Mesterek a Mesterről

Vajon a rajongók tudják-e, hogyan vélekednek a kortársai Mark Knopflerről?

Általában mindnyájan tisztában vagyunk a saját ízlésünkkel, és ha megkérdeznek bennünket, akkor csak szuperlatívuszokban beszélünk a kedvenceinkről – néha akár minden elfogultság nélkül. De hogyan látják a muzsikusok egymást? Egy sztárnak lehet-e kedvence egy másik sztár? Erről szól az alábbi, a guitarplayer.com oldalán 2021. augusztus 18-án megjelent cikk, amelyben Sonny Landreth, Jason Becker, Nuno Bettencourt, és Joe Satriani nyilatkozik Mark Knopflerről.

Mark Knopfler 1977 óta nagyon hosszú utat járt be zenei életpályája során: hatalmas sikereket elért lemezeket rögzített, a kritikusok által is elismert filmzenéket írt, zenészlegendákkal dolgozott együtt, sok műfajban kipróbálta magát, ezért nem véletlen, hogy zenész kortársai elismerését is kivívta.

Sonny Landreth

Már akkor nagy rajongója voltam, mielőtt találkoztunk volna. Másokhoz hasonlóan a „Sultans of Swing” engem is rabul ejtett. Amikor annak idején először hallottam a rádióban, úgy tűnt, mintha a semmiből bukkant volna elő az a fajta hangzás, ami annyira egyedi, annyira más volt.

Amikor 1992-ben az „Outward Bound” című albumom megjelenése kapcsán az Egyesült Királyságban turnéztam, Mark felvette a kapcsolatot a menedzseremmel, és azt mondta, szeretne eljönni a koncertre. Így ismerkedtünk meg. Ezt követően ő jött el Louisianába, és játszott néhány számon a következő lemezemen. Aztán együtt mentünk Nashville-be, ahol az első szólólemezén (Golden Heart – 1996 – LK) játszottam.

Nagyszerű élmény volt számomra a közös munka, nagyon sokat tanultam tőle. Mindannyian szeretjük hallani a játékát lemezeken, koncerteken és a rádióban, de megtapasztalni azt az érzést és hangot ugyanabban a helyiségben, egy hangos  erősítőn keresztül, miközben ott alkotja meg a remekműveit előtted, veled együtt – ember, az valami lenyűgöző! Magasabb szintre emel, feldobja a játékomat, mert annyira inspiráló, egy mélyebb forrást nyújt, amiből meríthetek.

Az a vicces, hogy ő a visszafogott vonalairól ismert, amelyek magával ragadnak, de egy igazi bajkeverő. A stúdióban olyan riffeket fog rád szabadítani, amiktől az ember csak kapkodja a fejét, és azt mondja: "Mi a fene volt ez?" De közben meg soha nem akar kirívó lenni. Számára minden lényeges pont a dal „tálalásában” rejlik.

Szerintem ő a legjobb zenész. Gondoljunk csak bele, mit ért el gitárosként, énekesként, dalszerzőként, producerként és filmzeneszerzőként. Vannak barátaim és olyan emberek, akiket nagyon csodálok, és akik a fentiek közül talán három területen tudtak sikereket elérni. De rajta kívül nem ismerek senki mást, aki mindezt egyszerre tudta elérni.

Jason Becker

Mark Knopflert először a „Wild West End” című dalában hallottam. Azonnal libabőrös lett tőle mindenem. Gyönyörű hangja és érintése egyenesen a szívéből, az ujjain keresztül jön hozzánk.

Sokoldalú zenész, aki tudja, hogyan kell beleadni a szívét-lelkét egy olyan filmzenébe, mint a „The Princess Bride” vagy tűpontos iróniát a „Money for Nothing” rockdalába”. Erre nem sokan képesek.  Az a két darab, ami mindig megmozgat, a „Wild West End” és a „Why Worry”. Egy nap szeretnék együtt dolgozni ezzel a nagyon őszinte zsenivel.

Nuno Bettencourt

Valószínűleg ő tette a legmegnyugtatóbb hatást a gitárosokra, ha ennek van így értelme. Nem szeretnék kizárólag a „ Sultans of Swing”-re összpontosítani, de ez a dal valóban a megtestesítője annak, ami a lelkemben zajlik. Szeretem a szólókat, ahol minden hangot el lehet énekelni, például a „Hotel California” című dalban, ahol dallam jön dallam után. Ezt érzem a „Szultánokkal” kapcsolatban is. Valahányszor elhangzik a rádióban, minden egyes hangjegy-sorozatot simán el tudom én is énekelni.

