"Ennek semmi köze a felszereléshez, mindössze az történik, hogy az agy jeleket küld az ujjaknak"

A Dire Straits bemutatkozó albumának producere, Muff Winwood visszaemlékezése a Sultans of Swing születéséről.  A cikk a musicradar.com oldalán jelent meg; szerzője Grant Moon

1977 nyarára Mark Knopfler felhagyott angoltanárként végzett munkájával Essexben, és gitáros öccséhez, Davidhez költözött. A basszusgitáros John Illsley lakásban laktak Deptfordban, a jóval délebbre fekvő londoni városrészben. Egy hideg, esős estén betértek egy apró helyi kocsmába, ahol az egyik sarokban felállított dobogón egy csapat öregfiú dixieland jazz zenét játszott, miközben a vendégek tudomást sem vettek róluk. Amikor az előadást befejezték, Sultans Of Swing néven köszöntek el. Nevük egzotikus fenségessége csodálatos kontrasztot alkotott környezetük szürke valóságával, amely Mark Knopflert megihlette. Hazatérve a lakásukba Mark szinte a csuklójából rázta ki a szöveget, a zenét pedig a megbízható National Steel húrjain komponálta. Amikor az 1961-es Stratocasterét Illsley Fender Vibrolux erősítőjéhez csatlakoztatta, érezni lehetett, hogy valami nagyszerűt alkotott. 

Amíg Deptfordtól eljutottak a Covent Gardenig, a kis helyszíneken, nevenincs, eldugott kis kocsmákban való több hónapos koncertezés során kiforrott Sultans Of Swing egyike volt a Dire Straits öt dalának, amelyeket első demójukon rögzítettek.  És amikor a londoni rádió legendás DJ-je, Charlie Gillett az éterbe küldte, izzani kezdtek a telefonvonalak. Bicknell, a zenekar  menedzsere úgy emlékszik, hogy a lemezcégek  A&R ügynökei (fejvadászai) ostromolni kezdték a bandát, hogy szerződést kössenek velük. Muff Winwood is közöttük volt, aki korábban testvérével, Steve-vel együtt a Spencer Davis Group tagjaként zenélt, majd az Island Records tehetségkutatója és alkalmi producere lett.

-       Valaki fülest adott nekem erről a nagyszerű zenekarról – emlékezett vissza. Ezért elmentem Aylesbury-be, hogy megnézzem és szerződtessem őket. Imádtam a zenéjüket, de elkéstem – már megkötötték a szerződést a Phonogram/Vertigo-val.

Winwood nem tudta, hogy történetesen ő áll a zenekar produceri listájának élén, hogy részt vegyen a debütáló album munkálataiban. Az Island Records vezetője, Chris Blackwell azonban beleegyezett, és így a zenekar 1978 februárjában bevonult az Island londoni, Basing Streeten lévő stúdiójába.

-       Az első gondolatom rögtön az volt – emlékszik vissza Winwood –, hogy nem kell sokat változtatnom vagy babrálnom a dalokat illetően. Már vagy egy éve játszották a Sultans-t élőben, így kívül-belül ismerték. Mint minden jó zenekar, ők is elkövették az összes hibát, ismerték a jó részeket, és kiselejtezték a rosszakat. John és Pick [Withers, a Straits dobosa] remek ritmusszekciót alkottak, így arra koncentráltam, hogy a basszusgitár és a basszusdob szorosan összeálljon. Markot nem nagyon kellett instruálni, de amit kértem, azt gondolkodás nélkül megtette.

A folyamatos próbák és az élő fellépések révén a balkezes Knopfler felépítette azt, amit ő "szólamok apró tárházának" nevezett. Néhányan a dalszerkezet részévé váltak, mint például a lezárásban a Dm, a Bb és a C akkordokat körvonalazó gyors ujjú arpeggio-k. Technikájának összetettsége ellenére gyakran állította, hogy nem tudatosan csinálni, csak "teszi a dolgát". A Sultans szólamai a Stratján szólaltak meg, és bár nincs egyértelmű feljegyzés az erősítőjéről, abban az időben egy Music Man HD-130-assal koncertezett.

Minden gitárosnak megvan a saját hangja" – mondja Winwood. Abból indulsz ki, behívod a vezérlőbe és azt mondod: 'Itt javíthatunk rajta!”, aztán megforgatsz egy gombot, és megkérdezed, hogy ez jobb-e így. Megkértünk egy gitárkölcsönző céget, hogy hozzon be egy rakás különböző erősítőt és effektpedált, tegyék le őket a stúdióba, mi pedig aztán kipróbáljuk, hogyan szólnak.

Winwood véleménye szerint a hangzás az előadótól származik.

