Rockzenészekkel készült
interjúk során az újságírók zöme nem kifejezetten kíváncsi a riportalany
gyermekkorára, családi hátterére – hiszen azok nem releváns információk az éppen aktuális lemez- vagy koncertsikerei kapcsán – sokkal inkább szeretnék feltárni az
illető alkohol-és drogfogyasztási szokásait, futó kalandjait, hálószobatitkait
és még sorolhatnánk. Pedig a rockzenész is volt gyermek, voltak szülei,
testvérei, akikhez kötődött, akik talán még támogatták is (vagy épp szerették
volna meggátolni) abban, hogy muzsikus legyen.
A 2021. novemberében megjelent önéletrajzi könyvében John Illsley viszonylag nagy részletességgel ír családjáról, gyermekkoráról, olyan történésekről, amikről a pályafutása során a vele készített interjúkban sosem kérdezték, vagy esetleg ő nem akart beszélni.
Az Egyesült Királyságnak ez a része olyan messze esik a sós
vizektől, a nyílt tengerektől és az azokon túli világoktól, amennyire csak
lehetséges. Közép-Anglia szíve ez, az a világ, amely jóban-rosszban azzá
formált, akivé váltam, egy pici világ, amely a kényelmet és a biztonságot
jelentette számomra, de az a világ is, ahonnan valami sokkal egzotikusabb hely
távoli pontjaira vágytam.
Egyik reggel anyámmal sétáltam a Market Harborough főutcáján (High Street), a járdán csak úgy nyüzsögtek a vásárlók, ahogy kifelé özönlöttek a hentestől, a zöldségestől és a vaskereskedésből. Kilenc vagy tíz éves voltam, tehát ez 1959 körül lehetett. Fel akartuk venni apámat a Westminster Banknál, hogy aztán hazafuvarozzuk a Vauxhall Wyvernünkben* ebédelni. Apám vezetői posztra emelkedett és bár kényelmes életünk volt, a pénz nem vetette fel a családot. Akkoriban nagyon kevés háztartásban volt egynél több autó, így anyám a hét minden egyes napján reggel elvitte őt a munkahelyére, majd este hazahozta. Egyetlen alkalommal lépett ki a sofőr szerepéből, amikor az 1958-as nagy árvizek idején a Welland folyó kiöntött. Apám akkor egy hétig evezett a piszkos, felduzzadt hullámokon és kissé oda nem illőnek tűnt háromrészes öltönyében, pipával a szája sarkában.
Mindenesetre, azon a reggelen átkeltünk az utcán, amikor az egész jelenet megfagyott, mintha egy óriási kábító lövedék csapott volna le az égből. Mindenki megállt, beleértve minket is, és az erősen lassuló, enyhe forgalmat is. Csak egyetlen gyalogos mozdult – egy fiatalember Indiából vagy talán Pakisztánból. Megdöbbentett. Még soha nem láttam barna arcot, és majdnem úgy tűnt, hogy rajtam kívül más sem. A férfi akkor sem válthatott volna ki nagyobb bámulatot, ha nem visel nadrágot és cilindert. Néhány pillanat múlva azonban valaki megnyomta a lejátszás gombot, a jelenet elindult, a világ újra tovább forgott a tengelye körül.
Abban
a röpke, furcsán izgalmas pillanatban visszarántották a függönyt és én először
pillantottam meg az álmos kis mezővárosunkon túli világot. Nem is annyira annak
az embernek a látványa keltette fel az érdeklődésemet, hanem a helybeliek
reakciója, a koszos Land Rovereikből sáros csizmában, lapos sapkában kiugró
gazdák, a horgolt főkötőket viselő nagymamák, a ceruzaszoknyás, tweedkabátos
jómódú háziasszonyok, akikben egyszerre áll meg az ütő. Nem állíthatom
biztosan, hogy épp abban a világos pillanatban éreztem, hogy kalandosabb életre
vágyom, mint amilyet Market Harborough kínált, de minden bizonnyal abban az
időben kezdett el szabaddá válni a képzeletem. Az ’50-es évek britjeire az
elszigeteltség állapota volt a jellemző, egy „külföldi” látványa olyan ritka
volt, mint a tyúk foga.
