Vég nélküli utazás – hat húron

Szerintem ...

Vitathatatlan tény, hogy még manapság is szokás Mark Knopflert és a Dire Straits zenekart egy és ugyanazon jelenségnek (vagy inkább fogalomnak) tekinteni, de ez ellen legfőképpen maga a gitáros tiltakozik a legjobban, hiszen az idén áprilisban megrendezett Rock&Roll Hall of  Fame díjátadó ünnepségén - ahol a Dire Straits is a díjazottak között volt - , nem tette tiszteletét. Döntését volt zenésztársai  (John Illsley, Alan Clark) nem nagyon kommentálták, inkább csendes belenyugvással fogadták. Szólókarrierje során viszont a vele készített interjúkban kevés újságíró hagyta ki a Dire Straits-ziccert, amit  Knopfler mindig úgy zárt rövidre, hogy részéről lezárta ezt a korszakot- pont.

A gitárost egészen más dolgok kötötték le mostanában – új lemez, új világkörüli turné és a Local Hero sztorijának színházi bemutatója - így érthető is, hogy nem ért rá holmi díjátadókra rohangálni. Az új, kilencedik stúdióalbuma, a „Down The Road Wherever” november 16-án jelent meg, amit a rajongótábora már nagyon várt itthon és világszerte, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az amerikai kontinensen meghirdetett  27  koncertjére már október 29-től lehetett jegyet vásárolni és mire a lemez megjelent, az összes jegy elkelt.  Ezzel nem sok zenész dicsekedhet, igaz, Mark Knopfler nem is az a felvágós típus, egyszerűen csak teszi a dolgát, azt, amit már 40 éve folyamatosan csinál – muzsikál. Nem a rutin és a megszokás hajtja, hanem a zene iránti őszinte szeretete és elhivatottsága.

A Dire Straits korszak utáni stílus-kavalkádból (filmzenék, country, rockabilly, ír-skót, észak-amerikai folk) főként a hallgatók profitáltak, de az 1996-os „Golden Heart” megjelenésével Knopfler irányt változtatott és úgy tűnt, hogy saját ösvényt akar magának kitaposni. Ez a próbálkozása – mint az összes többi - sikerrel járt, hiszen az eddig megjelent nyolc stúdiólemez útkeresésének egy-egy állomása.

Az utazás, a jövés-menés, vagy akár a csavargás egész életművében jelen van, akár Dire Straits-albumokról, akár szólólemezekről van szó. Dalainak hősei valamilyen formában, de mindig mozgásban vannak-voltak – akár időben, akár földrajzilag.  A „Down The Road Wherever” (amit úgy lehetne magyarra lefordítani, hogy bárhol, végig az úton) dalaiban mi is együtt utazhatunk vele – időben és térben.  Azt mondhatnánk –nosztalgialemez, egy út, amelyen végigjárhatjuk Knopfler pályafutását a kezdeti időszaktól egészen a jelenig.  Az úton bárhol megállhatunk, hogy meghallgassunk egy-egy történetet, amelyek közül néhány a gitáros személyes emlékeiből, élményeiből született. A sztorikban már nem érzékelhető az a cinikus, pikírt, kritikus stílus, amely a gitáros ifjabb éveiben született szerzeményeire oly jellemző volt (igen, már megint a Dire Straits ….). Inkább az őszinteségük, boldog-szomorú hangulatuk fogja meg a hallgatót  - a gitáros is ember, így esendő, minden erényével és hibáival. 

A lemez hangzása is sokkal változatosabb, árnyaltabb és letisztultabb, mint az előző albumoké. Túl profánul fogalmazva: Mark Knopfler zeneileg totál felért pályafutásának csúcsára, az állandó megújulás vágyával, amit a  jazz és a funky illetve a karibi stílusjegyek beiktatásával sikeresen teljesített is.  Nagyobb teret kaptak a billentyűs és fúvós hangszerek, az erőteljes ritmusokat a női háttérvokál lágysága jól kiegészíti. Szóval, bátran hallgassuk a négy fal között, ha csak képzeletbeli utazásra vágyunk, de ha mi magunk kelünk útra, ezt a lemezt otthon ne felejtsük. És már csak egy teendőnk van még, ott lenni jövő év július 9-én, hogy élőben is megbizonyosodjunk arról, hogy Mark Knopfler véglegesen megtalálta azt az utat, amit eddig keresett, és ezen az úton bárhol képes megállni és újat alkotni.

