Mi a teendő, ha nem tudsz gázszámlát fizetni?

A dal, meg a sztorija - Szving Szultánok 

Sultans of Swing – milliószor és millióan hallgatták és hallgatják manapság is, de talán kevesen ismerik születésének a történetét. A dal ihletője egy lepukkant kocsmában játszó, a totál reménytelenséggel küzdő jazz-combó, akikre a kutya sem volt kíváncsi – és Mark Knopfler - az ő történetükön keresztül jutott el a teljes névtelenségből a legnagyobb sikerekig.

1985. július 13-án, este 18.00 órakor lépett színpadra a Dire Straits a Wembley-ben, a Live Aid-segélykoncerten, amelyet a televíziós közvetítésnek köszönhetően 1,9 milliárd néző élvezhetett. Fellépésükre a Queen és a U2 között került sor – előadták a Money For Nothing-ot, amelyhez Sting is csatlakozott, majd következett az a kissé epikus szerzemény, amely legendássá tette őket – Sultans of Swing.

„Nagyon felemelő érzés volt, hogy része lehetsz valami egészen különlegesnek – emlékezik vissza a basszusgitáros John Illsley.  A Live Aid-en való fellépés egyedülálló kiváltság volt mindannyiunk számára, nekem máig az egyik legszebb emlékem.”

Akadnak olyan kritikák, amelyek szerint a Dire Straits MTV-sztárként megcáfolta a Sultans of Swing eredetének szinte már-már képtelen alázatát. Mark Knopfler 1977-ben írta meg a dalt, amikor egy esős estén betért egy kocsmába, ahol meglátta azt a vacak kis jazzbandát. Az énekesük híján volt tehetségnek, szerencsének, de  nem kis lelkesedéssel fejezte be a műsort: „Jó éjszakát, köszönjük, mi vagyunk a szving-szultánok.”

Knopfler is hazatért a deptfordi tanácsi lakásba, de már kész ötlettel állt elő a dalt illetően, amit megosztott testvérével és Johnnal.

„Szinte egyik napról a másikra éltünk, még a gázszámlát sem tudtuk kifizetni – jegyezte meg John Illsley azzal a kitétellel, hogy akkoriban még nem Dire Straits volt a nevük. „Amikor a lakásban Mark előszőr játszotta el a Sultans-t, teljesen más, kicsit idegen volt a hangzása.”

Maga Knopfler is úgy vélte, hogy nincs benne elég szikra, de miután összegyűjtött annyi pénzt, hogy megvegye első, 1961-es Stratocasterét, a dal hangzásában rögtön felizzott egy erőteljesebb blues-rock hatás.

John Illsley: „Mark egyik nap azt kérdezte, hogy emlékszem- e arra a dalra, amit nemrégen mutatott. Teljesen átdolgozva, újraírva egészen másnak hangzott, mint amikor először játszotta el nekünk –szinte hihetetlen, hogy ugyanaz a dal volt. Pergő ritmusok, gördülékeny gitárszólók, az egész játékát rendkívül izgalmassá tették.  Na, persze, ez csak egy sztori – de tudjuk, hogy minden nagyszerű dal mögött ott egy történet.

A Sultans of Swing annak a kocsmai estének a történéseit adja elő narratív módon. Ahogy kint zuhog az eső, bent pedig a zenekar reménytelenül próbálkozik a jelenlévők szórakoztatásával, akik közül néhány részeg fiatal nem éppen hízelgő kritikával illeti őket – ez egyben utalás a kocsmazene népszerűségének a ’70-es évek végén jelentkező kisebb válságára is.

1977-ben a Dire Straits még mindig kétségbeesve kereste a lemezfelvétel lehetőségeit, és miután júliusban kaptak lehetőséget, hogy demot készíthessenek, az öt dalt tartalmazó kazettát – köztük a Sultans of Swinggel – eljuttatták Charlie Gillettnek, a Radio London lemezlovasának.