-       Végeredményben a játékos érintése az, amitől a zene a szívedig hatol. Tisztán emberi. Ha nem lennének effektek, Mark akkor is zseniális hangzást adna neki. Ennek semmi köze a felszereléshez, mindössze az történik, hogy az agya jeleket küld az ujjainak. Ez teszi őt olyan különlegessé.

Amikor a lemezkiadó a Sultans-t választotta vezető kislemezként, Muff hitetlenkedett:

-       Azt mondtam: 'Ugye csak viccelnek! Nem adhatnak ki lemezt egy kocsmában játszó tradicionális zenekarról, és nem várhatják el, hogy azt bárki is megvegye.

De májusban mindez mégis megtörtén. A Radio 1 túlságosan szókimondónak ítélte, és nem vette fel a lejátszási listájára – ez akkoriban megsemmisítő csapásnak számított. Bár a hazai pályákon nem teljesített túl jól, a dal mégis futott, és először Hollandiában, majd egész Európától kezdve Új-Zélandig bezárólag sláger lett.

A lemezfelvételek befejeztével Winwood átigazolt a CBS Recordshoz, hogy az ottani tehetségkutató részlegüket vezesse.

-       Időnként azért összefutottam a Phonogram embereivel, akik büszkén közölték: „Nem is gondolnád, hogy a Sultans Of Swing egész Hollandiát és Németországot is letarolta”. A legfurcsább, hogy az amerikaiaknak is tetszett, amit nem tudtam elhinni! Hiszen semmi amerikai nem volt benne.

Ennek ellenére az amerikai rádiók mégis felfigyeltek a dalra. Ed Bicknell szerződést kötött a Warner Records-szal, és a „Sultans Of Swing” 1979 elején a Billboard Chart 4. helyén landolt. Egy finom csavarral Paul Gambaccini, a Radio 1 műsorvezetője is játszotta a dalt az amerikai Top 40-es slágerek heti válogatásán: a "túlságosan szókimondó" kislemez végül eljutott az Egyesült Királyság legnagyobb rádiócsatornájához. Újra kiadták, a dal Top 10-es lett, és a „Dire Straits” lett a „Led Zeppelin” óta a legjobban fogyó brit debütáló album.

A Sultans a Dire Straits jellegzetes himnuszává vált, megalapozta a világklasszis gitáros Mark Knopfler hírnevét, és utat mutatott a zenekar hihetetlen jövőbeli sikerei felé. Eleinte nagyon kevés érdeklődés volt irántuk – mosolyog Winwood 33 évvel később – Aztán hirtelen csak úgy beindult a dolog.

 

forrás: https://www.musicradar.com/news/story-of-sultans-of-swing-dire-straits-mark-knopfler

Koncertezés olasz módra - a milánói rémálom

Részletek John Illsley - My Life In Dire Straits című, 2021. novemberében megjelent könyvéből (Bantam Press)

Az alábbiakban a "Making Movies" megjelenését követő On Location turné 1981.06.29-én, a milánói Vigorelliben adott koncert viszontagságait eleveníti fel a szerző.

Megérkezésünk pillanatától kezdve rájöttünk, hogy egy vad, kaotikus, és veszélyes környezetben vagyunk, egy olyan világban, amely annyira távol áll Németország és Skandinávia nyugodt rendjétől és hatékonyságától, amennyire csak el lehet képzelni. Milánóban a Vigorelli Velodrome-ban kellett volna játszanunk, és a huszonötezer jegy már mind rég elkelt. Aznap további tíz-, talán húszezer néző kezdett el tömörülni a stadion körüli utcákon, hogy utat találjon befelé. Paul egyre riadtabban látta a délután folyamán kialakuló zűrzavart, és kérte, hogy adjanak nekünk biztonságiakat, hogy a tömegen keresztül eljussunk a helyszínre. Franco Mamome, a helyi szervező egy vagyont keresett rajtunk, aminek nagy részét feltehetően az őt kísérő sötét öltönyös, sötét szemüveges pasasoknak adott tovább.

Az ember azt gondolná, hogy Franco biztosít néhány tisztességes nehézfiút, de csak két Mercedes limuzint és két "biztonsági őrt" kaptunk, mindketten a hatvanas éveikben jártak. Bájos, ezüstös hajú öregemberek voltak, de körülbelül csak úgy tudták volna garantálni a biztonságunkat, ahogy a Holdra úszni. Így hát némi szorongással indultunk el a szállodából, miközben a biztonságiak a szívritmus-szabályzójukkal és a hallókészülékükkel babráltak.

