"...Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám..." - mit szeret hallgatni a Pink Floyd gitárosa

Mostanában elég sokat lehet olvasni - főként a külföldi sajtóban - olyan interjúkat, cikkeket, amikor a kortárs művészek egymás munkásságát méltatják (vagy éppen kritizálják). Erre jó példa az alábbi cikkecske, amikor is a Pink Floyd főnöke, David Gilmour nyilatkozott arról, hogy melyik az egyik legkedvesebb lemeze. Dale Maplethorpe interjúja.

Amikor Syd Barrett elhagyta a Pink Floydot, David Gilmour és Roger Waters hamar rájöttek, hogy fő erősségük nem a kislemezek készítésében rejlik, hanem a nagyobb volumenű dalszerzésben. Ehhez a felismeréshez a „Point Me At The Sky” színtelen dallama vezetett, amit maga Waters is hibának tartott.

Figyelemre méltó kudarc volt, amikor Syd kilépett a bandából. Ennek azonban így kellett történnie, mert ez segítette a Pink Floydot abban, hogy kicsit nagyobb távlatokban gondolkodjon, ahelyett, hogy leragadjon az egy-szerzeményes slágerkészítés szintjén.

Az eredményt már ismerjük: az olyan nagylemezek, mint a „The Wall” és a „Dark Side of The Moon” bonyolult koncept-albumok, de mindenképpen etalonnak számítanak a szakma és a rajongók körében.

David Gilmour az évek során rengetett tapasztalatot szerzett a dalszerzés és a lemezkészítés terén, amelyhez veleszületett tehetség is párosult, ezért ha ő jónak tart egy albumot, a véleményét érdemes figyelembe venni. Az egyik ilyen a Dire Straits 1978-ban megjelent debütáló albuma volt, ami felkeltette a figyelmét. Ez talán nem volt véletlen, hiszen akkoriban megosztotta a közönséget, de utólag visszagondolva nem kerülhető meg az a tény, milyen sok példány fogyott belőle annak ellenére, hogy „csak” egy bemutatkozó album volt.

Egyik sikerdala a „Sultans of Swing” a mai napig töretlen népszerűségnek örvend, valamint a „Water of Love” szintén nagyon közkedvelt. A lemez különösen nagy hatással volt David Gilmourra, aki szerint ez az egyik legjobb album, amit valaha is hallott.

Mark Knopflernek nagyon szerethető, felfrissítő játékstílusa van. Visszahozott valamit, ami – úgy tűnt – tévútra került a gitározás terén. Ma már nem azért hallgatok másokat, hogy bármit is – stílust, hangzást, technikát –csenjek tőlük, még ha akármilyen jó ötletnek is tűnik. Bizonyos vagyok abban, hogy Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám.

Ez óriási dicséretnek számít – különösen olyan valakitől, aki a Pink Floyd vezetője, mert saját maga is mestere a technikáknak és hangszíneknek. Ha azt mondja, hogy a „Dire Straits” hangzása nemcsak jó, de annyira jó, hogy fontolóra vette annak eltulajdonítását, az a legnagyobb dicséretnek számít a szakmán belül.

Mint művészi produktumot, egyfajta varázslat lengi körül a lemez hangulatát, amely a hallgatóság számára egyfajta betekintést enged egy zenekar gondolatvilágába, lelkiállapotába. Ez történhet azon a narratíván keresztül, amelyet a banda az alkotás folyamata során létrehoz – mint az néhány Pink Floyd lemeznél érzékelhető – ,vagy a lemezen végigvonuló állandó hangzás segítségével, ahogy a „Dire Straits” esetében. De a lényeg, hogy mindkettő nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy egy-egy nagylemez mennyire válik izgalmassá- vagy éppen unalmassá.