John Illsley: „Charlie teljesen beindult. Élő adásban közölte, hogy addig fogja ezt a dalt játszani, amíg valaki fel nem karol minket – és ez nagy merészség volt tőle. Az alatt a néhány nap alatt egyetlen rádióállomás teljesen megváltoztatott mindent.”

Attól kezdve, hogy a dalt állandóan műsoron tartották, a lemezcégek is felfigyeltek a lepukkant jazzbandát megéneklő, pörgő blues-rock hangzásra. S az események felgyorsultak – két hónapon belül meglett a zenekar lemezszerződése, de John elmondása szerint problémát jelentett, hogy a felvételek alatt nem tudták azt a hangzást produkálni, mint a demo-verzión, így ötletként az is felmerült, hogy azt fogják kislemezként megjelentetni.

A Sultans of Swing 1978 májusában jelent meg az Egyesült Királyságban, minden különösebb felhajtás nélkül – a nagylemez októberben jött ki, és eleinte kevés példányszámban fogyott, de később ez a helyzet is megváltozott, mert Hollandiában alig néhány hét leforgása alatt 25. 000 darab kelt el belőle.  Amerikában is számos rádióállomás tartotta műsorán a dalt, a nagylemez is jól fogyott, így már az angliai siker sem váratott magára sokáig.

1979 elején Mark Knopflert már J.J. Cale-hez és Bob Dylanhez hasonlították, és Eric Clapton után őt tartották a legjobb brit gitárosnak. Majd jött Dylan felkérése, hogy a Slow Train Coming felvételein ő és Pick Withers vegyen részt. A ’80-as évek közepére pedig a legsikeresebb brit rockzenekarrá vált a Dire Straits, amelynek pályafutása sikerei csúcsán ért véget a ’90-es évek közepén.

John Illsley: „Mondhatjuk, hogy minden ezzel az egyetlen dallal kezdődött. Nagy lökést adott a zenekarnak, amely szinte egy fél életen át tartott. Sokan azt mondták, hogy egyszerűen csak szerencsénk volt. De kérdem én: mi a szerencse? Az a tény, hogy egy átkozottul jó dal volt, és mi elég kitartóan és keményen dolgoztunk – de így van ez máshol is – elkötelezettnek kell lenned, ha el akarsz jutni a célig, és ha ez sikerül, akkor elégedett lehetsz magaddal.”

forrás:

https://direstraitsblog.com/blog/the-story-behind-the-song-sultans-of-swing-by-dire-straits/?fbclid=IwAR2keisLbYmfc0t2HLpUFrb1DZhfUhB3Ytn3me9x9ZyJMvEFvgpBz-uqWrA

Mark Knopfler új szerepben

Az év zenei szenzációja - finisben a Porunk hőse új, színpadi változata

Ő a brit királyság legsikeresebb zenésze. Egy legenda, aki most vadonatúj dalokat írt ’a 80-as évek kultfilmje, a „Local Hero”után, annak új, musical-változatához. Ezen senki sem lepődik meg, hiszen a muzsikus szólókarrierje a Dire Straits többmilliós példányszámban eladott lemezei után máig töretlen.

Az 1983-as, Bill Forsyth rendezte film végül most mégis színpadra kerül a Knopfler által szerzett új dalokkal, Bill Forsyth és David Greig írták az eredeti (film)forgatókönyvet, amely a színpadi rendező, John Crowley átiratában frissült fel. A darabban felcsendülnek az eredeti filmdalok is; Knopfler eleinte bizonytalan volt, hogy érdemes lesz-e új zenei anyagot írni.

„Persze, a „Local Hero” nem is lenne jó az eredeti téma nélkül, de valahogy képtelen voltam utánozni magamat – mint musical-szerző. Abban sem voltam biztos, hogy képes vagyok-e ilyet csinálni – és talán nem is sikerült – de ezt majd ítélje meg a közönség. Egyébként imádtam ezzel foglalkozni, hamar jöttek az ötletek, hiszen a filmet is nagyon szerettem, és szeretem ma is – és ez nagyon inspirálónak hatott, könnyen bele tudtam bújni a karakterekbe.”

