Még ma is irányadó gondolatok egy rádiós tollából

Már 13 éve nincs velünk Charlie Gillett, akinek világszerte zenerajongók milliói lehettek hálásak - különösen a Dire Straits követői - hiszen rádiós műsorai  a világ legtávolabbi sarkairól hozták össze a zene és a rádió szerelmeseit. Ahogy ő fogalmazott: "Olyan ez, mint egy álom, és mindig arra várok, hogy felébredjek. Egyre ritkább kiváltság, ha egy műsorvezető megválaszthatja, hogy mit játsszon a rádióban és soha nem szűnök meg hálás lenni azoknak, akik mindezt  megengedték nekem…”

2023 november elején jelent meg a Dire Straits koncertfelvételeinek  díszdobozos gyűjteménye, amelynek részét képezi az 1995-ben kiadott "Live At The BBC" is. A felvételek 1978. júliusában készültek - kivéve az 1981. januárjában rögzített "Tunnel of Love"-ot. A belső lemezborítón Charlie Gillett sorai olvashatók, amiket bizonyára minden rajongó ismer és amiket az album megjelenése után 28 évvel később is jó újra olvasni:

Az elmúlt 20 év során a brit könnyűzene sikeres előadói közül kevesen őrizték meg a Dire Straits sértetlenségét; talán csak az UB40 határozott úgy, hogy kimarad a showbiznisz reflektorfényéből, és egyszerűen azt csinálja, amit mindig is akart, minél több emberhez eljuttatni azt a zenét, amit kezdetektől fogva játszanak és szeretnek. Amikor 1977-ben a Dire Straits elindult, mondhatni légüres térbe került  – semmi nem volt bennük a punk vagy az újhullám agresszivitásából, és még csak nem is voltak olyan kocsmai rockerek, mint a Dr. Feelgood. A zenekar vezetője, Mark Knopfler a fellépéseiken mindig azt kérte a hangtechnikusoktól, vegyék halkabbra a zenét, hogy a közönség tagjai beszélgethessenek egymással.

Amikor először találkoztunk, Mark szófukar énekhangja Bob Dylanre és Lou Reedre emlékeztetett, látszólag könnyed, varázsos gitárjátéka pedig J.J. Cale és Barry Burton játékát idézte az Amazing Rhythm Aces-ből. Abban az időben volt egy műsorom a BBC Radio Londonnál, azon kevesek egyike, amiben könnyűzenék forogtak, és amikor 1977 júliusában lejátszottam a banda demószalagját, a telefonok egy hétig csörögtek. A telefonálók között több lemezcég fejvadásza is volt, akik mindannyian tudni akarták, hogy miféle zenekar ez: „ …tudod, az, amelyik annyira amerikainak hangzik!” Habár többen is imádták a zenekar hangzását, sokan mégsem tudták meggyőzni feletteseiket arról, hogy a világ többi része is imádná őket.

Mire egy évvel később felvették ezt a koncertet a BBC Radio One számára, a Dire Straits elkészítette első albumát a Phonogram kiadásában. A producerük Muff Winwood volt, aki egyszerűen csak dokumentálta a banda hangzását anélkül, hogy megkísérelte volna bármilyen védjeggyel ellátni őket. Az Egyesült Királyságban siralmas volt a fogadtatás, amint az a tárgyszerű ismertetőkből és a közönség tompa reakcióiból is érezhető volt. A „Sultans of Swing” kislemezként jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol nyomtalanul elsüllyedt; az album felkerült a legjobb 50-es listára – nem nagy ügy. Mivel nálunk annyira popmániás légkör uralkodott, a világ többi részén elért sikerre volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzék az Egyesült Királyság rádióműsorait arról, hogy ez az antipop, szerény muzsika megérdemli a napközbeni sugárzást. Hollandia volt az első, aki ráharapott, majd Németország, Ausztrália és végül az Egyesült Államok, ahol a rádiósok annyira szerették az albumot, hogy a Warner tehetségkutatója, Jerry Wexler így nyilatkozott: „Nagyon korán kellett volna felkelnünk reggel és rendkívül keményen kellett volna dolgoznunk, hogy megakadályozzuk  ennek a lemeznek az eladását – már az is nagy siker lett volna, ha csak élelmiszerboltokban lehetett volna hozzájutni.”

Mindig lehetetlen feltárni az okokat, hogy egy előadó miért marad évekig a köztudatban, amikor egy másik eltűnik, de Mark Knopfler céljai és elképzelései világosak voltak és mindig volt mondanivalója – a legtöbb dal szól „valamiről”, és ezt a valamit gyakran láthatjuk szokatlan nézőpontból. Sokszor az is lehetséges, hogy a hallgatóknak keresgélniük kell a dal jelentését – nem mindig kínálják tálcán –, de általában megéri az erőfeszítést.

Végül a brit hallgatók felzárkóztak a világ többi részéhez, és a Dire Straits „Brothers In Arms” című albuma az Egyesült Királyság minden idők egyik legkelendőbb albuma lett.

De ez jóval később történt, azután, hogy ezt a lemezt felvették és a zenekar számos koncertet bonyolított. Eltekintve a "Tunnel of Love" felvételtől, amelyet a BBC-TV The Old Grey Whistle Test című műsorában rögzítettek, miután Nagy-Britanniát végre magával ragadta a Dire Straits  varázsa. A lemez többi felvétele a BBC Radio One részére került rögzítésre, amikor még ismeretlenek voltak. Így most visszamegyünk az időben, és hallgassuk meg, ahogy a zenekar leszállítja nekünk az árut, semmi pompa, semmi önteltség, csak négy mesterember végzi a dolgát; muzsikálnak.

 

Charlie Gillett, London, 1995 márciusa

"Nem akarom hatalmas összegekkel elhalmozni a gyerekeimet"

Pénzügyi kérdezz-felelek John Illsleyvel. A kérdező a brit The Telegraph újságírója, Richard Webber Az interjú 2019. február 24-én készült.

Az idén 69 éves John Illsley a Dire Straits basszusgitárosaként és alapító tagjaként ismert, amelynek albumaiból világszerte százmilliókat adtak el. Az 1985-ben megjelent „Brothers in Arms” volt az első album, amelynek CD-formátumából közel egymillió példány fogyott, és a nyolcadik legkelendőbb album volt az Egyesült Királyságban.

Illsleynek két gyermeke született az első házasságából és két gyermeke jelenlegi, Stephanie nevű feleségétől, akikkel Hampshire-ben él.

Gyermekkora hogyan befolyásolta a pénzhez való viszonyát?

Leicesterben nőttem fel, és mivel alig ért véget a háború, egyszerű nevelésben részesültem. Apám bankár volt, anyám háztartásbeli. A háború megtanította őket arra, hogy takarékoskodjanak és mindent a lehető legteljesebb mértékben használjanak fel, ezért a háztartásunkban semmi nem ment kárba. A szüleimhez hasonlóan én is mindig inkább próbáltam spórolni, ha pénzről volt szó, hiszen elég sok erőfeszítést igényel a megszerzése. Apaként igyekeztem ugyanezt a hozzáállást átadni négy gyermekemnek, és esetenként bevált.

