Első lemezes Szultánok meg a gáncsoskodó BBC

"Nem akarjuk lejátszani, mert túl sok a szöveg!"

Miért kellett a Dire Straits-nek meghódítani Amerikát is, mielőtt Angliában felkarolták őket ...

A Dire Straits a '80-as évek legnagyobb angol rockzenekara lehetett volna már a megalakulásuk idején, de a brit sikerekhez szükségük volt az amerikai elismerésre.

A zenekar debütáló kislemeze, a „Sultans of Swing” mára a klasszikus rockzenét sugárzó rádióadók lejátszási listáinak egyik stabil darabja, de ahogy John Illsley basszusgitáros visszaemlékezik, az 1980-as évek legnagyobb brit bandájának meg kellett hódítania Amerikát, mielőtt befogadták őket a saját hazájukban.

Mark Knopfler énekes-gitáros írta 1977-ben, miután szemtanúja volt, amint egy dzsesszzenekar a teljesen érdektelen közönségét próbálta meg szórakoztatni egy dél-londoni bárban. A "Sultans of Swing" 1978. május 19-én jelent meg az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban pedig 1979 januárjában, de a dalt csak akkor adták ki újra és népszerűsítették Nagy-Britanniában, amikor a lemez dalait elkezdték sugározni az amerikai rádióállomások, és végül felkerült a BBC rádió lejátszási listáira. Valójában csak 1979. március 17-én, 10 hónappal az eredeti megjelenése után került be a brit Top 40 közé.

"A dal egy kis rockbandáról szól egy klubban, akik valószínűleg csak sörért játszanak" - mondja John Illsley - Ismerjük ezt az érzést, ugye? Viszont előbb tört utat Amerikában, mint Angliában" - magyarázza. „Egyetlen, de nagyon egyszerű okból nem került be a rádióba: a BBC, amely az Egyesült Királyságban szinte mindenért felelős volt a zenével kapcsolatban, azt állította, hogy azért nem akarják lejátszani, mert túl sok benne a szöveg, ráadásul elég hosszú is... Miért hat perc? Úgy tűnt, mindezek Amerikában nem jelentettek problémát, és ott állandóan műsoron volt." 

Annak ellenére, hogy az Atlanti-óceán mindkét partján kissé eltolódtak a megjelenési dátumok,  a „Sultans of Swing” valójában ugyanazon a héten, 1979. április 7-én ért el a nemzeti kislemez-listák csúcsára mind az Egyesült Királyságban, mind az Egyesült Államokban: azon a héten a 8. helyen került be a brit Top 10-be, és ott is maradt a következő héten, míg az Egyesült Államokban a 4. helyet érte el a Billboard  Hot 100 toplistán. 

 

„Nagyon izgatottak voltunk, amikor ezek a dolgok megtörténtek.” – emlékszik vissza Illsley. A probléma az, hogy amikor elkap a gépszíj, szinte nincs időd ezen gondolkodni. A „Sultans of Swing” mindenhol a listák csúcsára került, és nekünk nem volt időnk ezen elmélkedni, mert már nyakig benne voltunk a második lemez munkálataiban. De mindenképpen hatalmas hatása volt, egyfajta olyan katalizátor, ami akár egy életen át mozgatnak és lendületben tartanak. Sokan állították, hogy pusztán szerencsénk volt, de én erre meg azt mondom: Mi is a szerencse? A helyzet az, hogy a Sultans egy baromi jó dal volt, mi egy remek banda voltunk, akik keményen megdolgoztak a sikerért."

Szerző:  Paul Brannigan

forrás:

 

https://www.loudersound.com/news/why-dire-straits-had-to-break-america-before-they-were-embraced-in-england?utm_source=facebook.com&utm_campaign=socialflow&utm_content=classic-rock&utm_medium=social&fbclid=IwAR1dBSqlu9tNWHBgqzyeeDHUT0yCiGhzOIULEGAPOW25MHcdmHHc8kAXX74

