Valaha volt múzsák, csókjukat még mindig érezni...

Valószínűleg a banalitás legteteje, de a rockzenében – vagy úgy általában, a különböző művészeti ágakban – a legjobb téma mi más is lehetne, mint a szerelem, egy imádott, vagy némely esetben gyűlölt nőalak, aki így vagy úgy, de nyomot hagyott az alkotó lelkében. Számtalan példát ismerünk a klasszikus és a könnyűzene történetében, amiket vég nélkül sorolhatnánk, így talán nem véletlen, hogy a Dire Straits pályafutásának néhány zenei mérföldköve is egy-egy hölgyhöz köthető.

Még jóval a Dire Straits megalakulása előtt, amikor Mark Knopfler még a leeds-i egyetem padjait koptatta, és muzsikusként még csak a szárnypróbálgatás időszakát élte, 1972. március 4-én feleségül vette egyetemi hallgatótársát, egy Kathleen Urwin White nevű lányt, aki egy northumbriai farmer gyermeke volt. A házasság Knopfler részéről kicsit elhamarkodott lehetett, mert amikor 1973-ban átvette a diplomáját és úgy döntött, hogy mégis inkább zenészként, és Londonban próbál szerencsét, addigra a válási procedúrán is túl voltak. 

Azt gondolhatnánk, hogy a hölgy csak futó kaland lehetett Knopfler életében, de a Dire Straits bemutatkozó albumán szereplő dalok – „Down To The Waterline”, „Setting Me Up”, „Water of Love”, „Six Blade Knife” – azt sejtetik, hogy a kudarcba fulladt házasság még évekkel később is foglalkoztatta Markot és ezek a dalok valójában az első komolyabb kapcsolatáról szólnak. A korai szerzemények közül üdítő kivételt képez az „Eastbound Train”, amelynek hőse egy metrón szemeli ki szíve választottját, azonban nem valószínű, hogy Kathy White lett volna a másik fél.

A 70-es évek végén aztán beindult Knopfler zenei karrierje, de a magánéletére ugyanez sajnálatosan nem volt elmondható. A Dire Straits már túl volt az első nagyobb turnéján, amit a Talking Headsszel bonyolítottak le és első lemezük is a boltokba került. Knopfler ekkor ismerkedett meg egy amerikai énekesnővel, Holly Beth Vincenttel, aki még ekkor nem igazán tudta eldönteni, hogy milyen stílusirányzatot képviseljen. Eredeti családneve Cernuto volt és mivel az éneklésen túl dobolt, gitározott, tinédzser éveiben több zenekarban is megfordult, de leginkább a punkbandákat preferálta.

Holly 1978-ban Holly and The Italians néven saját zenekart alapított, akikkel úgy döntött, megcélozzák a jó öreg Egyesült Királyságot. Az 1979-es év már Londonban találta őket, klubokban, kocsmákban zenéltek abban bizakodva, hogy a hallgatóság között lesznek olyan befolyásos személyek, akik majd lemezszerződést kínálnak. Holly így került szakmai, majd rövid idő múlva szerelmi kapcsolatba Mark Knopflerrel, és rajta keresztül pedig Charlie Gillett-tel, aki látott fantáziát bennünk, és leszerződtette őket saját, Oval Records nevű lemezcégéhez.

Az Oval Records kiadásában jelent meg 1979-ben az első kislemezük „Tell That Girl To Shut Up” címmel, amellyel kisebb sikereket értek el, Holly pedig a brit zenei sajtó figyelmének központjába került, mivel kétszer is szerepelt a Melody Maker címlapján. És ezek után már nem volt nehéz kitalálni, hogy Hollyt csak és kizárólag énekesi karrierjének a jövője foglalkoztatta, ebből kifolyólag a tervei között nem szerepeltek olyan triviális dolgok, mint a házasság, vagy a családalapítás.

S hogy ez mennyire így történt, a szakítást is rövid úton intézte, amely egyáltalán nem nevezhető sportszerűnek, hiszen, ha valaki telefonon közli a másik féllel, hogy részéről ennyi volt a történet, abból számos, nem túl pozitív következtetés vonható le. A gitáros – miután magához tért a kezdeti sokkból – ezt meg is tette és egy későbbi interjúban elmondta, hogy tulajdonképpen Hollynak ő csak addig kellett, amíg be nem indították a lány zenei karrierjét. De hogy mindez valóban így történt-e, nem tudni, mivel Holly erre vonatkozóan egyetlen egyszer reagált 1980-ban, egy Melody Maker-interjúban: 

„Az történt, hogy összevesztem Mark Knopflerrel, ami odáig fajult, hogy ő ezt a helyzetet nem tudta kezelni, ezért szakítottunk. Ezek után lehetetlenné vált, hogy Ed Bicknell maradjon a menedzserünk. Nagyon kellemetlen volt ez a szitu.”