Kapott zsebpénzt?

Igen, körülbelül 50 pennyt. Ha többet akartunk, akkor olyan házimunkát kellett végeznünk, mint a háztakarítás, kertásás vagy az almaszedés. Én is így próbálok kooperálni a gyerekeimmel.

Az évek múlásával változott a pénzhez való hozzáállása?

Nem igazán. Kiváltságosnak érzem magam, hogy jól teljesítettem az életben, és ezt nem akarom elpazarolni. Nyílt lapokkal játszom, beleértve az adófizetést is – nem áll szándékomban adószökevény lenni. De amíg a pénzzel nem kockáztatok, életem két legnagyobb szerelmével, a zenével és a művészettel, igen. Szerencsésnek érzem magam, mert anyagilag biztonságban vagyok, és ez lehetővé teszi, hogy szükség esetén kísérletezzek és esetleg hibázzak ezen a két területen.

Mi a jellemzőbb Önre – spórol vagy költekezik?

Mindkettőből egy kicsi. Többet is költhetnék, de mégsem teszem. Emellett nem akarom hatalmas összegekkel elhalmozni a gyerekeimet.  Azt akarom, hogy anyagilag biztonságban legyenek, de azért ezt sem kell túlzásba vinni. Nagyon fontos, hogy felelősek legyenek a saját pénzügyi döntéseikért. Ha állandóan csak kényeztetném őket, hogy ne kelljen semmiért sem erőfeszítést tenniük, az katasztrófa lenne.

Mi volt a legextravagánsabb vásárlása?

Megvettem egy Tesla Model S-t, egy csodás elektromos autót. Négy évvel ezelőtt körülbelül 60 000 fontba került, és nagyon elégedett vagyok vele. Az évek során azonban valószínűleg a gitárokra költöttem a legtöbbet.

Mi a legbecsesebb tulajdona?

Esetleg az 1961-es Fender Jazz basszusgitárom, amit szinte minden Dire Straits albumon használtam, vagy az East End Arms nevű kocsmám, ami Lymington és Beaulieu között, Hampshire-ben található. 30 éve élek a környéken, és kocsmatulajdonosként úgy érzem, hogy szorosan kötődöm a közösséghez. Imádom, és hetente kétszer-háromszor is itt tartózkodom. Sajnos ez nem egy gyümölcsöző pénzkereseti forrás, és könnyen belátható, miért zár be manapság olyan sok kocsma az országban. Nehéz pénzt keresni, de számomra nem ez az elsődleges. A kocsmát 1989-ben vettem meg, 250 000 fontért. Azóta persze költöttem rá egy kicsit. 

Mi volt a legjobb pénzügyi döntése?

Amikor megvásároltuk a hat hálószobás házunkat Hampshire-ben. Ez a mi családi fészkünk. Bármit is csinálunk az életben, beleértve a világszerte történő koncertezést, fontos, hogy legyen egy bázis, ahová mindannyian visszatérhetünk.  Nagy terület nem tartozik hozzá, de van egy szép kertünk. Meglehetősen eldugott helyen van, és 1988-ban 1 millió fontba került – fogalmam sincs, mennyit érhet most.

És mi volt a legrosszabb pénzügyi döntése?

Néhány évig üzlettárs voltam két szállodában: az egyik Beaulieu-ban, a másik a Wight-szigeten volt. De egy idő után az tűnt a legjobb döntésnek, ha átadom őket valaki másnak. A könyvelőm rögtön megkönnyebbült, mert rájöttem, hogy a szálloda menedzselését nem nekem találták ki. Ha túlságosan a mindennapi élet problémáival van tele a fejem, akkor a legjobb azokra bízni ezt, akik idejük és energiájuk 100 százalékát egy ilyen vállalkozásra tudják fordítani. Ez megtanított arra, hogy mit ne kezdjek a pénzzel. Szerencsére szinte veszteség nélkül sikerült kijönnünk mindkét vállalkozásból.

Nehéz volt megbirkóznia a hírnévvel?

Mindannyian jól jártunk anyagilag. Alkalmazkodnunk kellett a hírnévhez és a gazdagsághoz, mert esetünkben ez nem egyik napról a másikra történt. Az első időkben teljesen le voltunk égve. Soha nem felejtem el, hogy 500 fontot örököltem a nagymamámtól, ami 1976-ban felért egy kisebb vagyonnal. Ez volt az egyetlen nagyobb összeg, amihez hozzájutottunk, hiszen alig alapítottuk meg a zenekart.  Arra a demókazetta elkészítésére fordítottuk, ami az első lemezszerződésünkhöz vezetett.

Aggódott valaha a pénz miatt?

A zenekar indulása előtt két évig dolgoztam egy fatelepen dolgoztam, amíg nem kezdtem meg a szociológia-szakot a Goldsmiths-ben, a Londoni Egyetemen. 23 éves voltam kevés pénzzel, szóval nehéz idők jártak. Sikerült önkormányzati lakást szereznem a délkelet-londoni Deptfordban, ahol a Dire Straits megszületett. David Knopfler csapódott hozzám lakótársnak, mert nem engedhettem meg magamnak a heti 9 font bérleti díjat. Minden azzal a meglehetősen szerény, de boldog időszakkal kezdődött ott, abban a pici lakásban.

 

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/money/fame-fortune/dire-straits-john-illsley-dont-want-pass-vast-amounts-money/ 

A Notting Hillbillies kedvelt, de alig ismert tagja – Brendan Croker emlékére

Egy mexikói kocsmában egy alkalommal úgy kerülte el a késelést, hogy felkapott egy gitárt, és elkezdte játszani Hank Williams és Jim Reeves dalait.

A 70 éves korában elhunyt Brendan Croker gitáros és dalszerző volt, aki – ellentétben azon pályatársaival, mint Mark Knopfler, Eric Clapton és Chet Atkins – soha nem érte el azt a fajta széleskörű elismerést, amelyet rendkívüli tehetsége révén meg kellett volna kapnia.

A „szabadúszó” kifejezést Crokerre találhatták ki, akinek durva, érdes, de mégis érzelmekkel teli énekhangja szorosan összeforrt személyiségével. A yorkshire-i születésű művész látványa borotvált fejével, gyémánt fülbevalóival és erősen tetovált alkarjával bizonyos fokú előítéletet kelthetett még azokban is, akik jól ismerték őt. Megjelenése ugyanis rácáfolt az alapvetően kedves és megfontolt beállítottságára: barátai főleg értelmiségiek (köztük egy cambridge-i latin-amerikai tanulmányok professzora) művészek, írók (mint például Trevor Griffiths drámaíró) voltak.

Figyelemre méltó szerzeményei közé tartozik a „What It Takes” című dal, amit Croker az amerikai countrysztár, Wynonna Judd számára írt, és amelyből négymillió példány kelt el; ráadásul, több mint két évig műsoron volt a barcelonai Le Meridien legnagyobb éjszakai bárjában – utóbbiról maga a zenész több interjúja során is büszkén nyilatkozott.