Down The Road Wherever – 2018 (British Grove Records/Virgin)

fotó: Twitter

„Ugyanazt a pörgést érzem, mint kölyökkoromban”

Mark Knopfler a „Down The Road Wherever" című lemezéről

A gitáros-szerző a kilencedik stúdiólemezéről beszél, amely visszatérés a hagyományos folk-gyökerekhez, de azokon mindenképpen túlmutató alkotás.

Bármelyik előadóművésznek 40 év aktív zenéléssel a háta mögött, felvenni egy 14 dalos új nagylemezt, megspékelve pár ráadással – különböző hanghordozókon- és még ezek mellett egyéb dalokat is írni – ez több, mint elégséges munka. De a tény, hogy Mark Knopfler mindezeket megtette a „Down The Road Wherever” lemezéért, és még egy tucatnyi új dalt írt a 2019 elején bemutatandó „Local Hero” színpadi produkcióhoz – az mindent elmond hatalmas munkabírásáról.

A korábban Bill Forsyth által rendezett 1983-as filmhez Mark Knopfler szolgáltatta a zenét, de a történet most új műfajban (musical) kel életre 2019 márciusában, az edinburghi Lyceum Theatre-ben.

De ez idő alatt a gitáros óriási rajongótábora a november 16-én megjelenő új albumnak örvendhet, amely egyrészt saját kiadásban (British Grove) és a Mercury Records égisze alatt jelenik meg, a 2015-ös „Tracker” nemes hagyományait követve, és talán túlszárnyalva azt. A hangzásvilágot gazdagítja a jazz-szaxofon, a „Back On The Dance Floor”  feszes dallamai, a „Heavy Up” vidám ritmusai, érintve Rodgers and Hammerstein „Just A Boy Away From Home”-ját, (az eredeti dallal és szövegével). A lemezbemutató szerzemény a „Good On You Son”.

„Azt hiszem, ez most teljesen más – akár akarod, akár nem, a fejlődés folytonos, - egyszer csak megtörténik” – mondta Knopfler, akivel a nyugat-londoi British Grove Studio-ban beszélgettünk. Néha a dalaim súgják meg – miután megírtam őket – hogy mit csináltam rosszul. Ez a forrása a soha véget nem érő szórakoztatásnak. A dalokból minden kitalálható – gondolatok, érzések, meg talán a dalszerzés folyamata is, ahogyan megírod őket. És persze, páratlan üzlet is …”

A lemezek közötti hosszú időt egyrészt a dalrögzítés hosszadalmas folyamata, majd a „Tracker” turné lebonyolítása magyarázza. „ Felteszem, ez tényleg hosszabb kihagyás volt, de komplett lemezt készíteni sok munkával jár, és a turné alatt, útközben is új dalokat írni – jó, ha van ilyen képességed.  A szövegeket folyamatosan nézni kell, és miután beszereztem egy laptopot, könnyebb a dolgom – már nem kell papírfecnikkel bajlódnom, amik végül a szemetesben landolnak –így kisebb ökológiai lábnyom marad utánam!” – viccelődik.  De ezzel együtt nagyobb anyaggal dolgozom, amiből muszáj válogatni, és a kiválasztottak rögzítése, a próbák sok időt vesznek igénybe.  Végül az sem lebecsülendő tény, hogy senki sem akar kidobni a  stúdióból ahol épp dolgozol, mert lehet, hogy csak arra van esélyed, hogy bejuss és csak kis ideig használhatod … „

Valóban hasznos, mert ez Knopfler saját stúdiója, ahol a Rolling Stones 2016-os „Blue & Lonesome”-jának teljes anyagát rögzítették.