Amint kiderült, jórészt instrumentális szerzemények hallhatók majd, köztük természetesen a film híres, kissé melankolikus főtémája, amelyekhez még betársul -  Crowley szerint „néhány szívet tépő ballada és pár vicces, magára a jelenetre jellemző dal is. A bemutató március 23-án lesz.

A Lyceum és a londoni Old Vic közös produkciója 1983-ban játszódik (akárcsak az eredeti film), a történet pontosa követi a filmét: a texasi Mac ellátogat egy skót faluba, hogy az ott élőkkel egy olajfinomító építéséről tárgyaljon.

„A forgatókönyv végső változata annyira elbűvölt, természetes volt, hogy - ahogyan a többiek is – a film iránti tiszteletből igent mondjak erre a munkára. De közben ott motoszkált bennem a kétség, hogy képes leszek-e rá, és a kezdeti próbálkozások után a bennem felszabadult energia eloszlatta a félelmeimet. A musical nem az én asztalom és ezért voltak kételyeim, mert soha nem írtam ilyen műfajban azelőtt, bár úgy vélem, ha régi motoros lennék ezen a területen, talán akkor is ugyanezt a bizonytalanságot érezném.”

Knopfler még csak annyit árult el, hogy a gyermekkorában megismert skót népdalokat használta fel az új zenei anyaghoz, amely 20 új dalt jelent. A darab összeállítása során közel 100 oldalnyi jegyzetet készített, és úgy véli, hogy egy ilyen színpadi előadást összerakni olyan, mintha egy Rubik-kockát próbálna kirakni, de szerinte ez sokkal bonyolultabb.

„Én voltam az új fiú, aki még csak hasonlót sem csinált azelőtt, de remek, üdítő érzés volt. Rengeteget hülyéskedtünk, de igazán mégis annak örülök a legjobban, hogy nem David (Greig) munkáját kellett csinálnom, mert sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre tűnt.”

David Greig: „A zene főként amerikai és a skót népzene elemeiből épül fel – és csak mint hallgató mondom – van az egészben egy különleges, csak Markra jellemző hangzás. Meghallod és azonnal tudod, hogy ezek az ő dalai – nagyon nehéz pontosan megmagyarázni, hogy miben rejlik a titka – egy skót, aki ott áll az Atlanti óceán mindkét partján.”

Knopfler: „Ennek a zenének a transzatlantik-blues a kulcsfontosságú jellemzője. Nem hinném, hogy máshogyan csináltam volna.  Sosem esett nehezemre, hogy utat találjak a kelta zenéhez, és a gyerekkorom egy része is Glasgow-ban telt. Persze, amikor még nagyon kicsi voltam, főleg a rádiót hallgattuk, volt lemezjátszónk is, de anyám is sokat énekelt nekünk – szóval mindez természetes volt. Ma is sokan kérdezik, hogyan írok ilyen dalokat, honnan veszem az ötleteket, mert úgy hangzik, mintha száz évvel ezelőtt írták volna. Ezek a dalok vegyes születésűek – egyrészük Glasgow-ból, Skóciából, és Anglia észak-keleti részéről érkezett, ahonnan anyám családja is származott. A geordie-k és a skótok között mindig is erős volt a kapcsolat.”

Forrás:

https://www.heraldscotland.com/news/17443914.mark-knopfler-on-his-return-to-local-hero-how-he-penned-the-songs-for-the-new-scottish-musical/?ref=fbshr&fbclid=IwAR2d3FDLlk1v9eTrA9hdBlG8az5hd456dQSsTfIotNQrOI7qqMQA3oLvr14

Szerző: Phil Miller

A Sötétség hercege

Alan Rickman emlékére

Február 21-én lenne 73 éves, de már három éve nincs közöttünk a zseniális színész-rendező, aki felejtethetetlen alakításaival milliók szívébe lopta be magát. Egyik legnagyobb színpadi alakítása, a Hamlet színházi kritikájával emlékezzünk rá, amely 1992-ben jelent meg, az  The Indepedent hasábjain.