Az 1990-es évek közepén a The Independent egyik újságírója elkísérte Crokert egy legénybúcsúra, amely Mexikóváros peremén egy kocsmában zajlott. Azonban a helyiekkel kialakított kezdeti jó hangulat annyira elromlott, hogy a látogatók spanyol idegenvezetője hirtelen olyan kifejezéseket kezdett tolmácsolni, mint a „késelés”,vagy a „gyilkosság."

Croker ekkor hirtelen felkapott egy falnak támasztott akusztikus gitárt, és elénekelte Hank Williams „Your Cheatin' Heart” című számát, majd Jim Reeves „He'll Have to Go” című dalát – ekkor az újságíró megjegyezte, hogy a törzsvendégek arckifejezése megváltozott: az őrülettel kevert gyűlöletet felváltotta egyfajta vallásos áhítat. Kifelé menet a csapos kéretlenül egy csomag hasist nyomott az énekes kezébe. „Nagyon örülök, hogy bementünk oda” – mondta Croker. „Mexikó: remek ország. Milyen fasza gyerekek.”

Brendan Croker 30 éves volt, mielőtt elkezdett komolyabb felvételeket készíteni első zenekarával, a Five o'Clock Shadows-szal. Zenei pályafutását Leedsben kezdte, ahol kisebb klubokban, kocsmákban zenélt együtt Mark Knopflerrel – aki akkor a Leedsi Egyetem hallgatója volt – és mentorukkal, a gitárvirtuóz Steve Phillipsszel, vele később, az 1990-ben alapított The Notting Hillbillies formációban is együtt muzsikált.  Knopfler számára – aki erre az időre már nemzetközi sztárokkal dolgozott együtt – a Dire Straits és az első filmzenéi hozták meg a világsikert.

A Notting Hillbillies egyik koncertjén (Ronnie Scott”s) Knopfler kézzel varrott szürke selyeminget viselve úgy vezette fel a következő számot hogy „most egy olyan dalom következik, amelyet már szinte mindenki feldolgozott”. „Mi az, hogy mindenki, Mark? – szólt közbe Croker. „És akkor kik énekelték? Thora Hird, vagy Desmond Tutu?”

Brendan Christopher Croker a nyugat-yorkshire-i Bradfordban született 1953. augusztus 15-én. Az édesapja Michael a II. világháború alatt őrmesterként szolgált a brit hadseregben, leszerelése után raktárosként dolgozott, míg édesanyja, Eileen gyári munkás volt. Édesanyja mesélte, hogy a kétéves Brendan már el tudta énekelni Doris Day klasszikusát, a „The Deadwood Stage” című dalt, miközben még alig tudott összefüggő mondatokban beszélni.

Croker a Bradford College of Art-ban végzett, majd különféle munkákat vállalt: Szemetesként dolgozott Sheffieldben,  Leedsben vasúti őr volt. „Az egyik kedvenc dalom – mondta – Johnny Paycheck kislemeze, a Take This Job and Shove it: I Ain't Working Here No More.” Rövid ideig volt állásban a Yorkshire Electricity Board-nál – „innen is jól kirúgtak” – magyarázta.  A Leeds Playhouse-ban festőként dolgozott, itt ismerkedett meg élete végéig tartó szerelmével, a díszlettervező Ali Allennel.

 

A rádiós műsorvezető-lemezlovas Andy Kershaw (és aki jó ismerőse is volt a zenésznek) először a Pack Horse nevű kocsmában látta Crokert, Knopflert és Phillipst country bluest játszani. A kocsma a  Leedsi Egyetemmel szemben volt, ezért viszonylag nagyobb vendégkörrel rendelkezett. Kershaw szerint: „Croker világszínvonalú dalszerző és nagyszerű énekes. „Mindig úgy gondoltam rá, mint egyfajta brit Ry Cooderre. Az övé azon ritka hangok egyike, amely szinte feketének hangzott; mintha az alabamai Muscle Shoalsból szólt volna, és nem a leedsi Headingleyből.”

Miközben a Five o'Clock Shadows komoly elismerést vívott ki és egyre nagyobb helyszíneken játszott Nagy-Britanniában, Croker, akinek szakmai pályafutását a hírnév iránti rendellenes közömbösség jellemezte, feloszlatta a csoportot, és Nashville-be költözött. Egykori menedzsere, Paul Crockford kifejtette, hogy ezzel a lépésével egy fokozatosan felívelő karrier kezdetének vetett véget.

„Azt a gondolatot, hogy gitárhős legyen, kissé abszurdnak érezte” – mondta Crockford. „De az ötletet, hogy Nashville-be költözzön, írjon egy slágert, ami platinalemez lesz, meg is valósította. Chet Atkinsszal dolgozott együtt, viszont nagyon akaratos volt. Amint valami jól alakult, már nem érdekelte többé. Könnyen megunta. Crockford szerint: „Ha Croker gazdagabb lett volna, különc lenne, de szegény maradt, s ezért csak magára lehet dühös.”

Az énekes, mintha csak el akart volna oszlatni minden olyan elképzelést, amely szerint ambíciói valamilyen módon a jóléthez kapcsolódnak, elhagyta Tennessee-t, és ingyenes koncerteket adott belgiumi börtönlakók számára.  Majd visszatért Angliába, és szólóalbumokat adott ki, köztük a nagyszerű „Redneck State of the Art” című lemezt. 

A 2000-es évek elején, még a leedsi Kirkstallban, és egyéb kisebb helyszíneken adott elő jól felépített és a közönség által is jól fogadott műsorokat, mint például a „Who Part of No Is it That You Don't Understand?”, amelynek lényeges eleme volt az ún. protest song-közönségszavazás. A hallgatóság által leadott szavazatok alapján olyan dalokat adott elő, mint az „Over The Hills and Far Away”, valamint az „Iron Hand” – ez utóbbi Knopfler szerzeménye volt az 1984-es bányász-sztrájkot megtorló rohamrendőrökről.

2001-ben a derbyi születésű festővel és énekessel, Kevin Coyne-nal közösen készített egy albumot „Life Is Almost Wonderful” címmel. Egy bruges-i szálloda reggelizőjében találkoztak, miután Coyne meghallotta, hogy Croker yorkshire-i tájszólással oktatott ki egy pincért, amely szerint ebben a kora reggeli órában egyáltalán nem illik sajtot felszolgálni a reggelihez.

Élete utolsó éveiben a derékfájdalmai miatt az énekes egyre kevesebb koncertet adott, fellépéseit Leedsre és Belgiumra korlátozta. Még a saját sírfeliratát is megfogalmazta: „Makacs volt, de jót akart”. Sok időt töltött azzal, hogy egy Bob névre hallgató lóra vigyázott. „Kedvelem Bobot – mondta az énekes –, mert semmi olyasmit nem csinál, amit ne szeretne.”

Egyik legutolsó önálló műsora a „Dying to Sing” volt, amelyben kizárólag elhunyt művészek szerzeményeiből álló válogatást adott elő (Kurt Cobain, Bob Marley és Vivian Stanshall). „Elbűvöltek ezek az emberek, mert jobbá tették mások életét, nagyon gyakran a sajátjuk rovására – magyarázta Croker És mi másról kellene szólnia a művészetnek?”