„Rugalmasak vagyunk, olyan hely ez, ami csúcstechnikai cuccokat, surround-hangzást biztosít bármelyik zenekarnak, aki itt akar dolgozni. A Warner Brothers utolsó három musical-anyagát is mi csináltuk, rockot rögzíteni pedig a legnagyszerűbb. A legjobb minőségű hangtechnikai felszerelést használod, a zenekar együtt van, sokféle beállítást, hangzást kipróbálhatsz. Ebben a stúdióban mindent megtalálhatsz: úgy a régi, 1954-es, mint a legmodernebb digitális hangrögzítőt, a ’30-as években használt mikrofonokat.”

A nyitódal a „Trapper Man” már jelzi az új album kiegészítő elemeinek egyikét – a női háttérvokált, amely eddig nem vagy csak kevéssé volt jellemző Knopfler szólómunkáira. „A női háttérénekesek közreműködése régóta tervben volt és most megvalósult – vagy talán unalmas, ha csak pasasokkal dolgozom. A fúvósok – ez a másik újdonság – igazán élvezetessé, izgalmassá teszik a dalok hangzását, a koncerteken meg különösen, bár  így a turnébuszon kicsivel több zenész lesz.”

Az ír származású Imelda May a „Back On The Dance Floor”-on énekel, Knopfler szinte rajong érte. „Nagyszerű, fantasztikus volt ebben a dalban. Sokoldalú, kreatív énekesnő, és még humora is van. A „Back On The Dance Floor” a billentyűs és a húros hangzás sajátos keveréke, a gitár kicsit háttérbe vonul és így egy picit titokzatosnak tűnik, de ez a kedvencem.”

A 2019-es turné kimerítő vállalkozás lesz, ami Barcelonából indul április 25-én, és egészen késő szeptemberig tart majd – kb. 80 állomással.

„Persze, ahogyan öregszik az ember, egyre nehezebb az ilyesmit végigcsinálni, mert a műsor alatt teljesen oda kell tenned magad fizikálisan. És ki tudja, lehet, hogy ez lesz utolsó nagy, világkörüli bulim, de minden esetre, járókeretre még nincs szükségem, és amit ki tudok hozni magamból, azt megteszem.”

A következő turné koncertanyaga már bizonyára összeállt.

„A színpadon föl kell találnod magad, bármit is játszol. Záró-darabnak a „Matchstick Man”-t választottam, akusztikus gitárral, de persze a „Back On The Dance Floor” sem marad ki, és remélem, hogy élőben is élvezi majd a hallgatóság. A többi pedig legyen titok … Hiszem, hogy a többiek,  Mike (McGoldrick) and John (McCusker) folk-zenészként emelik az előadás színvonalát, akárcsak Nige és Tom (Nigel Hitchcock, szaxofon és  Tom Walsh, trombita). akikkel nagyon várom a közös fellépéseket.

A 69 éves Knopfler zene iránti lelkesedése szinte ragyog.

„Azt érzem, amit mindig is.” – és körbe néz a stúdióban. „Amikor belépek ide, és meglátom a gitárokat a sarokban, ugyanazt a pörgést érzem, mint kölyökkoromban.  Nekem ezt kell tennem. Ez a hozzáállás talán gyerekes, de ugyanakkor lelkesít, motivál."

Szerző: Paul Sexton – 2018.11.15.

Fotó: Derek Hudson 

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/get-buzz-kid-mark-knopfler-talks-road-wherever/

Lendület és újdonság

Down The Road Wherever (2018 – British Grove Records/Virgin)

Mark Knopfler nem az a termékeny szerző, aki évente ontja magából az új albumokat, mert azok között két-három év is eltelik, de a rajongói ismerik, tudják, hogy mire számíthatnak és sosem csalódnak.

A Down The Road Wherever a kilencedik stúdióalbuma a gitárosnak, aki néhány változást is eszközölt: női háttérvokál megjelenése, a fúvósok nagyobb térnyerése, valamint blues, némi jazz és pici funky egyvelege, de végig jelen van az a rockos hangzás, ami a Dire Straits időszakát idézi fel.