A tömeg hangulata már-már erőszakosnak tűnt, de a sofőrjeinknek sikerült keresztül vergődniük, és mi siettünk a színfalak mögé. A "színfalak" megnevezés túlzás volt. Olyan nyitott volt, mint a stadion bármelyik területe, és amennyire láttuk, teljesen rendőri őrizet nélkül.

Paul egyre jobban aggódott a helyzet miatt, és jó okkal. Félelmeit még egy történelmi precedens is alátámasztotta. Amikor a Led Zeppelin 1971-ben a Vigorelli-ben játszott, a koncert brutális zavargásokba torkollott, a rajongók a rendőrséggel vívtak kiélezett harcot. Az óra ketyegett, odakint vészjósló hangulat uralkodott, és a bejutni igyekvő rajongók tömege egyre riasztóbbá vált. A rendőrség úgy döntött, hogy ez a mi problémánk, és kimaradt belőle. Lehet, hogy civilben jöttek, de csak azért, hogy minket lássanak.

Ami rendőrségnek nevezhető volt, az csak elsétált, és a csőcselékre hagyta a helyszínt. Paul maradt, aki döntött, és megpróbálta kézbe venni az irányítást. Megtalálta az aréna legidősebb rendőrét, aki ragaszkodott a kapunyitáshoz, hogy elkerüljük a lázadást vagy az életveszélyes tolongást, de semmi garancia nem volt arra, hogy ezzel elkerüljük a katasztrófát. Még mindig előfordulhatott volna, hogy odabent tömegverekedés vagy lázadás tör ki. Huszonötezer rajongó volt bent és körülbelül ugyanennyi kint.

A színfalak mögül kidugva fejünket néztük a zűrzavart, ahogy a testek áradata beözönlött az amúgy is teli stadionba. Az árusunk kénytelen volt elhagyni a felszerelését, és elmenekülni a felfordulás elől. Az egész nagyon durva volt, és néhány kamu-árus le akarta lőni őt, és rá akarták tenni kezüket az árujára. (Nem csoda. Az egyik stábtag látott egy forgalomban lévő hamis pólót, amelyen a "Sultans of Swim" felirat díszelgett). A színfalak mögé menekült a többiekkel együtt, de ott sem volt biztonsági szolgálat – hacsak nem számítjuk a két nyugdíjast –, és hamarosan minden oldalról körülvettek minket, akár egy ostromlott középkori várat. Amikor mosdót kerestem, rábukkantam az elsősegélynyújtó helyiségre, ami egy háborús zónában lévő tábori kötözőhelyre hasonlított. Tele volt sérültekkel, többen törött végtagokkal, de legtöbben a repülő üvegpalackoktól kapták fejsérüléseiket. A lehető leghamarabb folytattuk a játékot, remélve, hogy a zene majd megnyugtatja a jelenlévőket, de még mindig repkedtek az üvegek, és mindenütt verekedések törtek ki.

A repkedő üvegek nagy részébe előzőleg belevizeltek, így azok mindenfelé fröcsköltek. A stáb attól tartott, hogy a színpadot hátulról megrohamozzák, ahol a tömeg miatt a nézők befelé kényszerültek, és miközben játszottunk, egy csapatnyi road és az eladó srác baseball ütőkkel és minden egyéb kéznél lévő fegyverrel tartották sakkban a tömeget Nem volt más választásunk, mint tovább játszani. Ha nem tettük volna, egyikünknek sem volt kétsége afelől, hogy teljes lázadás tört volna ki, és a feldühödött horda meglincselt volna bennünket, miközben megpróbálunk elmenekülni. Háborús övezet volt békeidőben.

A jól sikerült koncert után, ha kissé idegesen is, Paul beszámolt arról, hogy az egészségügyi létesítményt egész este sérültek árasztották el, és a mentősök nehezen tudtak megbirkózni a beáramló tömeggel. Szép város ez a Milánó, de nagyon örültünk, hogy másnap reggel már a visszapillantó tükörben láttuk.

A vidéki élet örömei - nincs feleslegesen szerzett tapasztalat

Részletek John Illsley - My Life In Dire Straits című, 2021. novemberében megjelent könyvéből (Bantam Press)

Wolverhampton rossz ómennek ígérkezett a turné hátralévő részére, de a dolgok hamarosan felpörögtek, nagy és lelkes közönség előtt játszottunk, különösen az egyetemeken és a műszaki főiskolákon. Igazán vegyes koncertek voltak. Akadtak nagyon kicsi, eldugott helyek, mint a Kirklevington Club, a Yarm Middlesborough mellett, és a Newbridge Working Men's Club Dél-Walesben. Ezek pici helyszínek voltak, de az évek során sokukban nagy nevek is vendégeskedtek.