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/obituaries/2023/09/14/brendan-croker-notting-hillbillies-clapton-died-obituary/

"Óriási összegeket ajánlottak fel, hogy újra összeálljon a Dire Straits” – 2. rész

A zenekar koncertfelvétel-gyűjteménye 2023. november 3-án jelent meg Európában, így ennek jegyében Mark Knopfler hűséges fegyvertársa elmeséli, miért ért véget a Dire Straits pályafutása - Ian Winwood interjúja

Provence-i otthonából jelenik meg számítógépem képernyőjén John Illsley, a muzsikus-festőművész, nyolc stúdióalbummal a háta mögött, a My Life In Dire Straits (2021,Penguin) című memoár szerzője, a lymingtoni East End Arms pub tulajdonosa, amely egy hampshire-i kikötővárosban található. A közel egy órányi kellemes beszélgetés során elmondta, hogy sok pénzt és hírnevet jelentett a „végszükségben” történő muzsikálás. „Sikerünk csúcsán az élet a Dire Straits-ben egyértelműen nagyon jövedelmező volt” – mondja.

 

Ugyanakkor ő az első profi zenész, akit elsőként megismertem, amikor 14 évesen találkoztam vele és Dire Straits-tagokkal, miközben egy patinás szállodában étkeztek 1985. december 16-án. Az asztalukhoz közeledve elújságoltam a zenekarnak, hogy aznap este a birminghami NEC-ben (National Exhibition Centre) való fellépésük lesz az első komolyabb koncertélményem. Illsley észrevette, hogy erősen sántítok – napokkal korábban vették le a gipszet, miután eltört a lábam –, és felajánlotta nekem a lehetőséget, hogy a színpad elülső részében nézzem meg az előadást. Évek teltek el, mire rájöttem, hogy nem minden zenész ilyen figyelmes.

„Ha rendelkezésedre állnak az eszközök, amelyekkel megoszthatod másokkal, amit csinálsz, az csodálatos élmény” – mondja. Nincs ehhez hasonló.  Amikor a színpadon állsz, és tömegek előtt játszol, akik nagyon sok pénzt költöttek arra, hogy eljöjjenek és láthassanak minket, azt hiszem, Mark és én mindketten egyetértünk abban, tartozunk nekik azzal, hogy a lehető legjobb estét szerezzük nekik.  Ez olyan felelősség, amit minden előadónak éreznie kell.”

Fiatal tinédzserként azonban jobban szerettem a banda kevésbé közvetlen anyagát, mint a jól kidolgozott aréna rockot, amellyel csak 1985-ben nem kevesebb, mint 13-szor megtöltötték a Wembley Arénát. Az 1980-as „Making Movies” new york-i sistergése mégis könnyedén elérte azt a fajta városi nyári hűvösséget, amelyet oly elegánsan képviselt a Talking Heads.  Két évvel később a „Telegraph Road” türelmes virtuozitása, a „Love Over Gold” 14 perces és 18 másodperces nyitódala végleg lenyűgözött. Habár, az 1985-ös kasszasiker „Brothers In Arms”-t eléggé szerettem – igyekeztem minden olyan albumot kedvelni, amelyre a bankóim nagy részét költöttem –, mégis tudtam, hogy a „csak tagoknak” kultikus bandámat hamarosan elsodorja a  mainstream pálya.

De mindez egyfajta eleganciával történt. Mark Knopfler megírta a „Money For Nothing” dalt egy beszélgetés után, amelyet egy new york-i elektronikai üzletben hallott. A párbeszédben az eladók a profi zenész életét ecsetelgették, miközben az áruház polcain bekacsolt MTV-n a Motley Crue-t nézték. „Ez nem munka, így kell csinálni…” A dalszerzők gyakran reménytelennek érzik, amikor a híressé váláshoz szükséges rendkívüli kemény munka megfogalmazása a téma.  Amellett, hogy Knopfler mindezt zseniálisan megoldotta – nem beszélve arról, hogy évtizedekkel azelőtt, hogy a téma a mentális egészség zászlaja alatt normalizálódott –, a Dire Straits olyan albumán szerepelt ez a dal, amely több mint 30 millió példányban kelt el, és lényegében megszületett a CD.

 

„Nyíltan bevallom, hogy nagyon élveztem a banda sikerét” – jelenti ki Illsley, majd gyorsan hozzáteszi, hogy neki könnyebb dolga volt, mert mindig meg tudott inni egy korsó sört anélkül, hogy felismernék. Majd így folytatja: „Mark nevében is  beszélek, mindketten nagyon élveztük a sikert. Nyilvánvaló, hogy ez bizonyos mértékű stresszel is jár. Néha a személyiség legmélyére kell ásni, hogy valahogy működjön a dolog. Azt hiszem, Mark azt mondta – és remélem, hogy jól idézem –, hogy a siker nagy dolog, de a hírnév csupán az, ami egy autó kipufogócsövéből jön ki, és ez utóbbi az, amit nem igazán akar az ember.”  

 

„Valahogy tudtam, hogy a dolgok a végéhez közelednek” – magyarázza Illsley. És valahol örültem is neki, mert kimerültek voltunk – szó szerint: lelkileg, fizikailag, érzelmileg.  A legtöbbünk házassága tönkrement, nem nagyon találkoztunk a gyerekeinkkel – alapvetően minden rossz volt. Ez szokásos dolog, ami mindenkivel megtörténhet a zenekarokban. De amikor leállítunk egy gépezetet, mint például a Dire Straits pályafutása, hatalmas vákuum keletkezik” – teszi hozzá. Légüres térbe kerülsz és felteszed a kérdést, hogy jó ötlet volt-e. Folyton azt kellett mondogatnom magamnak, hogy az volt. Mert valami egészen más kezdett foglalkoztatni – Londonban festészetet tanultam, kaptam néhány leckét, hét-nyolc évig szörnyű káoszt alakítottam ki magam körül, de aztán elkezdtem művészeti bemutatókat rendezni. Arra gondoltam, hogy lelkileg rendben vagyok és még élvezem is. Így egy jó időre abbahagytam a zenélést. A falnak támasztottam a basszusgitárt, és azt mondtam: köszönöm szépen, de most valami mást csinálok." 

 

De minél jobban változnak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak.  Visszahallgatva a beszélgetésünket, megdöbbentett, hogy John Illsley milyen gyakran emlegeti Mark Knopfler nevét. Negyvenhét évvel azután, hogy egy dél-londoni tanácsi lakás betonpadlóján felfedezték az angol rockzene történetének egyik legkülönlegesebb tehetségét, az Illsley-Knopfler páros mai napig fenntartja azt, amit a basszusgitáros úgy jellemez, hogy „egy nagyon szoros, több mint baráti kapcsolat”.  Jó barátok, akik mindig összejönnek egy ebédre, vacsorára, ha van mondanivalójuk egymásnak.

