséli el Amerika ipari forradalmát, akár egy irodalmi novella. A „Private Investigations” picit különös, szunyókáló zene-noir, és Knopfler ragaszkodott hozzá, hogy egy hétperces kislemezként jelenjen meg, amely a brit slágerlistákon azonnal a második helyen landolt.

A következő album a dupla koncertlemez, az „Alchemy Live” volt, amely főként a „Love Over Gold”-turnéra alapult és egy sikerei csúcsán lévő zenekar bemutatása is volt egyben. A stúdió falai mögül kiszabadulva a Dire Straits képes volt határait megnyújtani, szárnyalni; a „Sultans of Swing” és a „Telegraph Road” sosem szólt úgy, mint ott és akkor, azon a lemezen. Mindkettő hosszabb és erőteljesebb volt, mint eredeti rögzített változatuk. 

Mark ezt már úgy látta, mint zenekari korszakának a végét. „Most szeretnék valami teljesen mást kipróbálni” – mondogatta abban az időben. „Talán akusztikus gitár lesz, de lehet, hogy rézfúvósok, még nem tudom.” Valószínű, hogy már arra készült, hogy az évtized legjelentősebb lemezét készítse el.

1984 végén Mark ismét egy új felállással kezdte meg a következő stúdióalbum munkálatait Londonban. Még céltudatosabbnak tűnt, minden részletre olyan figyelmet fordított, mint azelőtt soha és egyre nagyobb munkatempót diktált társainak, hogy aztán alig egy hónappal később a  karibi Montserrat szigetén található AIR Stúdióban megvágják a „Brothers In Arms”-ot.

 

Az AIR Stúdió – amit később egy hurrikán a földdel tett egyenlővé – idilli helyen feküdt és úgy tűnt, hogy az ott tartózkodás békés nyugalma lassabbá teszi a Mark által diktált tempót. A „Brothers In Arms” nagy részét áthatja az a könnyedség, ahogyan a zene hívatlanul átszivárog Mark ujja között. A lemez hangulata inkább visszafogott és reflektív volt, a „Why Worry” lágyságától a „Your Latest Trick” késő éjszakai susogásán át a majdnem suttogó címadó dalig.  S amikor a hangzás felerősödik a „The Man’s Too Strong” zúzó akkordjaival, a hatás szinte leírhatatlan.

Mégis, Knopfler új dalai közül az egyik szinte azonnal kiemelkedett. Torzított gitár-riffel kezdődik, Ed Bicknell szerint a ZZ Top inspirációja nyomán, majd egy kézbesítő futár szó szerinti hencegésével folytatódik az MTV-ről, amelyet Mark véletlenül hallott meg egy new yorki műszaki áruházban. Sting jellegzetes vokálja csendül fel a dal elején, egyre panaszosabban énekli a refrént – „az MTV-met akarom!”

John Illsley: „Sting rendszeresen járt Montserratra szörfözni, és egyik este vacsoraidőben bejött a stúdióba. A „Money For Nothing”-ot játszottuk, erre viccesen odaszólt, hogy „Na, balfékek, pont időben csináltátok meg!!” Mark csak annyit kérdezett, hogy ha tényleg úgy gondolja, hogy ez ennyire jó, akkor miért nem segít be egy kicsit. Így aztán ott ragadt velünk.”

Mark egy másik dala, a szökdelő boogie, a”Walk of Life” eredetileg fel sem került volna a nagylemezre, de mivel Ed Bicknellt sikerült meggyőzni, így az utolsó pillanatban még kislemez is készült belőle, amely világszerte nagyobb példányszámban kelt el, mint a „Money For Nothing”.

A „Brothers In Arms” a megjelenése után eleinte langyos visszajelzésekkel találkozott, de pont a megfelelő időben érkezett. Az MTV hamarosan sugározni kezdett az Egyesült Királyságban is, és a csatorna azonnal ráharapott a „Money For Nothing” promovideójára, amit a legelső videoklipként küldött az éterbe. Közben piacra dobták az első cd-lemezeket is, és a „Brothers In Arms” ezen új formátumban is megjelenhetett, amiből  több, mint 1 millió példány fogyott világszerte, így a Dire Straits  közel kerülhetett azon fogyasztók új generációjához is, akik státuszszimbólumnak tartották a zenét.