De túl az önzésen, a hazugságokon és a lelki sebeken, amiket egy vakvágányra futott kapcsolat eredményezett, végső soron hálásak lehetünk ennek az amerikai hölgynek, hiszen nélküle talán nem született volna meg a Dire Straits egyik legcsodásabb szerzeménye, a „Romeo and Juliet”. John Illsley így emlékezik vissza erre az időszakra:

Mark átjött hozzám a gitárjával a Forest Hill-i otthonomba és azt mondta, hogy szeretne eljátszani nekem egy dalt, amin épp dolgozik. Egy kudarcba fulladt szerelemről szól – mondta, és elkezdte pengetni az első akkordokat – amelyek most már oly ismerősek –, aztán énekelni kezdett, és rám szinte borzongatóan hatott a felismerés, hogy valami nagyon különlegeset írt. Mark ekkoriban sokat kínlódott a magánéletében, és megdöbbentett, hogyan volt képes valami ilyen szépségeset alkotni, miközben annyira zaklatott volt... De utólag belegondolva rájöttem, hogy éppen azért tudott ilyen kreatív lenni, mert gondokkal és problémákkal küzdött. Kétlem, hogy önelégült emberek lelkéből valaha is nagyszerű zenék, képzőművészeti vagy irodalmi alkotások született volna, ha egyáltalán van ilyen. Egy nyugtalan lélek nagyobb eséllyel hoz létre valami maradandót, mint egy örökké nyugalmas lelkiállapot…”

S hogy a későbbiekben mi történt Hollyval és zenekarával? 1979-ben a Holly and The Italinas brit turnéra indult a The Clash-sel és majd 1980-ban visszamentek az USA-ba és arra készültek, hogy kiadják az első nagylemezüket, „The Right To Be Italian” címmel. A felvételek közel egy évig húzódtak, mert a zenekaron belül kialakult megoldhatatlan konfliktusok többszöri tagcserét eredményeztek, illetve Holly nem volt elégedett a hangzással, ezért az album végleges változatát már Londonban rögzítették, új producerrel.

Az 1981-ben megjelent bemutatkozó lemez azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem került fel a brit slágerlistára, az amerikai Billboard 200-as listáján pedig hátul, a 177. helyen kullogott. Fentiek miatt a zenei sajtó a Holly and The Italians vonatkozásában már nem folytatta a dicsérő kritikákat, és amikor a zenekar 1980-ban még lezavart egy amerikai koncertsorozatot, és 1981 tavaszán lehetőséget kaptak, hogy szerepeljenek az Old Gray Whistle Test tv-műsorban; mindezek együttesen sem voltak elegendőek ahhoz, hogy kiemelkedjenek a névtelenségből, ezért a tagok még abban az évben búcsút intettek egymásnak. Holly szólókarrierbe kezdett, de az már egy másik történet.

Időközben a Dire Straits háza táján sem volt minden rendben, Knopfler ugyanis nemcsak a szerelmével, de testvérével, Daviddel is szakított, a munka azonban nem állhatott le, mivel a zenekarnak szerződésben foglalt kötelezettsége volt, hogy kész dalokkal álljon elő az októberben megjelenő harmadik albumhoz, és bár egy fárasztó turnét hagyott maga mögött, a legtöbb dalt már megírta. Zenésztársait lenyűgözte az a képessége, hogy a határidők nyomása alatt is képes volt dolgozni, miközben annyi minden más igénybe vette az idejét.

Egy ideig úgy tűnt, hogy a munka teljesen lefoglalja Knopflert – ami végül is igaz volt, hiszen az új lemez-új turné, majd újabb lemez-újabb turné körforgásban telt az ideje, de aztán 1983 novemberében érkezett a hír, hogy megnősült.

Második házastársa az amerikai születésű, jelenleg Londonban élő Lourdes Salomone, aki, ha nem is volt szakmabeli, mégis a zeneiparban tevékenykedett, a new york-i Power Station Studios (későbbi elnevezései: Record Plant NYC, Electric Lady Studios) stúdiómenedzsere volt. Arról viszont nem szólt a fáma, hogy mikorra tehető ismeretségük kezdete – hiszen a Dire Straits már a „Making Movies” felvételeit is ebben a stúdióban készítette, majd később a „Love Over Gold” zenei anyagát is itt rögzítették. Az viszont tény, hogy közel 10 évig voltak házasok, 1987-ben ikergyermekeik születtek (Benji és Joseph), és a kapcsolatuk még a „Brothers In Arms” megjelenését követő 1 éves világkörüli turné próbáját is kiállta.