 

Illsley Mark Knopfler egykori menedzserével is sűrűn asztalhoz ül. Paul Crockford minden étkezés közben elmond neki valamit, amellyel minden érintett egyetérthet. „Minden alkalommal, amikor ebédelünk, azt mondja nekem: „Bárcsak az emberek abbahagynák, hogy hatalmas összegeket kínáljanak fel azért, hogy a Dire Straits újra összeálljon” – számol be. 

 

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/music/interviews/dire-straits-john-illsley-interview-mark-knopfler/

"Óriási összegeket ajánlottak fel, hogy újra összeálljon a Dire Straits” – 1. rész

A zenekar koncertfelvétel-gyűjteménye 2023. november 3-án jelent meg Európában, így ennek jegyében Mark Knopfler hűséges fegyvertársa elmeséli, miért ért véget a Dire Straits pályafutása - Ian Winwood interjúja

1976 nyarán egy reggel John Illsley hazatért egy éjszakai kiruccanásból és egy szundikáló idegent talált deptfordi lakótelepi lakásának padlóján. 

„A szoba egyetlen székéhez támasztott feje derékszögben állt a testével. Mellkasán egy elektromos gitár feküdt. Egyik oldalán egy óriási, négyzet alakú hamutartó dugig telve ezernyi csikkel, másik oldalán egy halom üres barna sörös doboz (Newcastle Brown) volt szanaszét hajigálva. Lepedő-fehér arca csak annyit árult el, hogy talán ő lehet a lakótársam, David Knopfler testvére, akiről már sokat hallottam. A pasas megmozdult, felnyögött, az egyik szemhéja leragadt.

Egy csésze teát?  – kérdeztem. Amikor a konyhából visszajöttem, eltüntette a csikkeket, meg a sörös dobozokat és hallottam, ahogy a fürdőszobában felfrissíti az arcát. Felvettem a gitárját, egy Gibson Les Paul Juniort. Tetszett. Amikor visszajött a szobába, a kezébe nyomtam a teát. Kezet nyújtott, majd lágy, geordie-akcentussal így szólt:

-       Egyébként Mark vagyok, Mark Knopfler, David bátyja.

-    Sejtettem. Már sokat hallottam rólad. Én John vagyok, John Illsley… tetszik a gitárod.”

A látogató Londonba jött, hogy meglátogassa testvérét, Davidet, Illsley lakótársát. A trió a következő évben Pick Withers dobossal megalakította a Dire Straits-et, a nyolcvanas évek talán legdominánsabb és egyben egészen fura módon alulértékelt angol rockzenei csapatát, amely 18 éves pályafutása során több tagot fogyasztott el, mint pályatársaik, köztük David Knopflert, aki 1980-ban távozott, és Witherst, aki három évvel később lépett ki a bandából. A basszusgitáros John Illsley azonban azóta is őrzi megkülönböztető pozícióját, amely szerint ő az egyetlen zenész az általa csak „Straits”-nek nevezett zenekarban, aki az első hangtól az utolsóig Mark Knopfler mellett maradt a színpadon. 

 

 

„Amikor rátaláltam a padlón a deptford-i lakásban, már akkor úgy éreztem,  mintha ezer éve ismerném ezt a fickót” – meséli Illsley. Azonnal ráéreztem, hogy olyan valakinek lettem a barátja, aki a világról alkotott véleményei révén figyelemre méltó dalokat tud írni, és úgy gitározik, ahogyan még senki mást nem hallottam. És jó csapatot alkottunk együtt… Ha bármelyik zenekar összetételét nézzük, találunk benne fix elemeket, amelyek nagyon erőssé teszik, és úgy hiszem, mi ketten nagyon erős elemei voltunk a bandának.”  

Az új, díszdobozos „Dire Straits: Live 1978-1992”  is bizonyítja, hogy a zenekar alapvetően koncertező rock'n'roll banda volt még a szédületes sikerek csúcsán is. A korábbi koncertlemezek, az „Alchemy Live” és az „On The Night” kiegészített és újrakevert verzióit tartalmazó terjedelmes, 60 számból álló válogatás leginkább a Rainbow Theatre-ben, a Finsbury Parkban 1979 decemberében felvett kiadatlan koncertről nevezetes, amit pontosan akkor rögzítettek, amikor a zenekar az első jelentősebb átalakulása előtt állt. Figyelemre méltó, hogy a roots rockról egyfajta hűvösebb, újhullámos hangzásra történő átállásuk mennyire könnyednek tűnt.

„Azok a korai idők szó szerint a non-stop koncertezéssel teltek, mert akkor ezt kellett csinálnunk” – mondja Illsley. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a nevünk és a zenénk megjelenjen. Ezért hát mentünk és játszottunk a Hope & Anchorban (Islington) minden csütörtök este hat héten keresztül. Minden szerdán jelenésünk volt a Rock Gardenben (Covent Garden), és közel egy hónapig minden kedden a Marquee-ban zenéltünk. Ahogy magunkat láttuk, amint egyre több követőt szereztünk, hihetetlenül izgalmassá vált. Eljött a pillanat, amikor ráébredtünk, hogy ezer ember zsúfolódik össze a Marquee-ban és tölti be az utcákat odakint, csak azért, hogy hallja, ahogy játszunk. És akkor azt mondjuk: „Oké, ez egyre jobb és jobb lesz, és végre valami érdemi előremenetel is történik."

A Marquee előkelő hely volt, ahol játszhattunk, és a közönség nem pusztán szórakozni jött, hanem azért hogy lásson minket. Sid Vicious is ott volt a tömegben azon az estén, teljesen belőtt állapotban. De Keith Moon volt az, aki igazán megzavart minket és teljesen elvonta a gondolatainkat a pénzről. A színfalak mögött voltunk, csuromvizesen és sört nyakalva, amikor a Who dobosa berontott az ajtón, olyan részegen, ahogyan még soha senki nem láthatta. Egyre csak azt motyogta, hogy "Kibaszottul zseniálisak vagytok!", majd elvágódott. A kísérője felkapta, aztán szorosan mellette maradt, készen arra, hogy újból elkapja, mert egész este az ő feladata volt, hogy felszedegesse a padlóról.

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/music/interviews/dire-straits-john-illsley-interview-mark-knopfler/

Mélységek és magasságok - zenész-sors a Live Aid idején

A Live Aid  egy 1985. július 13. napján lebonyolított óriáskoncert volt, amelyet az afrikai, etiópiai éhezők megsegítésére szerveztek. A két helyszínen folyó  (London és Philadelphia) eseményt a televíziós közvetítésnek köszönhetően világszerte másfél milliárd ember láthatta élő adásban. John Illsley - természetesen - mint az események aktív résztvevője - így emlékezik vissza erre a napra.

Június végén tértünk vissza Nagy-Britanniába, néhány nappal a "Money For Nothing" megjelenése után. Jó volt rövid időre hazajutni, hogy láthassam Jamest, de Pauline-nal kicsit hűvös volt a viszony, így nem volt időnk élvezni a családi életet és megtörni a jeget. Pár nappal később Birminghambe indultunk, hogy négy estét játsszunk a NEC-ben, kettőt a Brigthon Centre-ben, majd tizenhármat egymás után a Wembley Arénában: három helyszín, 235.000 ember, ami nagyjából Belfast akkori lakosságának felelt meg. Otthon maradtam, amikor a Wembleyben játszottunk, de csak az alvás céljából, miután hajnalban jöttem haza, sokáig aludtam, majd visszatértem Észak-Londonba – nem igazán jó módszere annak, hogy felmelegítsem a légkört és felolvasszam a jeget.