Market Harborough lakosainak nagy része még soha be nem tette a lábát Londonba, és a tengerentúlra sem utazott. Csak az apámhoz hasonló idősebb katonák harmincas, negyvenes éveikben „keltek át a vízen”. A Leicesterbe tett 18 mérföldes út nagy kirándulásnak számított, aki a 60 mérföldnyire lévő Birmingham-be ment, az már maga volt a kaland, és a Londonig tartó 100 mérföld már egy hőstettnek is beillett, amikor az érintettek hetekig házon kívül vacsorázhattak – és egyesek számára olyan mese volt, amit az unokáiknak elmondhattak. London akár Tokió is lehetett volna, Market Harborough mezei munkásainak, banktisztviselőinek és boltosainak ugyanis teljesen mindegy volt.
Egyik este, nagyjából ugyanebben az időben anyám egy ritka pillanatban szakított konyhája gyakorlatias hagyományaival, kockára téve józan ítélőképességét és curryvel készített ételt tálalt fel apámnak. Mivel otthon én voltam a hivatalos kerti zöldségbeszerző és anyám „séfhelyettese”, a tűzhely körüli illatokból rögtön tudtam, hogy aznap este valami új és izgalmas készül. Nyilvánvaló, hogy anyám egy kissé ideges volt, amikor apám elé tette a gőzölgő, fűszeres ételt tartalmazó tányért. Rövid csend következett, majd apám lassan kezébe vette villáját, kicsit hátradőlt és megbökdöste az ételt, mintha anyám egy elgázolt állattetemet tett volna az asztalra.
-
Mi a csuda ez? – kérdezte udvariasan
zavartan majd egyre elborzadva.
Nagy
Britanniában akkoriban szinte minden háztartásban az esti étkezések többsége
nyers húsból, egyféle, esetleg kétféle zöldségből, burgonyából állt, lehetőleg
teljesen szétfőzve.(Anyám nagyon jó szakács volt, de ez volt a nap fénypontja).
A pénteki házi hal sült krumplival jelentette a hét nagy izgalmát. A vasárnapi
sült szintén eseménynek számított, de ennek az volt az ára, hogy hétfőre csak
maradékok jutottak. Az emberek az India fölötti brit uralom alatt ettek curryt,
mert képtelenek voltak beszerezni a báránybordát és a főtt pudingot, a kolbászt
vagy a krumplipürét. Curryt egyetlen brit étteremben sem lehetett látni soha,
és a nagyvárosokon kívül egyetlen High Street-i bolt sem árult soha curryt.
Szóval, anya curryje annak bizonyítéka volt, hogy Nagy-Britannia egy hatalmas kulturális átalakulás küszöbén állt (mert ott állt), vagy annak a jele, hogy akkoriban mennyire kicsinyesek és konzervatívok voltunk (mert azok voltunk), nem voltam képes megítélni, mert ehhez túl fiatal voltam. Tény az, hogy e két triviális váratlan történés, mint jelentős gyermekkori élmény mindent elmond a brit családi élet rendezett, szűk látókörű egyszerűségét illetően. Hogyan is sejthettük volna, hogy a brit kulturális élet alig egy-két évnyire van attól, hogy jól megrázzák és a feje tetejére állítva hagyják? Lehet, hogy anya egzotikus, merész curryje volt a jel, az elkövetkező események előhírnöke.
Az első otthonunkra, amely egy leicesteri ikerház fele volt, nem nagyon emlékszem, mert négy éves voltam, amikor is apám kölcsönkért egy kis pénzt az anyjától, és a bankjától – mindkettőt kedvező kamattal – és beköltöztünk „Stonehenge”-be, amit feltételezésem szerint azért neveztek így, mert meleg, aranyszínű northamptonshire-i kövekből épült. Az utca hosszát tekintve nem ez volt a legfeltűnőbb ház, de jó állapotú, kényelmes, tömör tölgyfa-ablakkeretekkel, és földszinti vécével ami akkoriban igen puccosnak számított. De hogy miért volt udvari vécénk is, azt nem tudom megmondani.
A kert alig volt egy hektár, de elég nagy volt ahhoz, hogy egy zöldséges parcella elférjen benne, ami az év nagy részében kielégítette a szükségleteinket. Maradt helyünk arra is, hogy apa egy füves teniszpályát készítsen, valami olyat, amely csak a nyomokban hasonlított a Wimbledon Center Court-ra. Csak levettük a hálót és a füve máris alig volt megkülönböztethető a többi fűtől. Az én feladatom volt a fűnyírás és a gereblyézés és bár komolyan vettem a feladatomat, a labda sosem pattogott igazán, bármilyen szögből lőtték el, örökké a játékosokon gúnyolódott.