A hallgatónak biztosan ismerős lesz a fenti stílusok keveréke, mert Knopfler épp a kelta-rock időszakát éli, amelyben olyan nagyszerű zenészek segítik őt, mint a sípon és furulyán játszó Mike McGodrick, és a hegedűs John McCusker. A közreműködők között természetesen megtaláljuk a méltán elismert billentyűst, Guy Fletchert, aki társ-producere is az albumnak. valamint Glenn Worf basszusgitárost, Jim Cox billentyűst, Richard Bennett és Robbie McIntosh gitárosokat, a dobok mögött Ian Thomast és Danny Cummings ütőst. Itt azonban még nem ért véget a felsorolás, mert a rézfúvósok jelenlétét Nigel Hitchcock szaxofonos, Tom Walsh trombitás, és Trevor Mires harsonás biztosítja.

A női háttérvokált Imelda May (főként a „Back on the Dance Floor”-on), Kris Drever, Lance Ellington, Beverley Skeete and Katie Kisson látta el.

A lemezen minden szerzemény új, kivéve egyet, a „Just A Boy Away From Home” címűt, amelybe Mark beszúrta Rodgers and Hammerstein „You’ll Never Walk Alone” szövegének egy részét.

14 dal, a deluxe-változaton 16, a témák változatosak – akár egy időutazás – Deptfordból indulunk (a Dire Straitsszel töltött időszak!), közben találkozunk egy elcsatangolt futball drukkerrel, aki eltévedt egy fura városban, majd átéljük Mark Knopfler élményét, amikor behavazva, stoppal kellett hazamennie.

A lemez címét az egyik dal, a  „One Song At a Time”   strófája adja, amelyre Knopfler barátja, Chet Atkins is rábólintana, aki egyszer azt mesélte, hogy a szegénységről egyszerre csak egy dalt szabad énekelni.

A „Trapper Man”-t a jellegzetes gitárfutamok indítják, majd folyamatosan kapcsolódik be a női háttérvokál, amely a „Back On The Dance Floor” hangzását is egyedivé varázsolja.

Említésre méltó a „Just a Boy Away from Home”, amelyet a gitáros egy fájdalmas emléke inspirált; haza kellett térnie Newcastle-ba, mert apját szívinfarktussal kórházba szállították, aki a félálomban azt látja, hogy fia a kihalt utcákon kószál, és egy futball-meccs után a „You’ll Never Walk Alone”-t énekli. A dallamot Mark slidegitáron adja elő, talán éppen olyan stílusban, ahogyan az apja szerette volna hallani.

Egy másik, szintén érdekes (és biztosan személyes) történet jelenik meg a záró „Matchstick Man”-ben.  Egy fiatal eszement srác egy szál gitárral meg egy hátizsákkal felkapaszkodik egy teherautóra, és stoppal igyekszik hazajutni Penzance-ból, (cornwall-i kikötőváros - L.K.) egy karácsonyi buli után, az ünnepek első napján. Csak azt tudta, hogy haza kell mennie, de arra nem számított, hogy közel 500 mérföld áll előtte. A hidegben és a végtelen havas táj láttán úgy érezte, hogy ő csak egy gyufaszál emberke, akinek egyetlen álma, hogy muzsikus legyen.

A jazz világába visz a „When You Leave” romantikus balladája, majd ezt követi a karibi stílusú  „Heavy Up”.  A "Good On You Son" emlékeztet leginkább a Dire Straits korszakra, de egyébként is, Knopfler azon kevés gitárosok egyik, akit rögtön, az első akkordok után fel lehet ismerni, és erre a legjobb példa a „My Bacon Roll” amely egy büfében üldögélő férfi szerelmi vallomása a sonkatekercséhez. A ”Nobody Does That”, valamint a “Drover’s Road,” dalokon a fúvósok viszik a prímet, így a jazz és a funky stílusjegyei megfelelően érvényesülnek, majd a “Floating Away” nyugalmába a zongora és a női vokál lágy dallami visznek bennünket vissza.

Mindenképpen jó döntés volt az újdonságok bevezetése, vannak ugyan kicsit ijesztő dalok, de a témák változatossága, a hangzás sokszínűsége kompenzálja a vidám-szomorú szerzemények közötti feszültséget 

Forrás: https://glidemagazine.com/216782/mark-knopfler-adds-some-new-and-surprising-flourishes-on-down-the-road-wherever-album-review/