Csapdába estem – a kudarcba fulladt házasságom és a sikeres zenekarban betöltött szerepem egyre feszültebbé tett. Általában ez a személyes tragédiák okozója. De mit kellett volna tennem? Nem akartam egyiket a másikra tolni, vagy egyiket a másikra cserélni. A zenei karrieremet semmiképp nem akartam feladni, folytatni szerettem volna és azon imádkoztam, hogy majd csak lesz valahogy – aminek meg kell történnie, az úgy is megtörténik, más választás nincs. Az viszont megnyugtató volt, hogy a „Money For Nothing” egyre felfelé menetelt a slágerlistákon. Ez pusztán tény és nem holmi dicsekvés – és bár mi sosem hangoztattuk – egyre többször hangzott el, hogy mi vagyunk a világ legjobb rockbandája, ez pedig azt vonta maga után, hogy szembe kellett néznünk egy nagyon kínos, morális dilemmával.

Bob Geldof szinte mániákusan szervezte meg a Live Aid-et, a mára legendássá vált jótékonysági koncertet, hogy pénz gyűjtsön a borzasztó etiópiai éhínség áldozatainak. A tervek szerint a helyszín a Wembley Stadium lett volna (rövid sétányira az Arena-tól), de a szóba jöhető előadók közül sokakat nem tudott rábeszélni a részvételre, így a szervezés közben a haját tépte és éjjel-nappal a telefonon lógott. Bob nagyon lelkes volt és feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy a Straits a fellépők listáján az élvonalban szerepeljen. Azzal érvelt, ha fellépünk, más zenekarok is követni fognak minket.

 

A felkérés valóban megtisztelő volt számunkra, hiszen annyi más nagy név szerepelt az akkori brit zenei életben. A probléma csak az volt, hogy mi aznap estére már leszerződtünk az Arena-ba egy hónappal ezelőtt, és az összes, 12.500 jegy elkelt. Hagyjuk cserben a hűséges rajongóinkat, vagy hagyjuk figyelmen kívül azt a vitathatatlanul erősebb erkölcsi követelményt, hogy mi is felemeljük a hangunkat az afrikai éhezők érdekében? Akárcsak a házasságom esetében, úgy tűnt, hogy nincs válasz. Geldof úgy ráfeküdt az ügyünkre, akár egy vadászkutya a zsákmányra; először a menedzserünket, Ed Bicknellt kereste meg, majd Markkal és velem is beszélt.

Bob Geldof rendkívül nehéz pasas volt, nem lehet neki nemet mondani. Kitartása és az ügy iránti szenvedélye egyszerre volt angyali és démoni. A Live Aid elképesztő szervezési bravúr volt, a D-nap zeneipari megfelelője, amelynek a fő elemeit néhány hét alatt végrehajtották és a munka oroszlánrészét egy nagyon állhatatos ír végezte.

 

A tárgyalások oda-vissza folytak és végül Bobnak be kellett látnia, hogy semmiképpen nem tudunk fő műsoridőben színpadra lépni, ezért egy késő délutáni időpontban egyeztünk meg. Felfogtuk, hogy ennek mekkora a tétje, és amikor rákerültünk a fellépők névsorára, több más nagy név is azonnal csatlakozott. Ez nagy áttörés volt Bob számára és minket is örömmel töltött el, hogy hozzájárulhattunk a vállalkozása sikeréhez. Ha segítettünk megmenteni néhány életet és felhívni a figyelmet a problémákra és megszólítani a nyilvánosságot, akkor az ugyanolyan örömteli esemény, mint amikor a lemezed letarolja az eladási listákat. Rendkívüli nap volt és mindenki élénken emlékezik rá – fellépők és nézők egyaránt.

Csodálatos lazaság, és egy kis hétköznapi amatőrség jellemezte az egész rendezvényt, ami olyan volt, mint egy masszív iskolai koncert, a nagy zenei nevek egója teljesen kimerítette a napot.

Miután az Arena-ban megtörtént a hangbeállás, átsétáltunk a parkolón a Wembley Stadium-hoz. A U2 és a Queen között léptünk színpadra, és Stinggel játszottuk a „Money For Nothing”-ot, majd a „Sultans of Swing”-et. Talán nem mi voltunk a középpontban, de az összes fellépő közül mi játszottunk a leghosszabb ideig, 20 percet egy olyan felvillanyozott légkörben, amiben azelőtt nem volt részünk és azzal a tudattal, hogy kb. egymilliárd ember ül a tévé előtt és minket néz. Egymilliárd… ez a Föld lakosságának körülbelül egyötöde. Persze, totál idegesek voltunk, amikor kimentünk a színpadra, mert – ahogy mások –, mi sem kaptunk hangpróbát. Csak kimentünk, bekapcsoltuk a cuccot, és én alig igazítottam meg a gitár szíját a vállamon, amikor Sting már énekelte is: I Want My MTV…

 

Minden zenekarnak más volt a hangbeállása, de aznap a stáb rendkívül profi munkát végzett. Minden egyéb más mellett a Live Aid a legmagasabb szintű logisztikai siker is volt. Az előadásunk nem hagyott cserben minket, de utólag nagyon örülök, hogy nem a Queen előtt, hanem utánuk zenéltünk. Az ő teljesítményük ellopta az egész show-t. És azzal a tudattal, hogy egy különleges szenzációnak számító történelmi eseményen vettünk részt, félóra múlva már mentünk is vissza a parkolón keresztül az Arena-ba, ahol a biztonságiak még vacakoltak egy darabig a belépőkártyáinkkal.

(Forrás: John Illsley: My Life In Dire Straits - Penguin Books, London - 2021)

 

Paradicsomi stúdiómunkák - a Communiqué születése

Mivel a Dire Straits második stúdióalbuma, a Commuiqué is tisztes korba lépett (45 éve, 1979. júniusában jelent meg), így felelevenítjük John Illsley emlékeit a lemez születésével kapcsolatban.

Ha a Bahamákra gondolunk, rögtön a nyaralás jut az eszünkbe, de nem ezért választottuk a Compass Pointot. Azért voltunk ott, hogy keményen dolgozzunk, minden zavaró tényezőtől mentesen. A Talking Heads ajánlotta nekünk, akik szintén ott készítettek a felvételeiket. A sziget neve hivatalosan New Providence, de a legtöbben Nassau néven ismerik, ami a főváros neve, mert a sziget ezen egyetlen városa ural minden mást. 1978-ban a sziget többi része még szinte teljesen beépítetlen volt, és olyan aprócska, hogy az egyik végéből a másikba pár óra alatt át lehetett tekerni. Nem mintha mi ezt tettük volna.