A lemez a brit slágerlistákon négy éven át szerepelt, kilenc hétig vezette az amerikait, felemelve a zenekart és Knopflert a ’80-as évek megasztárjai, Bruce Springsteen, Michael Jackson és Madonna mellé.

És ekkor kezdetét vette egy 18 hónapos világkörüli turné, 247 teltházas koncerttel, 100 nagyvárosban... de ez már egy másik történet kezdete.

 

  

"Ennek semmi köze a felszereléshez, mindössze az történik, hogy az agy jeleket küld az ujjaknak"

A Dire Straits bemutatkozó albumának producere, Muff Winwood visszaemlékezése a Sultans of Swing születéséről.  A cikk a musicradar.com oldalán jelent meg; szerzője Grant Moon

1977 nyarára Mark Knopfler felhagyott angoltanárként végzett munkájával Essexben, és gitáros öccséhez, Davidhez költözött. A basszusgitáros John Illsley lakásban laktak Deptfordban, a jóval délebbre fekvő londoni városrészben. Egy hideg, esős estén betértek egy apró helyi kocsmába, ahol az egyik sarokban felállított dobogón egy csapat öregfiú dixieland jazz zenét játszott, miközben a vendégek tudomást sem vettek róluk. Amikor az előadást befejezték, Sultans Of Swing néven köszöntek el. Nevük egzotikus fenségessége csodálatos kontrasztot alkotott környezetük szürke valóságával, amely Mark Knopflert megihlette. Hazatérve a lakásukba Mark szinte a csuklójából rázta ki a szöveget, a zenét pedig a megbízható National Steel húrjain komponálta. Amikor az 1961-es Stratocasterét Illsley Fender Vibrolux erősítőjéhez csatlakoztatta, érezni lehetett, hogy valami nagyszerűt alkotott. 

Amíg Deptfordtól eljutottak a Covent Gardenig, a kis helyszíneken, nevenincs, eldugott kis kocsmákban való több hónapos koncertezés során kiforrott Sultans Of Swing egyike volt a Dire Straits öt dalának, amelyeket első demójukon rögzítettek.  És amikor a londoni rádió legendás DJ-je, Charlie Gillett az éterbe küldte, izzani kezdtek a telefonvonalak. Bicknell, a zenekar  menedzsere úgy emlékszik, hogy a lemezcégek  A&R ügynökei (fejvadászai) ostromolni kezdték a bandát, hogy szerződést kössenek velük. Muff Winwood is közöttük volt, aki korábban testvérével, Steve-vel együtt a Spencer Davis Group tagjaként zenélt, majd az Island Records tehetségkutatója és alkalmi producere lett.

-       Valaki fülest adott nekem erről a nagyszerű zenekarról – emlékezett vissza. Ezért elmentem Aylesbury-be, hogy megnézzem és szerződtessem őket. Imádtam a zenéjüket, de elkéstem – már megkötötték a szerződést a Phonogram/Vertigo-val.

Winwood nem tudta, hogy történetesen ő áll a zenekar produceri listájának élén, hogy részt vegyen a debütáló album munkálataiban. Az Island Records vezetője, Chris Blackwell azonban beleegyezett, és így a zenekar 1978 februárjában bevonult az Island londoni, Basing Streeten lévő stúdiójába.

-       Az első gondolatom rögtön az volt – emlékszik vissza Winwood –, hogy nem kell sokat változtatnom vagy babrálnom a dalokat illetően. Már vagy egy éve játszották a Sultans-t élőben, így kívül-belül ismerték. Mint minden jó zenekar, ők is elkövették az összes hibát, ismerték a jó részeket, és kiselejtezték a rosszakat. John és Pick [Withers, a Straits dobosa] remek ritmusszekciót alkottak, így arra koncentráltam, hogy a basszusgitár és a basszusdob szorosan összeálljon. Markot nem nagyon kellett instruálni, de amit kértem, azt gondolkodás nélkül megtette.