A két idősebb testvéremnek saját hálószobája volt – Richard nyolc évvel, Pat nővérem pedig öt évvel volt idősebb. A negyedik hálószobát Williammel osztottam meg, aki több mint egy évvel volt idősebb tőlem – és közeledvén a születésnapom, néhány gyerekes tréfát követően azzal szembesítettem anyámat az iskola játszóterén, hogy én igazából egy „baki” vagyok.
- Természetesen nem vagy az,
drágám –
kiáltott fel anyám. Annyira vágytunk rád,
hogy nem tudtunk tovább várni.
Negyedik gyerekként nem voltam túl elkényeztetve, és William oltalma alatt jóformán hagyták, hogy az iskolán kívül azzal foglalkozzam, amivel akarok: mérföldeket biciklizni a környékbeli dűlőutakon, tutajokat építeni a Wellandon, a csatornában domolykót horgászni, telente egész nap a dombon szánkózni és a domb alján lévő tavon korcsolyázni.
Sok visszaemlékezés szörnyű gyermekkorokat említ, de attól tartok, hogy nekem ilyesmikre nincs igényem. Az enyém boldog volt és ez ellen nincs mit tenni. A szüleim persze szigorúak voltak. Sosem volt merszem ellenkezni velük, vagy visszafeleselni nekik. De ugyanakkor igazságosak is voltak. Templomba nem jártunk rendszeresen, kivéve karácsonykor és időnként úrvacsorát vettünk, de a szüleink erősen belénk nevelték, hogy mi a helyes és mi a rossz.
Amikor
már egy kicsit idősebb voltam és Deptfordban éltem, teljesen leégtem anyagilag,
így írtam apának, hogy mennyire nincs pénzem és megkérdeztem, tudna-e segíteni.
Postafordultával küldött 20 fontot és mellé egy levelet, amelyben azt írta,
hogy mivel ő adta a pénzt, ezért a másik három testvéremnek is ugyanennyit
küldött, habár ők mindannyian munkában álltak. Mindig lehetett tudni, hogy mi a
helyzet Stonehenge-ben.
Szerető szüleim voltak, habár a háború utáni szokásoknak megfelelően a szeretetüket nem szavakban fejezték ki, és főleg nem a nyilvánosság előtt. Erre még gondolni sem szabad! Mert akkor mindenki elpirul és szégyellni fogja a gyengeségét. Mint a legtöbben, mi sem voltunk egy ölelkező család. Sok évvel később, amikor apám élete a végéhez közeledett, azt gondoltam, a fenébe is, megölelem, mielőtt meghalna. Mély levegőt vettem, és amikor odalépem apához, arca riadtan megrándult és visszahőkölt, mintha egy hat hüvelykes tőrrel lépem volna elé… De azért megöleltem. Mégis, az elfojtott, non-verbális, nem tapintható angol módi ellenére mindnyájan tudtuk, hogy szeretjük egymást. Soha nem mertük kimondani vagy kimutatni, nem számított, hogy mennyire kétségbeesve vágytunk egy meleg ölelést adni vagy kapni.
S
végül is, a nagy birodalmakat sem zokogva és egymást ölelgetve építették. Azt
hiszem, hogy az a generáció, élén egy Lee-Enfielddel azt mondaná: „Hát persze, hogy szeretjük a gyermekeinket.
És ezt ők is tudják. Az isten szerelmére, ez annyira nyilvánvaló, hogy kár ezen
lovagolni.”
Apám minden bizonnyal megtette a magáét a királynőért, a hazáért és a birodalomért – bár erről soha senkinek nem beszélt, kivéve a régi katonatársait a brit Királyi Rádiós Alakulatból, akik az elsők között léptek akcióba, hogy biztosítsák a harctéri kommunikációt. Mint minden iskolás fiút, engem is lenyűgöztek a háborús történetek – egy nagy háború, amely mindössze a születésem előtt négy évvel ért véget –, és annyira reménytelenül szerettem volna megismerni az Észak-Afrikában, Szicíliában és Olaszország más részein folytatott harcokban szerzett tapasztalatait. „Találkozott valaha Montyval? Milyen közel került ahhoz, hogy foglyul ejtse Rommelt? És hogy a barbárok* tényleg annyira szószegők? De ilyenkor mindig csak a fogai közé szorította pipáját, összeborzolta a hajamat és valami olyasmit mondott, hogy „Inkább gyere, menjünk, építsük meg az autó-versenypályádat!”