Ez volt az, amit "paradicsomi szigetnek" neveznek, de a fővároson kívül nagyon kevés dolgot lehetett csinálni, csak egzotikus gyümölcsöket árultak az út szélén, horgásztak vagy az árnyékban heverésztek. A buldózerek és az ingatlanfejlesztők már készen álltak a betörésre, de amikor ott jártunk, a sziget még a lehető legtávolabb állt a kozmopolitizmus világától. (…)

Hepehupás, kanyargós utakon haladtunk, amelyeket nádfedeles étel- és italbódék szegélyeztek, keresztül a buja növényzeten, a pálmákkal szegélyezett, szőkés-fehér strandok mellett, ahol a forró nap alatt ezüst kéken csillogott az óceán. Varázslatos változatosságot jelentett a deptfordi High Streethez képest, és áhítatos csendben szemléltük a tájat.

Jerry Wexler nem volt az a típusú személyiség, aki nyomorogni szokott, így a sziget egyik legpazarabb rezidenciáját bérelte ki.  A "Capricorn" egy olajmágnás özvegyének tulajdonában állt, amely egyike volt a kevés villaszerű háznak az érintetlen tengerparton. Amikor egy héttel később találkoztunk Chirs Blackwell-lel, elmondta, hogy azért vonzódik szigethez, mert olyan nyers, hamisítatlan és kiaknázatlan, ahogyan a szülőföldje, Jamaica is az.

A reptérre menet megálltunk a Compass Point Studios-nál, ahol a fotelekben egy csomó srác üldögélt és sörözött a marihuána-felhő alatt. Olyan szag, amely az elkövetkező egy hónapban alig hagyta el az orrunkat. Azért jöttünk, hogy ellenőrizzük, megérkeztek-e a Miamiból rendelt erősítők; úgy tűnt, hogy még nem, de nem kellett aggódnunk. Vagyis, a gitárjaink megvoltak, amiket már korábban kirepítettek az Egyesült Királyságból, és Picknek is megvoltak a dobverői, és ennyi.

Az út csak tíz perc volt a házig, és amikor áthajtottunk a kapun abba a lenyűgöző trópusi paradicsomba, tompa zihálás hallatszott, mivel ott egy kisebb seregnyi kertész dolgozott. Megálltunk az oszlopsoros homlokzat előtt, majd a márványszobrok és a tengervízzel feltöltött úszómedence mellett elkanyarodva haladtunk a ház előtt, s közben a pálmafákkal szegélyezett, képeslap-fehér tengerpartot csodáltuk. Odabent négy alkalmazott fogadott minket, köztük egy elragadó séf, a nevetése azonnal ránk ragadt, mert ahhoz foghatót még sosem hallottunk, a személye pedig azt sugallta, hogy a főztje annyira felséges, hogy képtelenek leszünk ellenállni neki.

Mark a tulajdonos lakosztályát kapta, egy akkora szobát, mint az egész deptfordi lakásunk, fehér zongorával együtt. A többi szoba sem volt túlságosan lepukkant. 

Nem nagyon voltunk felkészülve erre a paradicsomra, csak egy üveg naptejünk volt négyünk nagyon is fehér testére. Vacsora után a csillagok kupolás mennyezete alatt, medence mellett ültünk, átverekedtük magunkat egy üveg rumon, és egy kissé félve ugyan, de élveztük az új környezetünket. Ettünk, ittunk, akár a királyok, és amíg ott tartózkodtunk, fantasztikus személyzet állt a rendelkezésünkre.

Legutóbb akkor lehetett bármelyikünk is a medencében, amikor gyerekként úszásoktatáson vettünk részt a városi sportközpontban. Ennél nagyobb kontrasztot nehéz volt elképzelni a crossfields-i lakóteleppel. Minden szempontból remek helyen voltunk.

Mostanra az első album már kezdett jól fogyni számos országban, és hamarosan elkezdtünk dolgozni egy csomó nagyszerű új dalon, amiket a turnékon játszottunk. A paradicsomot nem kutattuk ki, hanem ejtőernyővel kerültünk bele, és ezt a kiváltságot tisztelettel kezeltük egész ott tartózkodásunk alatt. Senki sem hajtott autóval a medencébe, vagy dobott ki zongorát az ablakon.

Jerry és Barry másnap érkezett meg az Államokból, nem sokkal később pedig a csomagjaik és féltucatnyi alumíniumtáska, amelyekről azt feltételeztem, hogy tele vannak zenei felszereléssel. De nem, a legtöbbet Jerry New York-i hentesüzlete és delikáteszüzlete szállította: péksüteményeket, füstölt, fűszeres húsokat, szeletelt szűzpecsenyét, csirkét, sózott marhahúst, rengeteg grízt, és egyfajta főtt kukoricalisztből készült kását.

Ernest Hemingway – volt az első benyomásom, amikor találkoztam Jerry Wexlerrel – csak sokkal barátságosabb. Egy óriási, ölelnivaló mackó volt, akiből falatozás közben – imádott kajálni – csak úgy áradt a sok sztori, királyi módon szórakoztatva minket minden étkezéskor a nagy asztal körül, a festett csillagok alatt. Úgy tűnt, hogy a napi tojás- és kukoricadara reggelije a kedvenc étele volt, és kukoricadara repült az asztalon, miközben történetekkel szórakoztatott minket, és bömbölve nevetett. Barry Beckett egy szelíd óriás volt, egy olyan ember, akit azonnal megkedvel az ember. Mark és Ed Muscle Shoals-ban találkozott vele, és azonnal megkedvelték egymást.

Ő is egyfajta ínyenc volt, kedvenc étele a 28 unciás steak. Barry kiváló billentyűsként is működött a legendás Muscle Shoals Rhythm Section tagjaként, aki sok nagyszerű zenésszel és zenekarral játszott, mint producer, vagy mint hangszerelő. Kiváltság volt Barryvel és Jerryvel dolgozni.

Ed és Mark Muscle Shoals-ban megtapasztalta, hogy Jerry nem bolondozott, ha pénzről volt szó, mert megkísértette a szerencséjét az üzleti tárgyalásokon. Azt állította, hogy az első és a harmadik, a „Communiqué” utáni album eladásaiból is jár neki egy százalékpont, amit azzal indokolt, hogy mindkettő eladásait megnöveli az a tény, hogy a közbeeső albumot ő készítette. Ed ezt nem tűrte, és szívesen láttam volna az arcát és hallottam volna a válaszát, amikor Jerry kifejtette az érveit. 

A munka másnap kezdődött. A Jerry által összeállított menetrend szerint kilenckor reggeli, fél tizenegykor indulás a stúdióba, ebédszünet (nagyon fontos), hétkor befejezés, vissza a szállásra, úszás, ital és vacsora (még fontosabb). Ez volt a mi Mormota napunk egy hónapig. Egyetlen probléma adódott csupán: a hangszereinken kívül nem volt felszerelésünk. Minden alkalommal megkérdeztük a recepciós lányt, hogy elszállították-e, mire ő a fejét rázta és bocsánatot kért. Három hét múlva egy másik lány ült be helyette, és újra megkérdeztük.

-       Persze, ott van a folyosó végén! - mondta sugárzóan.

-       Briliáns! Mikor érkezett meg?

-       Pár nappal korábban, srácok.