Aztán az is nagyon tetszik, ahogy a cuccaival bánik.  Az érintéséről van szó – olyan finom. Nem agresszióval vagy torzítással, ahogy a legtöbb gitáros teszi, hanem a dinamikával, ízléssel és türelemmel. Szerintem ez az, ami megkülönbözteti őt a többi gitárostól. Egy Marshall meghajtásánál sokkal több kell ahhoz, hogy a dalait olyan hangnemben közvetítse, mint az övé. Könnyű egy tiszta hangot meghallani, és arra gondolni, hogy talán nem is olyan erőteljes, de nála tényleg az.

Soha nem mondanám, hogy alulértékelték volna, mert a zenéje és a dalszerzése önmagáért beszél, de talán lehet, hogy ő az egyik leginkább alulünnepelt gitáros. Megvannak benne a dzsesszes hajlamok, amiket ő inkább popossá, énekelhetővé tett és ezzel remek slágereket írt. Ki tud így gitározni a rádióban? Rajta kívül senki.

Joe Satriani

A kaliforniai Berkeley-ben található Liquid Bracelet Factory-ban ültem karkötőket gyártva, amikor először hallottam Mark gitárját a rádióban. 1978 volt, és a Dire Straits éppen akkor adta ki debütáló albumát. Hangzása olyan tiszta, friss volt és egy kicsit személyesnek is hatott.

Ahogy gitározott és énekelt, úgy tűnt, mintha mindezt közvetlenül előttem tette volna.  Fantasztikus! Imádom, ahogyan hallani és szinte érezni lehet az ujjbegyeit a húrokon, miközben játszik. A hangzása, a vibratoja összetéveszthetetlen, függetlenül attól, hogy milyen erősítőt használ.

Nagyszerű dalíró, énekes, és mesemondó mester. A Dire Straits-ben, vagy szólóművészként, más előadókkal vagy filmzenekészítéssel is ugyanazt a profi művészi teljesítményt nyújtja. Tetszik, ahogy rögtön a lényegre tér, de valahogy időbe telik, hogy odaérjen. Hogy csinálja ezt?

forrás:

https://www.guitarplayer.com/players/ever-wondered-what-mark-knopflers-contemporaries-have-to-say-about-him

„Csak azt csináltam az ujjaimmal, amit pengetővel nem tudtam” – ujjgyakorlatok Knopfler-módra

A Dire Straits gitárosa több alkalommal is mesélt a Guitar Player magazin olvasóinak, hogyan fejlesztette ki világhírű, ujjal történő pengetés-technikáját. Az interjút Rod Brakes, Dan Forte és Joel A. Siegel készítette 1979-ben és 1984-ben.

Az elektromos és akusztikus gitáron sokféle játékstílust – többek között ujjal történő pengetést, valamint az ún. [1]clawhammering és frailing technikákat is – bemutató Mark Knopfler főként a folk, a rock és a blues sajátos kifejezésmódjának mély ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Előadóművészi fejlődésének fontos eseménye a ’70-es évek közepén történt, amikor a Dire Straits alapítását megelőzően a Café Racers nevű formációban muzsikált.

Ritmust és szólót is játszottam, de mindig pengetővel, valahogyan úgy, mint Mick Green (brit rockgitáros, aki számos formációban – The Pirates, Billy J. Kramer and The Dakotas, Cliff Bennett and The Rebel Rousers – LK.) – nyilatkozta Knopfler a Guitar Playernek 1979-es interjú során.

Ezt megelőzően évekig pengetőt használtam, de aztán egyre inkább kezdtem nélküle játszani. Idővel egyfajta szintézis alakult ki az ujjpengetős és a pengető-típusú hatások elérése között pusztán csak az ujjaim használatával. S végül azon kaptam magam, hogy csak a hüvelykemmel és két ujjammal olyan dolgokat csinálok, amiket pengetővel nem tudtam volna. Egyébként néha-néha még használok pengetőt, főleg akusztikus dalok előadásánál.

A nyers erő helyett a finomságra és a takarékos adagolásra támaszkodó Knopfler jellegzetes stílusa az 1978-ban megjelent, a zenekar nevét viselő debütáló album, valamint a kislemezen is piacra dobott „Sultans of Swing” megjelenése óta jelentős hatással van a gitárvilágra. [2]Fázison kívüli hangszíne, excentrikus dallamvilága, a [3]kalapács, illetve a pull-of technikák széleskörű használata számtalan gitáros inspirált az évek során. 

A Guitar Player 1984. szeptemberi számában is megjelent egy interjú, amiben a gitáros ismételten beszélt a pengetési stílusairól:

Nagyon is vokálszerű a gitározási stílusod, de egyáltalán nem olyan, mint az általad korábban említett B.B. Kingé. 

Igen, de feltételezem, a különbözőség lényegét az jelentheti, hogy amikor a saját stílusomon kezdtem dolgozni, teljesen elhagytam a pengető használatát. Úgy vélem, a stílust mindig lehetetlen pontosan körbehatárolni, de nagyon könnyű felismerni.