Még ma is irányadó gondolatok egy rádiós tollából

Már 13 éve nincs velünk Charlie Gillett, akinek világszerte zenerajongók milliói lehettek hálásak - különösen a Dire Straits követői - hiszen rádiós műsorai  a világ legtávolabbi sarkairól hozták össze a zene és a rádió szerelmeseit. Ahogy ő fogalmazott: "Olyan ez, mint egy álom, és mindig arra várok, hogy felébredjek. Egyre ritkább kiváltság, ha egy műsorvezető megválaszthatja, hogy mit játsszon a rádióban és soha nem szűnök meg hálás lenni azoknak, akik mindezt  megengedték nekem…”

2023 november elején jelent meg a Dire Straits koncertfelvételeinek  díszdobozos gyűjteménye, amelynek részét képezi az 1995-ben kiadott "Live At The BBC" is. A felvételek 1978. júliusában készültek - kivéve az 1981. januárjában rögzített "Tunnel of Love"-ot. A belső lemezborítón Charlie Gillett sorai olvashatók, amiket bizonyára minden rajongó ismer és amiket az album megjelenése után 28 évvel később is jó újra olvasni:

Az elmúlt 20 év során a brit könnyűzene sikeres előadói közül kevesen őrizték meg a Dire Straits sértetlenségét; talán csak az UB40 határozott úgy, hogy kimarad a showbiznisz reflektorfényéből, és egyszerűen azt csinálja, amit mindig is akart, minél több emberhez eljuttatni azt a zenét, amit kezdetektől fogva játszanak és szeretnek. Amikor 1977-ben a Dire Straits elindult, mondhatni légüres térbe került  – semmi nem volt bennük a punk vagy az újhullám agresszivitásából, és még csak nem is voltak olyan kocsmai rockerek, mint a Dr. Feelgood. A zenekar vezetője, Mark Knopfler a fellépéseiken mindig azt kérte a hangtechnikusoktól, vegyék halkabbra a zenét, hogy a közönség tagjai beszélgethessenek egymással.

Amikor először találkoztunk, Mark szófukar énekhangja Bob Dylanre és Lou Reedre emlékeztetett, látszólag könnyed, varázsos gitárjátéka pedig J.J. Cale és Barry Burton játékát idézte az Amazing Rhythm Aces-ből. Abban az időben volt egy műsorom a BBC Radio Londonnál, azon kevesek egyike, amiben könnyűzenék forogtak, és amikor 1977 júliusában lejátszottam a banda demószalagját, a telefonok egy hétig csörögtek. A telefonálók között több lemezcég fejvadásza is volt, akik mindannyian tudni akarták, hogy miféle zenekar ez: „ …tudod, az, amelyik annyira amerikainak hangzik!” Habár többen is imádták a zenekar hangzását, sokan mégsem tudták meggyőzni feletteseiket arról, hogy a világ többi része is imádná őket.

Mire egy évvel később felvették ezt a koncertet a BBC Radio One számára, a Dire Straits elkészítette első albumát a Phonogram kiadásában. A producerük Muff Winwood volt, aki egyszerűen csak dokumentálta a banda hangzását anélkül, hogy megkísérelte volna bármilyen védjeggyel ellátni őket. Az Egyesült Királyságban siralmas volt a fogadtatás, amint az a tárgyszerű ismertetőkből és a közönség tompa reakcióiból is érezhető volt. A „Sultans of Swing” kislemezként jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol nyomtalanul elsüllyedt; az album felkerült a legjobb 50-es listára – nem nagy ügy. Mivel nálunk annyira popmániás légkör uralkodott, a világ többi részén elért sikerre volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzék az Egyesült Királyság rádióműsorait arról, hogy ez az antipop, szerény muzsika megérdemli a napközbeni sugárzást. Hollandia volt az első, aki ráharapott, majd Németország, Ausztrália és végül az Egyesült Államok, ahol a rádiósok annyira szerették az albumot, hogy a Warner tehetségkutatója, Jerry Wexler így nyilatkozott: „Nagyon korán kellett volna felkelnünk reggel és rendkívül keményen kellett volna dolgoznunk, hogy megakadályozzuk  ennek a lemeznek az eladását – már az is nagy siker lett volna, ha csak élelmiszerboltokban lehetett volna hozzájutni.”