Néhány feltételezés született arról, hogy a „Your Latest Trick”, a Why Worry”, valamint a „So far away” című dalokat Knopfler a feleségének ajánlotta, de erre nézve nincsenek pontos információink. Egy francia nyelvű blog szerint viszont az olyan szerzemények, mint a „Your Own Sweet Way”, a Fade To Black”, a „When It Comes To You”, illetve a „You and Your Friend” keserű, kiábrándult, néhol cinikus szövegei egyértelműen a feleségnek szóltak. John Illsley feleleveníti azt a pillanatot, amikor az „On Every Street” megjelenését követő turné befejeződött:

„Nem az enyém volt az egyetlen kapcsolat, amelyik kiégett és elhamvadt; néhányunk házassága az indulási oldal várójában végezte, ismeretlen célállomásra tartó járatokkal. Így amikor 1992. október 9-én a zaragozai La Romareda stadionban a Dire Straits utolsó hangjai is tovatűntek a csillagokkal teleszórt spanyol éjszakában, elindultunk haza, hogy szembenézzünk a kemény igazsággal, miszerint nem csak egy turné ért véget…”

És ezzel egy páratlan zenei sikereket maga mögött tudható zenekar a végállomásához érkezett, és sajnálatosan ezzel egyidőben Knopfler és John Illsley házassága is zátonyra futott. Illsley viszont azt is megemlíti a visszaemlékezéseiben, hogy amikor 1993-ban megismerkedett második feleségével, Stephanie-val, ez nagyjából ugyanabban az időben történt, amikor Mark Knopfler találkozott Kittyvel, akit 1997 februárjában vett feleségül, Barbadoson.

Kitty Aldrigde is a művészvilágból érkezett, 15 évig színésznőként tevékenykedett, majd, mint egy igazi Lady Writer – az írást választotta új hivatásának. Az új szerelem új dalokat ihletett – hiszen az 1996-ban megjelent „Golden Heart” nyitánya volt egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb korszaknak, így talán nem is nehéz kitalálni, hogy ki ihlette a „Darling Pretty, az „I’m The Fool”, A Night In Summer Long Ago” és persze a „Golden Heart” című dalokat. Házasságukból két lány született (Isabella és Katya Ruby Rose). Úgy tűnik, hogy valóban megtalálták egymásban az igazit, hiszen megismerkedésük óta együtt vannak. Fentiek okán igen valószínűtlen, hogy új múzsa kopogtasson be Knopfler londoni lakásának ajtaján, így a történetünk itt érkezett el a végéhez.

Ha nem tudod fizetni a számláidat, írj slágereket!

1979. február 10. napjára – ha másnak nem is – de egy Dire Straits-rajongónak illik emlékeznie, hiszen ezen a napon jelent meg ismételten az a daluk kislemezen, amely az ismeretlenségből a legkeresettebb bandák közé röpítette őket.

Sultans of Swing – milliószor és millióan hallgatták és hallgatják manapság is, de talán kevesen ismerik születésének a történetét. A dal ihletője egy  lepukkant kocsmában játszó, a totál reménytelenséggel küzdő jazz-combó, akikre a kutya sem volt kíváncsi – és Mark Knopfler - az ő történetükön keresztül jutott el a teljes névtelenségből a legnagyobb sikerekig.

1985. július 13-án, este 18.00 órakor lépett színpadra a Dire Straits a Wembley-ben, a Live Aid-segélykoncerten, amelyet a televíziós közvetítésnek köszönhetően 1,9 milliárd néző élvezhetett. Fellépésükre a Queen és a U2 között került sor – előadták a Money For Nothing-ot, amelyhez Sting is csatlakozott, majd következett az a kissé epikus szerzemény, amely legendássá tette őket – Sultans of Swing.

„Nagyon felemelő érzés volt, hogy része lehetsz valami egészen különlegesnek – emlékezik vissza a basszusgitáros John Illsley.  A Live Aid-en való fellépés egyedülálló kiváltság volt mindannyiunk számára, nekem máig az egyik legszebb emlékem.”

Akadnak olyan kritikák, amelyek szerint a Dire Straits MTV-sztárként megcáfolta a Sultans of Swing eredetének szinte már-már képtelen alázatát. Mark Knopfler 1977-ben írta meg a dalt, amikor egy esős estén betért egy kocsmába, ahol meglátta azt a vacak kis jazzbandát. Az énekesük híján volt tehetségnek, szerencsének, de  nem kis lelkesedéssel fejezte be a műsort: „Jó éjszakát, köszönjük, mi vagyunk a szving-szultánok.”

Knopfler is hazatért a deptfordi tanácsi lakásba, de már kész ötlettel állt elő a dalt illetően, amit megosztott testvérével és Johnnal.