Az AC/DC, a Sex Pistols, a Clash és a Queen például mind játszott a birminghami Barbarella's nightclub-ban. A plymouthi Metro klubban Bowie, Eric Clapton, a Pink Floyd, a Roxy Music, a T-Rex, és a Status Quo is fellépett... Ezek a kis klubok voltak a brit zenei élet éltetői és bölcsői. Nem voltak hivalkodó vagy óriáshelyszínek, de amikor bennük játszol, tudatában vagy a történelemnek, és annak, hogy ugyanazon a deszkán lépkedsz, amelyeken az a többi, nagyszerű előadó, akik magasabbra jutottak. Mindenki kezdte valahol, amikor eldöntötte, hogy világsztár lesz.

Egyre több szó esett rólunk, és a tömeg egyre nagyobb lett, ahogy keresztül-kasul, oda és vissza utaztuk át az országot a bérelt Ford Granadánkkal, az akkor fényűzőnek számító, csak a vezérigazgatók által használt autóval. Valaki megvásárolta Dylan Thomas "Under Milk Wood" című művének teljes sorozatát kazettán, amelyet Richard Burton olvasott fel gyönyörű, telt hangján, és talán azért, hogy ne csak zenét hallgassunk állandóan, újra és újra lejátszottuk.

Chas Herington, a Pathway hangmérnöke, mint a világításunkért felelős személy kísért el bennünket a turnéra. Mindössze tizenkét lámpája volt, hat-hat a színpad két oldalán, és csak annyit kellett tennie, hogy be- és kikapcsolja őket. Ebből a szerény kezdetből Chas az elkövetkező években valami sokkal látványosabbat hozott létre. Egyelőre a pénz szűkössége miatt be kellett érnie egy községháza által használatos felszereléssel, és Pete Murdoch színpad-technikussal együtt koncertről koncertre utazott Pete viccesen lepukkant öreg furgonjában, amelynek hátsó lökhárítóját viharvert kötéldarabok tartották a helyén. 

Egy másik kicsi, ikonikus helyszín a Club 76 volt Burton-on-Trentben, amelyet azért hívtak így, mert a High Street 76. szám alatt működött.Az ember azt gondolná, hogy így könnyű megtalálni, de nem ez volt a helyzet. Semmi ismertetőjele nem volt a helynek, és mi fel-alá furikáztunk az utcán, egész Burtont bejártuk. Végül megálltunk és megkérdeztünk néhány tinédzsert, akik a Jolly Fryer fish 'n' chips bolt felé mutattak vissza, mintha idióták lennénk. A 76-os klub az üzlet hátsó részében volt, és hogy időben odaérjünk, a halvacsorájukért és szafaládéjukért sorban állókon keresztül kellett becipelnünk a felszerelésünket.

Emlékezetes esténk volt a Newbridge Working Men's Clubban, egy apró monmouthshire-i bányaváros szívében.  

Itt nem a szokásos közönségünk gyűlt össze és mivel a tévében valami nagyszabású sportközvetítés volt, az emberek eléggé megfogyatkoztak: néhány tucat középkorú és vörös arcú öregember sört, vagy almabort szürcsölt némi whisky kísérővel – ez számunkra ismeretlen összeállítás volt –, és cigarettát szívott, ahogyan kerek asztaloknál és a falak mellé állított padokon és bárszékeken ücsörögtek.

Odabent hideg volt, és a légkör enyhén idegesített minket, mert az arcokon egy fikarcnyi reakciót sem láttunk, miközben játszottunk, és egyszer sem tapsoltak a dalok végén. Jól játszottunk, de amikor befejeztük, csend lett, úgyhogy elvonultunk az öltözőnknek helyet adó kis raktárhelyiségbe, és morogva arra jutottunk, hogy gyorsan összepakolunk, és elhúzunk innen a fenébe. Aztán kopogtak az ajtón, és bevonult a klubvezető.

-    Gyertek, fiúk – mondta erős walesi akcentussal – Nem léphettek le csak úgy. A pénzünket akarjuk.

-       De úgy tűnik, nem kedvelnek minket – tiltakoztunk.

- Ó, dehogynem – erősködött. – Csak megtartják maguknak. Nem hivalkodó népek. Gyerünk csak vissza! Itt mindenki ráadást ad. Tom Jones kettőt is adott, és ő sem kapott tapsot.

Lehajtottunk egy sört, visszamentünk, és eljátszottuk Chuck Berry „Nadine” című dalának fergeteges verzióját. Még mindig semmi. Se egy mosoly, se egy fintor. A brit vidéki életnek egy olyan oldalát láttuk, amit egyébként más okból kifolyólag sosem lett volna lehetőségünk megtapasztalni.

(fordította: Lunkán Katalin)