A folyamatos próbák és az élő fellépések révén a balkezes Knopfler felépítette azt, amit ő "szólamok apró tárházának" nevezett. Néhányan a dalszerkezet részévé váltak, mint például a lezárásban a Dm, a Bb és a C akkordokat körvonalazó gyors ujjú arpeggio-k. Technikájának összetettsége ellenére gyakran állította, hogy nem tudatosan csinálni, csak "teszi a dolgát". A Sultans szólamai a Stratján szólaltak meg, és bár nincs egyértelmű feljegyzés az erősítőjéről, abban az időben egy Music Man HD-130-assal koncertezett.

Minden gitárosnak megvan a saját hangja" – mondja Winwood. Abból indulsz ki, behívod a vezérlőbe és azt mondod: 'Itt javíthatunk rajta!”, aztán megforgatsz egy gombot, és megkérdezed, hogy ez jobb-e így. Megkértünk egy gitárkölcsönző céget, hogy hozzon be egy rakás különböző erősítőt és effektpedált, tegyék le őket a stúdióba, mi pedig aztán kipróbáljuk, hogyan szólnak.

Winwood véleménye szerint a hangzás az előadótól származik.

-       Végeredményben a játékos érintése az, amitől a zene a szívedig hatol. Tisztán emberi. Ha nem lennének effektek, Mark akkor is zseniális hangzást adna neki. Ennek semmi köze a felszereléshez, mindössze az történik, hogy az agya jeleket küld az ujjainak. Ez teszi őt olyan különlegessé.

Amikor a lemezkiadó a Sultans-t választotta vezető kislemezként, Muff hitetlenkedett:

-       Azt mondtam: 'Ugye csak viccelnek! Nem adhatnak ki lemezt egy kocsmában játszó tradicionális zenekarról, és nem várhatják el, hogy azt bárki is megvegye.

De májusban mindez mégis megtörtén. A Radio 1 túlságosan szókimondónak ítélte, és nem vette fel a lejátszási listájára – ez akkoriban megsemmisítő csapásnak számított. Bár a hazai pályákon nem teljesített túl jól, a dal mégis futott, és először Hollandiában, majd egész Európától kezdve Új-Zélandig bezárólag sláger lett.

A lemezfelvételek befejeztével Winwood átigazolt a CBS Recordshoz, hogy az ottani tehetségkutató részlegüket vezesse.

-       Időnként azért összefutottam a Phonogram embereivel, akik büszkén közölték: „Nem is gondolnád, hogy a Sultans Of Swing egész Hollandiát és Németországot is letarolta”. A legfurcsább, hogy az amerikaiaknak is tetszett, amit nem tudtam elhinni! Hiszen semmi amerikai nem volt benne.

Ennek ellenére az amerikai rádiók mégis felfigyeltek a dalra. Ed Bicknell szerződést kötött a Warner Records-szal, és a „Sultans Of Swing” 1979 elején a Billboard Chart 4. helyén landolt. Egy finom csavarral Paul Gambaccini, a Radio 1 műsorvezetője is játszotta a dalt az amerikai Top 40-es slágerek heti válogatásán: a "túlságosan szókimondó" kislemez végül eljutott az Egyesült Királyság legnagyobb rádiócsatornájához. Újra kiadták, a dal Top 10-es lett, és a „Dire Straits” lett a „Led Zeppelin” óta a legjobban fogyó brit debütáló album.

A Sultans a Dire Straits jellegzetes himnuszává vált, megalapozta a világklasszis gitáros Mark Knopfler hírnevét, és utat mutatott a zenekar hihetetlen jövőbeli sikerei felé. Eleinte nagyon kevés érdeklődés volt irántuk – mosolyog Winwood 33 évvel később – Aztán hirtelen csak úgy beindult a dolog.

 

forrás: https://www.musicradar.com/news/story-of-sultans-of-swing-dire-straits-mark-knopfler