Szóval az album nagy része olcsóbb, szedett-vedett felszereléssel készült, amit néhány reggae-zenekartól koldultunk és kölcsönöztünk - egy hangfalat innen, egy erősítőt onnan, az egyiket Robert Palmertől, aki a feleségével lakott a szemben lévő kis házikóban. Robert kölcsönadta nekünk a Fender Twin Reverb erősítőjét, és közben elég jól összeismerkedtünk. (Ha mást nem is, azt is megtanultuk az ad hoc cuccok használatával, hogy nem kell egy hegynyi felszerelés ahhoz, hogy jó albumot készítsünk). Robert időről időre beugrott a stúdióba, és néhány este átmentünk hozzá egy italra, és ő őrülten hangos zenét dübörgött ránk az új Bose stúdióhangfalain keresztül. Nagyon büszke volt az új rendszerére, de mivel ezek még a stúdióban lévőknél is hangosabbak voltak, eléggé megnehezítették a beszélgetést.

A szerény és egyszerű stúdiót körülbelül egy évvel korábban hozta létre Chris Blackwell, elsősorban a karibi reggae együttesek lemezfelvételei számára. A Talking Heads volt az egyik első zenekar, akik használták, de rengeteg nagy név követte őket az Államokból és Európából, köztük a Stones és a Police, mielőtt a stúdió hanyatlásnak indult. Ez akkor következett be, miután a stúdió producere/hangmérnöke, Alex Sadkin autóbalesetben meghalt, és a jelek szerint a szigeten meredeken emelkedett a bűnözés. Amikor mi voltunk ott, egyáltalán nem volt nyoma bűnözésnek. Minden nagyon ártatlannak és szelídnek tűnt.

Eltart egy ideig, amíg az ember megszokja, hogy új környezetben dolgozik, de Nassaun kevés zavaró tényező volt, így napról napra a stúdióban voltunk, Jerry irányításával, aki szigorúan betartotta a menetrendet. Erős jelenléte volt, és még ha nem is szólt bele, akkor is észrevetted, ha nem volt ott. Egyfajta tekintéllyel rendelkezett, ami részben természetes volt, részben pedig a szakmai múltjában elért hihetetlen sikerekből fakadt. Egyike volt azoknak az embereknek, akiket le akartál nyűgözni. Őszintén szerette a zenekar hangzását és a zene elbagatellizált egyszerűségét. Egy jó producer hagyja, hogy a zenekar hű maradjon önmagához, és csak akkor böki oldalba a dolgokat, amikor szükséges. Jerry pontosan ezt tette. Az első albumot mostanában rengetegen játszották, és ő nagyon szerette volna ezt a hangulatot és hangzást felülmúlni a "Communiqué"-ben. Hagyta a zenét lélegezni, és nem akart semmit hozzáadni, sem vonósokat, sem fúvósokat. Ha viszont közreműködött, az mindig értékes volt.

Egyszer például a vezérlőben voltam Barry-vel, aki a produkciós munka nagy részét végezte, és Pick épp a „Single-Handed Sailor” című dal ritmusain dolgozott. A dal Sir Francis Chichester üzletember-jachttulajdonosról szólt, aki körbehajózta a világot. A stúdióban nem volt shaker*, ezért Jerry levitt a partra egy üres filmtekercses dobozt és megtöltötte homokkal. Pick megpróbálta felidézni a tenger hangjait, ami tökéletesen működött, és egy felvétel alatt megcsinálta. Ez az, amit a lemezen hallani lehet – homokot rázunk egy filmtekercses dobozban.

A stúdióban természetesen nem volt kiabálás vagy konfrontáció. Minden nagyon profin és flottul ment. Azt tartották Jerryről, hogy keményen bánik a zenészekkel a stúdióban, de velünk nem volt semmilyen összetűzése Nem is lehetett volna kevésbé tekintélyelvű vagy bátorítóbb. Rengeteg időt töltött telefonálással, hogy ellenőrizze az első album eladásait, így naponta kaptunk friss információkat az előremenetelről. A lemez világszerte nagyon jól futott, az Államokban, valamint Európában, de különösen Ausztráliában és Új-Zélandon. Elég furcsa volt egy apró szigeten ragadni, miközben a zenénket az egész világon játszották, de a jó hírek inspiráltak minket a stúdióban. A legtöbb dalt útközben és a Wood Wharf-ban játszottuk, összesen körülbelül hat hónapig, így már eléggé ki voltak csiszolódva, és eléggé összeszokottan játszottunk. Néhány apró részletet megváltoztattunk, de nem többet.

A hangstúdió szépsége; mindent alaposabban elemezhetsz. Az egyetlen dal, ami még nem volt megírva, a címadó szerzemény, a "Communiqué" volt; Mark be is fejezte volna, amíg ott voltunk.

Jerry viszont a lemezt az egyik másik szám, a "News" után akarta elnevezni, és szerintem az is ugyanolyan jó lett volna. Elképzelte, hogy az emberek azt kérdezik: "Hallottad már a News-t?". A lemezt kicsit beárnyékolták a későbbiek, és elkerülhetetlenül az elsőhöz hasonlították. Ez már csak így van. Nem lehet elkerülni az összehasonlításokat. Nagyon kevés második albumról mondják, hogy felülmúlta volna az elsőt, és bár a kritikai fogadtatás – és az eladások – összességében nagyon pozitívak voltak, a kritikák egy része, úgy éreztem, kissé igazságtalan volt. Minden egyes lemezre úgy kell tekinteni, mint egyedi, önálló alkotásra, nem pedig az előzőek folytatásaként.

Mindig is szerettem ennek a lemeznek a hangulatát, mert mindig is boldog emlékeket idézett fel a Compass Point-ban töltött időnkről. Az album a korszak egyedülálló hangzása volt, kicsit különleges, mint bármi más akkoriban - nem diszkó, nem punk, nem is new wave. Mindez nem volt szándékos; csak az, ami Marknál természetesnek hatott, és ahogyan azt tolmácsoltuk. Hogy hol készítesz albumot, az hatással van a hangzására és a hangulatára. Ha New Yorkban készült volna, valószínűleg egészen másképp hangzott volna. Nagyon boldog hónapunk volt, amihez hozzájárult az első album eladásairól szóló, folyamatosan érkező jó hírek világszerte. Minden alkalommal, amikor Jerry letette a telefont, egyre nagyobbakat ugrott örömében.  Ez igazolta a döntését, hogy leszerződtette a zenekart, és ez jót ígért a "Communiqué" számára.

Olyan sokáig küzdöttünk kocsmákban és kis klubokban, hogy ez bátorító hír volt. De az egész vállalkozásra távolságtartással tekintettünk, inkább magunkba szívtuk az élményt, minthogy élveztük volna, és soha nem kedvtelésből törekedtünk a sikerre.

Forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books – London, 2021

 

 

 

 

---

* 

Egyfajta kézi ütőhangszer, ami különböző anyagokból készül, tetszőleges méretű, s a hangszertestbe  töltött szárított magok vagy bab segítségével a zene ritmusának megteremtését szolgálja, a levegőben    előre-hátra mozgatva. – A ford.