Furcsa lehetett azoknak a katonáknak, akik oly sok éven át voltak távol, borzalmas csatákat vívtak, és csak a jó ég tudja, hogy milyen szenvedéseket kellett átélniük, amit ma PTSD-nek neveznénk. Még mindig „shell-sokk”-nak nevezik, de ahhoz hogy ezt ténylegesen diagnosztizálják, gyakorlatilag meztelenül, négykézlábra ereszkedve kellett tócsákból inni, és csak akkor jött néhány fehér köpenyes férfi, akik elvezették az illetőt. Apám szörnyű harcokat láthatott a jó néhány hadjárata során, de soha nem beszélt a borzalmakról. Sokszor gondolkodtam azon, milyen sokat szenvedhetett.
A
konfliktus korai szakaszában Észak-Afrikába vezényelték és hazaugrott néhány
hét szabadságra, hogy aztán ne térjen vissza négy évig. Amikor végre hazajött,
akkor találkozott először Richard bátyámmal – egy már sétáló, beszélő, óvodába készülő
kisfiúval. Ezzel pontosan azt akarom mondani, hogy mindezt akkor nem nagyon
értettem, de ma már igen. Életem során vagy fél tucat turnét csináltam végig,
mindegyik közel egy évig tartott, nagyjából annyi ideig, mint a II. világháború
teljes időtartama. Fegyverek sem voltak (kivéve Olaszországot), sem halottak,
de az otthontól való távollétet én is nehezen éltem meg, akárcsak az apám.
Sosem gondolkoztam a gyötrelmeiről, ahogy ott ül valami unalmas hátországi
táborban, és csak a parancsra vár, hogy a következő bevetésre induljanak.
Csak
amikor már én is nyakamba vettem a világot, otthon hagyva a feleségemet és a
gyerekeimet, akkor gondolkodtam el ezen.
Nagy közönség előtt zenélsz, nem pedig németeket és olaszokat
lövöldözöl, de mégis különös és kizökkentő élmény úton lenni, kiszakadva az
otthon nyújtotta biztonságból. De erről majd később.
Apám valójában soha nem tudott kilépni a háború hosszú árnyékából, amikor hat évig harcolt távoli országokban. A leszerelésekor azonnal jelentkezett a Népfelkelő Hadseregbe, és minden nyáron találkozót szervezett bajtársainak a hátsó kertünkben. Egy fél tucat férfi gyakorlóruhába öltözötten, svájcisapkában hajtott be dzsipekkel az udvarunkba, majd sátrakat állítottak és az összes hadifelszerelésüket odapakolták. Fegyverek vagy tüzérségi darabok persze nem voltak közöttük, de egyébként tökéletes újragondolása volt egy hamisítatlan igazi tábornak, amely csajkákkal, marmonkannákkal, lőszerdobozokkal és hordozható rezsóval volt kiegészítve. Számomra ez volt a vakáció csúcspontja, Williammel együtt az egyik sátorban aludtunk, és a vászon nyirkos, dohos, megnyugtató szaga teljesen betöltötte orrlyukainkat.
A
második világháború a történelem egyik legjelentősebb eseménye lehetett, amely
milliók életét követelte, felgyorsította a Brit birodalom széthullását,
átalakította a világrendet, de ahogy a harcok befejeződtek, a legtöbb hadfi
számára visszatért a normális hétköznapi élet egy rövidke, pillanatnyi
elmélkedéssel. Apám két héten belül visszatért a banki állásába és a folyamatos,
hat éven keresztül viselt egyenruhája helyett ismét a szürke, háromrészes
öltönyébe bújt.
Apám jó ember volt, nehéz volt nem tisztelni őt. Most is, amikor a hetvenes éveimet taposva, ha bármi nehézségekkel szembesülök, még mindig felteszem a kérdést: ’Apa vajon mit tett volna?’ Anya személyisége teljesen az ő tükörképe volt; minden tekintetben tisztességes, rendíthetetlen, kedves, szeretetteljes és kötelességtudó. Apámhoz hasonlóan ő is leicestershire-i születésű volt, ott is nevelkedett egy iskolamester lányaként. Élete a házimunkával telt, négy gyereket nevelt és az összes háztartási teendő az ő feladatkörébe tartozott. Amennyire meg tudtam állapítani, boldog volt ebben a szerepben, de ugyanakkor elég figyelmes voltam ahhoz, hogy tudjam, milyen kemény munkát jelent mindez. Bevásárolt és minden nap friss ételt főzött, minden nap kenyeret sütött, naponta négyszer fuvarozta apámat a bankba, majd haza, a pincétől a padlásig kitakarította a házat, mosta és súrolta a ruháinkat (az első mosógépünket az ötvenes évek végén vettük), és velem, mint „részmunkaidős kisegítővel” az összes kerti munkákat is elvégezte.