 

Forrás: https://faroutmagazine.co.uk/the-dire-straits-album-david-gilmour-calls-one-of-his-all-time-favourites-im-still-influenced-by-mark-knopfler/ 

„A slágereink sokszor nem úgy születtek, ahogy én azt szerettem volna…”

Paul Sexton interjújában Mark Knopfler vall a felhagyott turnézásról, a türelmes feleségről és arról, hogy egyre jobban unja a saját dalait hallgatni.

Egyik oldalon ott a zene – mondja Mark Knopfler –, a másikon pedig a zenei üzlet, amely két különböző dolog. Ezt fel kell ismerni és meg kell békülni vele, de túl finnyásnak sem szabad lenni.

 

Nem akármilyen kijelentés egy olyan gitárostól, aki mindig a zenéjére helyezte a hangsúlyt, de ami a show-bizniszt illeti, évtizedekig egy átlagos remete életét élte – a 90-es évek közepén szélnek eresztette a Dire Straits-tagokat lényegében azért, mert a zenekar olyan naggyá nőtte ki magát, hogy már a roadjaikat sem ismerte név szerint.

Ennek ellenére a 74 éves Knopfler ismét reflektorfénybe került. Először is ott volt az idén január 31-én lezajlott árverés, amelynek során több mint 120 gitárja, erősítője került értékesítésre és ez 8,8 millió fontnyi bevételt eredményezett a Christie's-nél.

Aztán a múlt hónapban jelent meg a Local Hero Going Home című témájának egy all-star változata a Teenage Cancer Trust és a Teen Cancer America megsegítésére. Most pedig a legújabb szólóalbuma, a One Deep River megjelenésére készül , (ami 2018 óta már időszerű volt), és bár megveti az önreklámozást, jól ismeri a dörgést.

 

Fel kell emelned a kezed, hogy valaki a tülekedés másik oldalán lássa, ahogy integetsz. Egyszer megpróbáltam mellőzni a reklámokat, így senki sem tudta, hogy még lemezt is készítettem. Olyan ez, mint amikor a buszra vársz … egyszerre három is jött most … de tényleg.. nem így terveztem.

 

Ebben a hónapban érkezik a negyedik busz, amikor a Johnson and Knopfler's Music Legends elindul a Sky Arts-on, egy 6 részes interjú- és előadássorozat, amelyben Knopfler és észak-angliai földije, az AC/DC frontembere, Brian Johnson faggatja majd Tom Jonest, Cyndi Laupert, Carlos Santanát, Emmylou Harrist, illetve Sam Fendert és Neil Rodgerst.

 

A One Deep River, Knopfler tizedik stúdióalbuma egy újabb, gyönyörűen kidolgozott karcolat-gyűjtemény olyan témákat illetően, mint a (vad)nyugati vonatrablások ( Tunnel 13), bárzenekarok ( Ahead of the Game ) és romantikus búcsúk ( Before My Train Comes ). Mindegyiknek díszei azok a kifinomult riffek, amelyek a kompozícióit meghatározták azóta, hogy 46 évvel ezelőtt mesélni kezdett nekünk a Szving Szultánokról.

Knopfler és Guy Fletcher (aki közel 40 éve a zenésztársa) készítette az albumot a British Grove-ban, a nyugat-londoni stúdióban, amelyre éppoly büszke, mint bármely több milliós eladást elért lemezére. Az épület Knopfler kreativitásának sarkcsillagát is szimbolizálja.

Hosszú folyamat volt – mondja a stúdió keverőpultja előtt ülve. Türelemre volt szükség, a coviddal, a lezárásokkal és még sok mással együtt. De azokért a napokért érdemes élni, amikor a zenekar együtt van. Igaz, hogy szeretek egyedül dolgozni, otthon lenni és dalokat írni, de semmi sem olyan, mint amikor a szoba minden sarkában van valaki.

 

Knopfler többet fog tevékenykedni londoni otthonában, mert úgy döntött, végleg lezárja a turnés korszakát és az otthoni kényelmet választja harmadik feleségével, a most 61 éves Kitty Aldridge írónővel. Két lányuk van, korábbi házasságából ikerfiai születtek.