A gonosz karakterek alakítására rendkívül alkalmas Alan Rickman előnyt kovácsolt azon gazfickók szerepeiből, melyek során a főrangú francia szívtiprótól eljutott a német terroristáig. Most Hamlet szerepét viszi, és hamarosan kiderül, hogy vajon olyan kiváló lesz-e, mint nagyszerű „dán” elődei, akik már bizonyították hamleti nagyságukat.

Nos, először is kezdjük néhány latin kifejezéssel. 1985-ben, a „Veszedelmes viszonyok” Vicomte de Valmontja klasszikus oktatásban részesít egy fiatal lányt a szex terén. Ez a hidegvérű csábítás elnyomta a kifejezés minden udvariasságát. A közönség egy emberként figyelte őt, és nem tudott segíteni; nagyon rossz jellem, de nyugtalanítóan érdekes. Úgy portyázik a színpadon, mint egy nagymacska, amint saját testét kényezteti. A gyönyörű, bágyadt hang beleédesgeti szavait a gyengédség múló pillanataiba, hogy majd halálos zuhanással engedje el ajkáról azokat. Mosolyog a lányra, de csak a szájával, szemei egészen lélektelenek. 

A gonoszság is valamiképpen hasonló lehet: egy minden erkölcsiséget nélkülöző hely, ahol a testi vágyak túlzottan előtérbe kerülnek. A szív rozsdás, gúnnyal és utálattal korrodálódott. Ez egyike az elmúlt évtized legnagyszerűbb előadásainak. Lindsay Duncan, aki Merteuil márkinét, Valmont romlott barátnéját alakította, így emlékszik vissza: ”Sokan otthagyták az előadást, mert szexet akartak – és Alan Rickmannel akarták …”

Hét évvel később Rickman Hamlet szerepére készül, és egyelőre nem ad interjút, mert nem érzi, hogy tudna bármit is mondani ezzel kapcsolatban … De kétségtelen, hogy Hamletig hosszú utat tett meg. Hollywood imádja (három filmje is ott szerepel a legjobb tíz között: Robin Hood: a Tolvajok fejedelme, Close My Eyes, és a Truly Madly Deeply) és azok, akik ismerik, koruk legjelentősebb színészének tartják, de a gazfickóság bélyegét, mint valami átkot, még mindig magán viseli. És ez a megítélés kicsit dühíti is Alant, hiszen ekkor jön egy sor, tabunak számító kérdés, ami már több a soknál; végre vegyék már észre, hogy ő színész, aki bárkit eljátszik Ettől eltekintve, azonban még mindig „csak” egyfajta szerepre kérik fel: hidegvérű pasas hosszú, fekete kabátban, aki egy pillantás alatt képes elsöpörni a világot.

Egy hollywood-i cserkész fedezte fel Rickman Valmont-alakítását a Broadway-n, és rögtön le is szerződtette a Die Hard terrorista vezérének, Hans Grubernek szerepére. A film igencsak megtolta Bruce Willis szekerét, de ezen a szekéren már Alan is ott ült. Belépője, mint egy shakespeare-i hercegé, jelentőségteljessé teszi a pillanatot. Ezen belül is a rögtönzött mozgalmasság. Nehézfiúk csoportja hullámzik a kamera felé, gyorsan szétválnak, és hirtelen ott van ő – hosszú ónszínű kabátban, zsebre dugott kézzel, rejtett szándékkal tréfálkozva. Beszédet intéz a túszokhoz egy nyitott határidőnaplóból, amit később Bibliaként csuk be, elégedetten a sátáni prédikációval. Miközben Willis McClane nyomozóként a liftaknákban tündökölt izzadt atlétájában, addig Rickman igényesen öldöste a túszokat. „Maga nem más, csak egy közönséges tolvaj” – kiabált rá Bonnie Bedelia. És ő fogait elővillantva ugrik a nő elé, mint Anthony Sher, a III. Richard-ban: „Én kivételes tolvaj vagyok Mrs. McClane..” És először ekkor tört meg jég: ha gonosszá akarsz lenni, olyan jónak kell lenned, amennyire csak lehetsz.