Mi késztetett rá, hogy pusztán csak az ujjaiddal pengess? 

Egyszerűen csak megtörtént. Emlékszem, hogy épp egy londoni barátom lakásában vendégeskedtem – akkoriban szinte mindig le voltam égve – és egy olcsó japán akusztikus gitár akadt a kezembe, amin nagyon könnyű, elektromos gitárhúrok voltak. Ekkor éreztem, hogy ez fordulatot jelent a zenei fejlődésemben, hiszen az ujjakkal nagyon gyors dolgokat is lehetett csinálni, amire a pengető nem lett volna képes. De még mindig szeretek pengetővel játszani és néha bizonyos dalokat, vagy egy részüket pengetővel kell felvenni – például a „Making Movies”-on az „Expresso Love”-ot. Viszont érdekes, hogy közel sem érzem olyan kényelmesnek a pengetőket, mint az ujjaimat.

A fingerpicking fejlesztése során a kísérletezés minden szakaszát végigjártad?

Hát persze – kezdve a hüvelykpengetőktől az acél ujjpengetőkön át, amiket a National-hez használtam, de aztán szép lassan mellőzni kezdtem őket. Néha kicsit hátrányban is érzem magam a használatuk nélkül, mert például Chat Atkins a hüvelykpengetővel zseniális dolgokat tud művelni.

Miből áll most a pengetési technikád?

A hüvelykemmel és az első két ujjal játszom, amiket általában a kézháttal és a másik két ujjammal támasztok meg, így ez egy szilárd alap.

És mi helyzet a körmökkel és az ujjbegyekkel – ezeket is használod?

Ujjbeggyel ritkán, körömmel néha, mert azzal jól lehet csattintani. Sokszor a hüvelykkel és a második ujjal ütök meg egy hangot, ezért úgy tűnhet, mintha a húrt csipkedném, szorítanám. Igazából a második ujj üt először a hüvelyk mögött és így valódi fizikalitást kap a hang.

A hangszíned mitől függ – az általad használt gitár típusától, vagy a pengetési technikától?

Úgy vélem, hogy mindkettőtől. Mindenféle gitáron szeretek játszani, nemcsak a Stratokon, de igazából addig nem értem el azt a hangzást, amire vágytam, amíg nem kaptam egy Stratocastert. ’61-es modell volt, rózsafa nyakkal, amit nagyon szeretek még úgy is, hogy sűrűn játszok juharfa nyakú hangszereken is.

A régi Fender Stratodon a 3 állású billenő kapcsoló úgy volt beállítva, hogy a középső és a hátsó hangszedők közötti pozícióban álljon. Miért nem szereztél be egy 5 állású kapcsolót, hogy ugyanezt a pick-up kombinációt érd el?

A 3 állású kapcsoló jobban tetszett, mint a másik, mert erőteljesebb, tisztább hangzást lehetett vele produkálni. Igaz, hogy most már 5 állású kapcsoló van a Straton, de amikor színpadra lépek, a technikusok mindig babrálnak rajta valamit.

forrás:

https://www.guitarplayer.com/players/i-was-doing-things-with-my-fingers-that-i-couldnt-do-with-a-pick-mark-knopfler-on-his-world-famous-picking-technique

 

---

[1]  A “clawhammer” és a “frailing” kifejezéseket elsősorban bendzsó stílusokra használják. A frailingnél a mutatóujjhegyet használják a dallam felfelé pengetésére, a középső körmöt pedig a ritmikus, lefelé irányuló ecsetelésre. A clawhammerben csak a lefelé ütéseket használják, és ezeket jellemzően egy körömmel játsszák, ahogy a bendzsónál megszokott technika.

[2] "out of phase" kifejezés a hangok eltörlésére utal, ami akkor következik be, ha két olyan hangszedőt kapcsolnak be egyszerre, amelyek vagy ellentétes tekercselési irányúak, vagy ellentétes mágneses polaritásúak.

[3]  A hammer-on használata során a gitáros a hangokat nem pengetéssel, hanem a húrra ráütve kapja, vagyis a hangok a bund és a húrok  gyors találkozásából születnek. A pull-off használatakor a megszólaltatott hang után kell az ujjakat leemelni a bundról, miután az alatta lévő lefogott vagy üres húr hangja szólal meg.

  

Négyhúros sztorik innen-onnan - 2. rész

John Illsley mesél a világszerte elért sikerekről, a Mark Knopflerre nehezedő nyomásról és arról, mi a titka a tökéletes basszus-szólamnak

Az interjú a guitarworld.com bassplayer oldalán jelent meg, 2022.06.16-án

Illsley üdítő módon viszonyul a basszus-felszerelésekhez; elmondása szerint azonban soha nem kötelezte el magát egyik nagy név mellett sem.