 

Mivel a stúdió igazán teljessé teszi a napjaimat minden alkalommal, amikor ott vagyok,  felmerül bennem a kérdés, mit csinálok majd akkor, ha bárhová el kellene utazom? Csodálatos, hogy van egy banda, és hogy felvételeket készítünk, akkor miért történik ez olyan ritkán? Tényleg kellemesebb lenne nekem és Kittynek otthon lenni és írni, mert ő mindig annyira türelmes volt hozzám. 30 éve vagyunk együtt, és olyan jó volt, hogy sosem akadályozott meg abban, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Szóval ez nagyszerű lenne nekünk és a családnak … de aztán irány a stúdió, ahol még soha egyetlen rossz napom sem volt, hátha fel tudok venni egy jó dalt.

Knopfler még mindig ezt teszi olyan ütemben, amely szinte minden kortársát megszégyeníti, kivéve barátját, Van Morrisont. 

A One Deep River normál kiadása 12 dalt tartalmaz, amiket a speciális bakelit verzióban további 4, a deluxe CD-változaton pedig 5 szerzemény egészít ki.

Nincs jele annak, hogy az ihlet elhagyott volna, pedig erre határozottan számítottam – mondja.

 

A gitáros annak idején a Harlow College-ban tanult újságírást, és egy ideig riporter-gyakornokként dolgozott a Yorkshire Evening Postnál. Szövegei olyan élénken jelennek meg, hogy az ember mindig úgy érzi, akár regényíró is lehetett volna, de állítása szerint az írás és az újságírás nem neki való.

Knopfler szerénysége abban is megmutatkozik, hogy szinte már-már szeretettel gúnyolódjék a saját jellegzetes munkáin.

Körülbelül 20 évvel ezelőtt egy utcai kávézóban voltam valahol – meséli. Épp a Telegraph Road szólt a rádióban, ami ugye egy nagyobb volumenű, hosszú, kanyargós dolog. Emlékszem, hogy akkor arra gondoltam: istenem, mikor lesz már vége? Aztán felcsendült Buddy Holly Rave On-ja , és megtisztította az étert.

Egy másik alkalommal pedig, amikor a Dire Straits a Why Worry-n dolgozott, a többiek már csak „Why Bother”-ként emlegették. Nem úgy jött ki, ahogy szerettem volna, csak azért, mert rossz hangnemet választottam” – mondja. Az album 30 millió vásárlója azonban ezt egyáltalán nem bánta.

 

Töltsünk el bármennyi időt a nyilvánosság előtt Knopflerrel, és tanúi lehetünk, ahogy a csodálói ostromolják, mert mindegyiküknek van egy története arról, hogyan játszottak szerepet a dalai az életükben, amit szívesen hallgatnak. S ő még mindig ugyanúgy rácsodálkozik a zenére, mint gyermekkorában Newcastle-ben, orrát a hangszerbolt kirakatához nyomva.

 

Emlékszem arra a néhány zaklatott lelkiállapotú évre, amikor egy kicsit furcsán motivált fiatal voltam, aki elhatározta, hogy megcsinálja – mondja. Pedig olyan lehetetlennek tűnt. Sokszor gondoltam arra, hogy bárcsak elmehetnék a newcastle-i City Hall-ba  és találkoznék Van Morrisonnal, vagy együtt zenélhetnék Bob Dylannel és a bandájával valahol.  Ebben a felállásban foglaltam helyet magamnak. Egy tinédzser gyerek álmai mindig is felhajtóerőt jelentettek, és ez az, ami most is mozgásban tart.

 

Szerző: Paul Sexton

Megjelent: The Sunday Times - 2024.04.07.