Sosem dohányzott és nem fogyasztott alkoholt – ellentétben a szivarozó és rendszeresen gint fogyasztó édesanyjával – és a házimunka napi taposómalmából az egyetlen kikapcsolódása az volt, hogy időnként golfozott a domb lábánál fekvő klubban. Apához hasonlóan biztosan nagyon kemény lehetett, mert néhány évig ő volt a klub kapitánya.
.Az egyetlen alkalom, amikor anyám éppen pihent a konyhában az volt, amikor elutaztunk Ashby-de-la-Zouch-ba, és elvittük a nagyit ebédelni a Korona Hotelbe. Ez valóban olyan izgalmasnak ígérkezett – de az egész légkör szánalmasan formális, nevetséges volt, hogy annyira volt szórakoztató, mint templomba menni. A szüleim ezen kívül izgatottak voltak, hogy végre egyek valami „füstölt lazacot”, amitől rosszul éreztem magam. Nyers, narancssárga színű hal! Különben sosem ettünk ilyen helyeken, mert egyrészt a nagyobb szállodákon kívül kevés étterem volt a környéken, másrészt pedig felesleges pénzkidobás lett volna. Minek fizetnénk egy tízest, amikor anya ugyanolyan jól meg tudja főzni otthon?
Pici „kultúra” volt az életünkben. A szüleim nem voltak valami nagy olvasók vagy zeneimádók és arra sem emlékszem, hogy az ebédlőasztal mellett művészetekről beszélgettek volna. Szerintem ez is meglehetősen jellemző volt arra az időszakra. Szüleim egy gyakorlatias nemzedékhez tartoztak, akik folyton szöszmötöltek, javítgattak, és végezték a legfőbb tennivalót: olyan háztartást teremtettek és igazgattak, ahol a gyerekek olyan biztonságban és boldogságban nőhetnek fel, amilyenben ők is felnőttek.
Ezért nagyon meglepett akkor, a haláluk után, amikor megtudtam, hogy anyám, akinek egyébként gyönyörű énekhangja volt, egy dalkörhöz csatlakozott és – mindezt azok után, hogy mindnyájan kirepültünk a fészekből – apám a festészet felé fordult, ahogy életem későbbi szakaszában én is ezt tettem. Ahogy a holmijukat válogattuk, elég sok apa által készített rajzot találtunk, amik igazán lenyűgözőek voltak még a festészetben kevésbé járatos szemlélő részre is. Nem győzöm őket csodálni – különösen anyámat – hogy mit kezdtek volna az életükkel, ha nem lettek volna ennyire megszállottan kötelességtudók a családfenntartást illetően, belefektetve minden erőfeszítésüket, pénzüket és idejüket és olyan keveset hagyva saját időtöltésükre, érdeklődésükre. Nem volt semmi elbűvölő az életükben, de volt valami hősies az önfeláldozásukban, az irántunk való rendíthetetlen kötelességtudatukban.
Market Harborough-ban az élet valószínűleg nem sokban különbözött az első világháború előttitől. 1954-ben az Egyesült Királyság lett az utolsó ország, amely véget vetett a jegyrendszernek, és néhány éven belül felpörgött a gazdaság. A fogyasztás fellendülése leginkább a technológiában és a mindenféle modern szerkentyűkben nyilvánult meg, étvágyat gerjesztett minden új iránt a hozzám hasonló fiatalokban, akik sóvárogtak a modernitás, az újdonságok után. A születésem utáni évben, 1950-ben a brit háztartások felében nem volt fürdőszoba és emberek milliói a szomszédjaikkal közösen használták a kinti vécét. A távoli vidék otthonaiban nem volt áram, az ételt éléskamrákban tartották hidegen, a ruhákat kézzel mosták, a legtöbben hetente fürödtek egy bádogkádban és gyakorlatilag senkinek nem volt autója. Az évtized végére aztán televíziók, mosógépek, hűtőszekrények, lemezjátszók és porszívók érkeztek az otthonokba és a legtöbb, városon kívül élő család háza előtt autó állt, amelyet büszkén mosott és fényesített a tulajdonosa a hétvégén.