Egyik rosszfiú után jött a másik. Tavaly ő játszotta a nottinghami bírót a Kevin Costner-féle Robin Hoood: a Tolvajok fejedelme c. filmben. A bíró egy kissé ütődött mezei hősnek tűnhet a szemünkben, de távolról sem az. Az alcímet is talán Alan kedvéért kreálták, aki egyszerűen elcsábította a filmet Costnertől, ahogyan a bírót kéjsóvár földesúrrá, balett táncos pszichopatává, és Frank Zappa ugató ivadékává változtatta. A komédiát az eredményezte, ahogyan Rickman egymás ellen játszotta ki a Monty Pythonosra vett figurát a régi, klasszikus színjátszó stílussal.

A Los Angeles Daily News szerint ő mentette meg a filmet azzal, hogy a forgatókönyvet „kikerülve” némi improvizációval a politikai korrektségre is rásózott egyet: ”Nincs több élelem a leprásoknak és az árváknak. Vége a gyors halált hozó nyakazásoknak. És nincs több karácsony!”  Alan viszont mindezen felül is tudott még néhány, hasonló meglepetéssel szolgálni a piperkőc, lovagias kérőnek egyáltalán nem mondható bírót illetően: a csuklyával takart, félig zárt zöldes barna szem vad, de néha közönyös pillantásokkal, a sziszegő, ingerlékeny hang: „Ilyen zajban nem tudok …” – reccsen rá a banyára, amint megpróbál behatolni az erősen vonakodó Mariannba. „Igyekeztem őrültnek, de egyben viccesnek is látszani” – mondta később Rickman.

És valóban; a filmelőzetesben sikerült morális zűrzavart okoznia, de ettől eltekintve a közönség szinte megéljenezte. Costner viszont ennek nagyon nem örült, és állítólag a forgatás után megvágta Alan jeleneteit, és 17 közeli vágást „selejtezett” ki. Hiába. A legjobbat és a legrosszabbat is nélkülöző kritikák szenvedélyes intenzitással teljesek: Costner beleadott apait-anyait, nem akarván, hogy nézőnek hiányérzete legyen; Alan viszont valamit mindig visszatartott, és függővé tett bennünket minden egyes kirohanásával.

A „Bob Roberts”-ben, (Tim Robbins lesújtó szatírájában) - amely az amerikai választásokról szól, és szeptember 11-én mutatják be Angliában -, Alan Lukas Hart III karakterébe bújik, a cápatermészetű kampánymenedzserébe, aki rosszindulatú, merev pillantásokkal méregeti a világot füstös lencséjű szemüvegén keresztül. Rickman szerepe fenyegető, amely a semmittevésből és a már-már patológiás éberségből ered. Howard Dawies, aki a „Veszedelmes viszonyok”-at rendezte, így nyilatkozott: „Alan fantasztikus nyugalommal rendelkezik, ahogyan megáll, és a néző ebben a pillanatban már tudja - igen, ennek az alaknak rengeteg választási lehetősége van. És ez a veszélyes…”

A nyugtalanító erotika mindig kiszemeli Rickmant. Stephen Poliakoff, aki a Close My Eyes megcsalt férjének szerepét írta számára: „Az angol színészek közül egyedül ő tudja a szexuális vonzerőt a veszéllyel kombinálni.”