Az énekes, akit Mark Knopfler „a fehér Ray Charles”-ként emleget

Mark Knopfler, a Dire Straits egykori vezetője híres virtuóz gitárjátékos, és ezt a képességét nagy hozzáértéssel kamatoztatja a dalszerzésben is, hogy minél jobban hangsúlyozza zenei tudását. Annak ellenére, hogy zseniális gitárosként tartják számon a mai napig, Knopfler énekes-előadói tehetsége gyakran háttérbe szorult.

Azonban az is tény, hogy bár Knopfler hangszeres tudása ténylegesen felülmúlta énekesi kvalitásait, énekhangja soha nem akadályozta a karrierjét. Valójában kiegészítette azt a hangzást, amelyet a Dire Straits-szel szeretett volna elérni, ezért sokan hajlanak arra a következtetésre, hogy egy klasszikusan képzett énekhang leronthatta volna a dalaiban rejlő karaktert és bájt.

Az előadók közötti különbségek ellenére Bob Dylan az a másik énekes-dalszerző, aki szintén a dalszerzésre helyezte a hangsúlyt az éneklés helyett. Hangja teljesen egyedi, és bár az évtizedek során kissé átalakult, viszont tökéletes példája az egyedi stílusnak. Dylan védjegye - a hangja. 

Ő egyike azon énekeseknek, akik a leginkább vonzóak voltak Knopfler számára, aki tisztában volt azzal; annak ellenére, hogy mennyi időt fordított az ének, a hangtechnika csiszolására, soha nem lesz képes önmagán kívül mást nyújtani, olyan pluszt, amit leginkább az általa tisztelt előadókban csodált.

A Rolling Stone-nak adott interjú során 1985-ben Knopfler felsorolta azokat az énekeseket, akik már gyermekkorában a leginkább hatottak rá:

„Kissrác koromban egy barátommal énekeltem az Everly Brothers dalait. Nagyon igyekeztem jól énekelni, és azt hiszem, ahhoz képest, hogy gyerekek voltunk, jól csináltuk” - kezdte.

Knopfler ezután hatalmas dicséretekkel halmozta el Eric Claptont, akit – hozzá hasonlóan – elsősorban gitárosként, nem pedig énekesként ünnepelnek, hozzátéve: „Általánosságban az a véleményem, hogy az énekesek magukba szívják más énekesek hatását. Eric Clapton az egyik kedvenc énekesem. Sokan nem is tartják számon, mint énekest, pedig szerintem ő a fehér Ray Charles.”

Bob Dylant említeném még, aki nagyon nagy hatással volt az énekstílusomra, bár nem őt hallgattam éjjel-nappal, de valahogy – talán nem tudatosan – úgy bontottam külön részekre egy dallamot, ahogyan ő. Rajta kívül van még sok kedvenc előadóm, például  Tom Waits, Ry Cooder, J.J. Cale, akik technikailag nem jók, de számomra ez teszi őket különlegessé.”

Clapton és Knopfler sokszor szerepeltek együtt a színpadon, és az évek során a legnagyobb tisztelettel követték nyomon egymás zenei pályafutását. A zenejátszmák két titánja, akik tudják, hogyan kell kijátszani a legjobb ütőkártyáikat, hogy kettejük előadása maga legyen a tökéletes összhang.

Eric Clapton 1991-ben a Rolling Stone-nak adott interjújában így nyilatkozott zenésztársáról:

„Nos, igen… Mark Knopfler szerintem teljesen egyedi stílust képvisel a gitárosok között. Igazi mester, aki visszahozta a klasszikus gitárjátékot a köztudatba. Úgy értem, a Dire Straits-szel, ha először hallod valamelyik lemezüket, akkor először azt mondod, na jó … egynek elmegy … Aztán ezek az albumok fokozatosan egyre jobbak és jobbak lesznek, és kiállják az idő próbáját. Fantasztikus mesterművek.”

forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/mark-knopfler-white-ray-charles/?fbclid=IwAR37U0cG3YF-e5yp5KUsQad2U0e169plADgwZQGFBfAvUWX6-sGk5R_EouA

 

szerző: Joe Taysom