A legelső emlékem, még a fellendülés előtt, hogy a királynő megkoronázását néztem a tévében, amit – sok más családhoz hasonlóan – kifejezetten erre az alkalomra vásároltunk. Tudom, hogy manapság ez már közhely, de ez hihetetlenül izgalmas pillanat volt egy négyéves fiú számára. Átszellemülten, keresztbe tett lábbal ültem a padlón a rövidnadrágomban, a szoba zsúfolásig megtelt szomszédokkal, barátokkal, a sarokban lévő kis négyzet alakú képernyő a szürke árnyalataiban vibrált és elhomályosodott, miközben Őfelsége végigvonult a Westminster apátság hajóján.
Nevetséges, de ez a modernitás iránti vágy ma már egészen furcsának tűnik. Anya a legfinomabb kenyeret sütötte, de én szeletelt és feldolgozott ételeket akartam, amikkel a többi általános iskolás gyerek dicsekedhetett Little Bowden szívében, a domb alján. Amikor végre kipróbálhattam néhányat nem kevés sült babbal a tetején, úgy tértem haza az út túloldalán lakó egyik iskolatársamtól, Mike-tól, hogy úgy éreztem, mintha én is a modern világ része lennék. Anyám is ezt érezhette, amikor megnyílt a Co-op, az első önkiszolgáló üzlet Market Harborough-ban. Ezt megelőzően egyik üzletből a másikba trappolt, kezében szorongatva a bevásároló listáját, a boltos pedig sietve kapkodta le a polcokról a kívánt terméket. A Co-op legalább olyan jelentőséggel bírt, mint egy forradalom. Ezek után Market Harborough talán mégsem volt az az állóvíz – legalábbis, sokan érezték így a városban. Kinek kell London, ha itt van egy Co-op?
Szóval, ez a gyerekkorom. Közép-Anglia, középosztály, boldog és kényelmes, de egy kicsit szürke, kalandok nélküli, fantáziátlan. Az egyetlen kulturálódási lehetőségem az volt, hogy alkalmanként pantomimba jártam, és ami a legizgalmasabb, kétszer voltam Londonban; egyszer a Nemzetközi Autókiállítást néztük meg apával az Earl’s Court-ban, másodszor pedig a My Fair Ladyt. Az esztendő fénypontja a minden évben esedékes cornwalli szünidő volt. Hat utassal és az összes poggyásszal megrakodva 12 órába telt, mire a Wyvern 280 mérföldet döcögött a Trevone-öbölre néző bérelt házunkig. Az autó annyira zsúfolt volt, hogy amikor elértük a Somerset keleti részén fekvő Frome kisvárosát, hármunknak ki kellett szállnunk a kocsiból, és gyalog mentünk, hogy a Wyvern fel tudjon jutni a meredek domboldalon.
Anyám és apám azt várták, hogy az ő útjukat követve ott maradok a kedves, nyugis Leicestershire-ben. És miért ne tették volna? Mert milyen másfajta jó élet van ott? Miért is hagyná el Market Harborough-t, amikor minden adott, amire egy fiatalember vágyhat. Kocsmák, üzletek (ideértve a Co-opot is), mozi, gyönyörű vidék, séták, horgászat, golfklub, rögbi klub és ha szükséges, van egy vasútállomás, ahonnan Leicesterbe lehet utazni. És tucatnyi csinos, egészséges, jó erőben lévő parasztlány, akivel családot alapíthat. Hogy a fenébe tudna London vetekedni egy ilyen megelégedett élettel? Ott minden csupa nyomorúság, környezetszennyezés, sok a könnyű nőcske és a szélhámos férfi.
Aztán
William egy készletből kristálydetektoros rádiót épített – és a reményem, hogy
nyugodt életet éljek Leicestershire-ben, egyik napról a másikra szertefoszlott.
* Vauxhall Wyvern: közepes méretű családi autó, amelyet a Vauxhall 1948 és 1957 között gyártott. – A ford.
* A hun (hun, vagy barbár) terminust a brit háborús propaganda használta az ellenséges német haderő katonáira az I. és a II. világháború során. – A ford.
Fotók – forrás: My Life in Dire
Straits – Penguin Random House, London - 2021