„Szinte egyik napról a másikra éltünk, még a gázszámlát sem tudtuk kifizetni – jegyezte meg John Illsley azzal a kitétellel, hogy akkoriban még nem Dire Straits volt a nevük. „Amikor a lakásban Mark előszőr játszotta el a Sultans-t, teljesen más, kicsit idegen volt a hangzása.”

Maga Knopfler is úgy vélte, hogy nincs benne elég szikra, de miután összegyűjtött annyi pénzt, hogy megvegye első, 1961-es Stratocasterét, a dal hangzásában rögtön felizzott egy erőteljesebb blues-rock hatás.

John Illsley: „Mark egyik nap azt kérdezte, hogy emlékszem- e arra a dalra, amit nemrégen mutatott. Teljesen átdolgozva, újraírva egészen másnak hangzott, mint amikor először játszotta el nekünk –szinte hihetetlen, hogy ugyanaz a dal volt. Pergő ritmusok, gördülékeny gitárszólók, az egész játékát rendkívül izgalmassá tették.  Na, persze, ez csak egy sztori – de tudjuk, hogy minden nagyszerű dal mögött ott egy történet.

A Sultans of Swing annak a kocsmai estének a történéseit adja elő narratív módon. Ahogy kint zuhog az eső, bent pedig a zenekar reménytelenül próbálkozik a jelenlévők szórakoztatásával, akik közül néhány részeg fiatal nem éppen hízelgő kritikával illeti őket – ez egyben utalás a kocsmazene népszerűségének a ’70-es évek végén jelentkező kisebb válságára is.

1977-ben a Dire Straits még mindig kétségbeesve kereste a lemezfelvétel lehetőségeit, és miután júliusban kaptak lehetőséget, hogy demot készíthessenek, az öt dalt tartalmazó kazettát – köztük a Sultans of Swinggel – eljuttatták Charlie Gillettnek, a Radio London lemezlovasának.

John Illsley: „Charlie teljesen beindult. Élő adásban közölte, hogy addig fogja ezt a dalt játszani, amíg valaki fel nem karol minket – és ez nagy merészség volt tőle. Az alatt a néhány nap alatt egyetlen rádióállomás teljesen megváltoztatott mindent.”

Attól kezdve, hogy a dalt állandóan műsoron tartották, a lemezcégek is felfigyeltek a lepukkant jazzbandát megéneklő, pörgő blues-rock hangzásra. S az események felgyorsultak – két hónapon belül meglett a zenekar lemezszerződése, de John elmondása szerint problémát jelentett, hogy a felvételek alatt nem tudták azt a hangzást produkálni, mint a demo-verzión, így ötletként az is felmerült, hogy azt fogják kislemezként megjelentetni.

A Sultans of Swing 1978 májusában jelent meg az Egyesült Királyságban, minden különösebb felhajtás nélkül – a nagylemez októberben jött ki, és eleinte kevés példányszámban fogyott, de később ez a helyzet is megváltozott, mert Hollandiában alig néhány hét leforgása alatt 25. 000 darab kelt el belőle.  Amerikában is számos rádióállomás tartotta műsorán a dalt, a nagylemez is jól fogyott, így már az angliai siker sem váratott magára sokáig.

1979 elején Mark Knopflert már J.J. Cale-hez és Bob Dylanhez hasonlították, és Eric Clapton után őt tartották a legjobb brit gitárosnak. Majd jött Dylan felkérése, hogy a Slow Train Coming felvételein ő és Pick Withers vegyen részt. A ’80-as évek közepére pedig a legsikeresebb brit rockzenekarrá vált a Dire Straits, amelynek pályafutása sikerei csúcsán ért véget a ’90-es évek közepén.

John Illsley: „Mondhatjuk, hogy minden ezzel az egyetlen dallal kezdődött. Nagy lökést adott a zenekarnak, amely szinte egy fél életen át tartott. Sokan azt mondták, hogy egyszerűen csak szerencsénk volt. De kérdem én: mi a szerencse? Az a tény, hogy egy átkozottul jó dal volt, és mi elég kitartóan és keményen dolgoztunk – de így van ez máshol is – elkötelezettnek kell lenned, ha el akarsz jutni a célig, és ha ez sikerül, akkor elégedett lehetsz magaddal.”

https://www.loudersound.com/features/the-story-behind-the-song-dire-straits-sultans-of-swing?utm_source=facebook&utm_medium=social&utm_campaign=dhfacebook&utm_content=null&fbclid=IwY2xjawIXDA1leHRuA2FlbQIxMQABHdpmWLc3rU3hm7nVHG4h4Hn_FR2uu0q96xDN_NMbHPjOi_c1zGheoVnN2w_aem_B61grUxKjrJIAqn6ZUJolw