Mindig lehetetlen feltárni az okokat, hogy egy előadó miért marad évekig a köztudatban, amikor egy másik eltűnik, de Mark Knopfler céljai és elképzelései világosak voltak és mindig volt mondanivalója – a legtöbb dal szól „valamiről”, és ezt a valamit gyakran láthatjuk szokatlan nézőpontból. Sokszor az is lehetséges, hogy a hallgatóknak keresgélniük kell a dal jelentését – nem mindig kínálják tálcán –, de általában megéri az erőfeszítést.

Végül a brit hallgatók felzárkóztak a világ többi részéhez, és a Dire Straits „Brothers In Arms” című albuma az Egyesült Királyság minden idők egyik legkelendőbb albuma lett.

De ez jóval később történt, azután, hogy ezt a lemezt felvették és a zenekar számos koncertet bonyolított. Eltekintve a "Tunnel of Love" felvételtől, amelyet a BBC-TV The Old Grey Whistle Test című műsorában rögzítettek, miután Nagy-Britanniát végre magával ragadta a Dire Straits  varázsa. A lemez többi felvétele a BBC Radio One részére került rögzítésre, amikor még ismeretlenek voltak. Így most visszamegyünk az időben, és hallgassuk meg, ahogy a zenekar leszállítja nekünk az árut, semmi pompa, semmi önteltség, csak négy mesterember végzi a dolgát; muzsikálnak.

 

Charlie Gillett, London, 1995 márciusa

"Nem akarom hatalmas összegekkel elhalmozni a gyerekeimet"

Pénzügyi kérdezz-felelek John Illsleyvel. A kérdező a brit The Telegraph újságírója, Richard Webber Az interjú 2019. február 24-én készült.

Az idén 69 éves John Illsley a Dire Straits basszusgitárosaként és alapító tagjaként ismert, amelynek albumaiból világszerte százmilliókat adtak el. Az 1985-ben megjelent „Brothers in Arms” volt az első album, amelynek CD-formátumából közel egymillió példány fogyott, és a nyolcadik legkelendőbb album volt az Egyesült Királyságban.

Illsleynek két gyermeke született az első házasságából és két gyermeke jelenlegi, Stephanie nevű feleségétől, akikkel Hampshire-ben él.

Gyermekkora hogyan befolyásolta a pénzhez való viszonyát?

Leicesterben nőttem fel, és mivel alig ért véget a háború, egyszerű nevelésben részesültem. Apám bankár volt, anyám háztartásbeli. A háború megtanította őket arra, hogy takarékoskodjanak és mindent a lehető legteljesebb mértékben használjanak fel, ezért a háztartásunkban semmi nem ment kárba. A szüleimhez hasonlóan én is mindig inkább próbáltam spórolni, ha pénzről volt szó, hiszen elég sok erőfeszítést igényel a megszerzése. Apaként igyekeztem ugyanezt a hozzáállást átadni négy gyermekemnek, és esetenként bevált.

Kapott zsebpénzt?

Igen, körülbelül 50 pennyt. Ha többet akartunk, akkor olyan házimunkát kellett végeznünk, mint a háztakarítás, kertásás vagy az almaszedés. Én is így próbálok kooperálni a gyerekeimmel.

Az évek múlásával változott a pénzhez való hozzáállása?

Nem igazán. Kiváltságosnak érzem magam, hogy jól teljesítettem az életben, és ezt nem akarom elpazarolni. Nyílt lapokkal játszom, beleértve az adófizetést is – nem áll szándékomban adószökevény lenni. De amíg a pénzzel nem kockáztatok, életem két legnagyobb szerelmével, a zenével és a művészettel, igen. Szerencsésnek érzem magam, mert anyagilag biztonságban vagyok, és ez lehetővé teszi, hogy szükség esetén kísérletezzek és esetleg hibázzak ezen a két területen.

Mi a jellemzőbb Önre – spórol vagy költekezik?

Mindkettőből egy kicsi. Többet is költhetnék, de mégsem teszem. Emellett nem akarom hatalmas összegekkel elhalmozni a gyerekeimet.  Azt akarom, hogy anyagilag biztonságban legyenek, de azért ezt sem kell túlzásba vinni. Nagyon fontos, hogy felelősek legyenek a saját pénzügyi döntéseikért. Ha állandóan csak kényeztetném őket, hogy ne kelljen semmiért sem erőfeszítést tenniük, az katasztrófa lenne.