Geraldine McEwan, aki Hamlet anyját, Gertrúdot (és persze Miss Marple-t – a fordító megjegyzése) alakítja: „Nem tudok azzal a borzalmas szóval mit kezdeni, hogy képzelőerő. Ez talán valami hipnotikus képesség, finom, árnyalt intelligencia teljes összpontosítással.” A hipnotikus képességet illetően találóan fogalmazott, de hogy a képzelőerő borzalmas lenne …. hiszen a Royal Shakespeare Company-nál még mindig magas azon hölgyrajongók száma, akik Rickman felől tudakozódnak (az ő képzelőerejükkel biztosan nincsen baj – a fordító megjegyzése).

És hogy Alan innen hová tart? Ez sokban függ saját kételyeitől: lehetne gazdag is, ha nem utasítaná vissza állandóan az egyre ócskább filmes ajánlatokat. Miután elolvasta a „Fehér éjszakák” forgatókönyvét, Dorothy Parkert idézte: „Ez nem az a forgatókönyv, amit csak lazán félretesz az ember …hanem teljes erővel jó messzire elhajítja…”

Tehetsége nyilvánvaló, és ha akad egyetlen kérdőjel is, az már képességei felett áll. Ha lenne valaki, aki egy szót is szólhatna ellene, az igencsak csodálkozna, hogy Alan nem a lusta színészek táborát gyarapítja, és hogy ki tudna jönni ezekből az esze-ment, nyálas, gonosz karakterekből, hiszen van még mit megmutatnia … (a szó minden értelmében – a fordító megjegyzése). Nos, erre Hampton adja meg a választ; emlékszik, hogy Rickman egy próbafelvételt készített a David Lean-féle „Nostromo”-hoz, egy Hamlet-szerű figurát alakítva, aki képtelen szembenézni tetteivel és végül megöli magát. Miután végeztek, Lean megjegyezte, hogy Alan az egyetlen, akinek bármilyen karakter fekszik, és hogy rendkívüli jelenléttel rendelkezik, egyszerűen ő uralja a teret.

Ez és ehhez hasonló történetek sugallják, hogy a rickmani arcoknak csak a casting-rendezők képzelete szab határt.

Nincs élő színész, aki jobban megjelenítené Hamletet. Arcán valódi fájdalom, és keserűség. Lopakodó járása olyan, akár folyós homokon lépdelne, gúnnyal fagyasztja meg világot, nem pusztán gyásszal és halállal telve.

Ahogyan Kenneth Tyn és Paul Scofield 1955-ös előadását nagy várakozás előzte meg, ugyanez az érzés lengi körül Alan 1992-es játékát. Bár nem volt pénz a reklámokra, a jegyek 90 százalékát eladták. A grúz rendező, Robert Sturua jól válogatta színészeit: Geraldine McEwan, Michael Bryne, David Burke – de semmi kétség, hogy a közönség kire kíváncsi….

Tehetsége, színészi nagysága a legfennköltebben mosolygó gazemberré tette Rickmant, de furcsa módon a szakadt hősök megformálását is ennek köszönheti. Képzeljük el, amint Hamletként a színpadon anyját, Gertrúdot figyeli, hogyan reagál az általa hívott színészek játékára (Hamlet színészeket hív, hogy azok apja halálát játsszák el anyjának és a mostohaapának avanzsált, gyilkos nagybácsinak. Előadás közben arcukat figyeli, hogy mikor árulják el szörnyű tettüket, bizonyságot szerezve szellem apja szavainak, miket először nem akart elhinni – a fordító megjegyezése). Valami fenyegető, és ijesztő, ahogyan egyre elveszíti önuralmát – és akkor még az idén jön Macbeth (talán), Jágó (biztosan) – ha még egy-két velejéig gonosz alakot akarunk látni.

Biztosak lehetünk benne, hogy Hamletként akármilyen is Rickman, az nem lesz közönséges … Ő egy kivételes Hamlet lesz, Mrs. McClane…”

Szerző: Allison Pearson

Forrás: Az „The Independent” vasárnapi számából – 30^th Aug. 1992

fordította: LadyWriter