Mi volt a legextravagánsabb vásárlása?

Megvettem egy Tesla Model S-t, egy csodás elektromos autót. Négy évvel ezelőtt körülbelül 60 000 fontba került, és nagyon elégedett vagyok vele. Az évek során azonban valószínűleg a gitárokra költöttem a legtöbbet.

Mi a legbecsesebb tulajdona?

Esetleg az 1961-es Fender Jazz basszusgitárom, amit szinte minden Dire Straits albumon használtam, vagy az East End Arms nevű kocsmám, ami Lymington és Beaulieu között, Hampshire-ben található. 30 éve élek a környéken, és kocsmatulajdonosként úgy érzem, hogy szorosan kötődöm a közösséghez. Imádom, és hetente kétszer-háromszor is itt tartózkodom. Sajnos ez nem egy gyümölcsöző pénzkereseti forrás, és könnyen belátható, miért zár be manapság olyan sok kocsma az országban. Nehéz pénzt keresni, de számomra nem ez az elsődleges. A kocsmát 1989-ben vettem meg, 250 000 fontért. Azóta persze költöttem rá egy kicsit. 

Mi volt a legjobb pénzügyi döntése?

Amikor megvásároltuk a hat hálószobás házunkat Hampshire-ben. Ez a mi családi fészkünk. Bármit is csinálunk az életben, beleértve a világszerte történő koncertezést, fontos, hogy legyen egy bázis, ahová mindannyian visszatérhetünk.  Nagy terület nem tartozik hozzá, de van egy szép kertünk. Meglehetősen eldugott helyen van, és 1988-ban 1 millió fontba került – fogalmam sincs, mennyit érhet most.

És mi volt a legrosszabb pénzügyi döntése?

Néhány évig üzlettárs voltam két szállodában: az egyik Beaulieu-ban, a másik a Wight-szigeten volt. De egy idő után az tűnt a legjobb döntésnek, ha átadom őket valaki másnak. A könyvelőm rögtön megkönnyebbült, mert rájöttem, hogy a szálloda menedzselését nem nekem találták ki. Ha túlságosan a mindennapi élet problémáival van tele a fejem, akkor a legjobb azokra bízni ezt, akik idejük és energiájuk 100 százalékát egy ilyen vállalkozásra tudják fordítani. Ez megtanított arra, hogy mit ne kezdjek a pénzzel. Szerencsére szinte veszteség nélkül sikerült kijönnünk mindkét vállalkozásból.

Nehéz volt megbirkóznia a hírnévvel?

Mindannyian jól jártunk anyagilag. Alkalmazkodnunk kellett a hírnévhez és a gazdagsághoz, mert esetünkben ez nem egyik napról a másikra történt. Az első időkben teljesen le voltunk égve. Soha nem felejtem el, hogy 500 fontot örököltem a nagymamámtól, ami 1976-ban felért egy kisebb vagyonnal. Ez volt az egyetlen nagyobb összeg, amihez hozzájutottunk, hiszen alig alapítottuk meg a zenekart.  Arra a demókazetta elkészítésére fordítottuk, ami az első lemezszerződésünkhöz vezetett.

Aggódott valaha a pénz miatt?

A zenekar indulása előtt két évig dolgoztam egy fatelepen dolgoztam, amíg nem kezdtem meg a szociológia-szakot a Goldsmiths-ben, a Londoni Egyetemen. 23 éves voltam kevés pénzzel, szóval nehéz idők jártak. Sikerült önkormányzati lakást szereznem a délkelet-londoni Deptfordban, ahol a Dire Straits megszületett. David Knopfler csapódott hozzám lakótársnak, mert nem engedhettem meg magamnak a heti 9 font bérleti díjat. Minden azzal a meglehetősen szerény, de boldog időszakkal kezdődött ott, abban a pici lakásban.

 

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/money/fame-fortune/dire-straits-john-illsley-dont-want-pass-vast-amounts-money/