Az évek során megkerestek néhányan, de nemet mondtam az ajánlatokra. Támogathatnám az új Fender basszusgitárokat, amelyek teljesen rendben vannak, és élőben is használnám őket, de ragaszkodom a régi hangszereimhez.

Előfordult már, hogy teljesen lestrapáltuk a felszerelésünket, így újabbra váltottunk, de én most is a '61-es Jazzemmel szeretek színpadra állni, ami talán „elavultnak” számít az újabb modellekhez viszonyítva. Nyilvánvalóan összegyűjtöttem néhány gitárt az évek során, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Vigyázok rájuk, és megtartom őket, de az erősítőkkel már nem ápolok ilyen szoros viszonyt. Csak telezsúfolják a stúdiót.

A Dire Straits a „Brothers In Arms” felvételeinél éktelen nagy felszerelést használt, egy csomó solid-state Ampeg SVT erősítő fejjel, de az 1991-es „On Every Street” munkálatainál Illsley már egyedi rendelésre készült, Trace Elliot gyártmányú basszuserősítőket használt.

Nagyjából minden rejtve volt rajta, tiszta, grafikus equalizerekkel és a jó ég tudja, hogyan működött. Néhány éve elajándékoztam egy iskolának, mivel azt gondoltam, másoknak még hasznára lehet, ha nekem már nincs rá szükségem.

Az egyetlen basszusgitár, ami hiányzik a gyűjteményemből, egy fekete Wal, amit talán kölcsönadtam valakinek. De mindig kéznél van egy piros, bund nélküli változata. A régi nagy kedvencem pedig egy vintage Jazz.

Az „On Every Street” után a Straits lassan, természetes úton érkezett el a véghez; az évekig tartó turnézás nagyon megviselte a zenekart.

Sokan azt hiszik, hogy ez mennyire jó buli. Az kétségtelen, hogy rengeteg szórakoztató eleme van a zenekari létnek. De próbálják elképzelni, hogy az „On Every Street” turnéján volt olyan pillanat, amikor 30 napon keresztül, megállás nélkül koncerteztünk, nem volt egyetlen szabadnapunk sem. Egyszer az öltözőben odafordultam valakihez és azt kérdeztem: Van valakinek fogalma arról, hogy hol vagyunk? Mire az illető azt válaszolta, hogy nézzem meg az útitervet.

A zenével, az utazással és a gyorsan változó helyszínekkel beleragadsz a mókuskerékbe, s közben azt kérdezed: ez most Németország, Ausztria, vagy esetleg Svájc? Tudom, kissé nevetségesnek tűnhet, de egyfajta buborékban utazol, elszigetelve a valóságtól.

Aztán 15 év aktív működés után elérkezett a vihar előtti csend, amikor a zenekar – főként Mark Knopfler – úgy döntött, hogy más utakat szeretne felfedezni.

Mark nagyon sok energiát fektetett belénk, hiszen ő volt a dalok szerzője, és a stúdiómunkák oroszlánrészét is ő végezte, ezért a sajtófigyelem is jórészt ráirányult – ezért úgy gondolom, egy idő után már egyszerűen nem akarta tovább kezelni ezt az egészet.

Azzal a sok felszereléssel nevetséges méretű közönség előtt játszottunk, és hogy ez fenntartható legyen, lassan már olyanok voltunk, mint egy manőverező hadsereg. Alapvetően nagyon nyugodt természetű vagyok, így remélhetőleg sikerült a többieket is megnyugtatnom, mielőtt teljesen elszabadult volna a pokol.

A rossz magaviselet a ’80-as évek rockzenéjét illetően gyakran azt jelentette, hogy a zenészek az orrukba tömték a karrierjüket. Nem így a Dire Straits esetében, és különösen nem Illsley esetében, aki inkább egy másik kolumbiai exportcikkért rajongott.

Megihatnál néhány kanna kávét, megspórolva így 20 fontot, vagy bármennyit – teszi hozzá kuncogva.  De hogy őszinte legyek, inkább kinyitok egy üveg remek bort és eszem valami finomat a show után. Amikor befejezzük a koncertet, este 11 óra van és kell utána még két-három óra, hogy az ember lenyugodjon.

Ha kábítószerekkel húzod fel magad újra és újra, az önpusztítás szörnyű körforgásába kerülsz. Sokan így kerülnek ebbe a nehéz helyzetbe, mert azt hiszik, annyira fáradtak, hogy már csak „segítséggel” tudnak színpadra lépni – holott a helyzet az, hogy amint felsétálsz a pódiumra, már az hihetetlenül feldob, amikor együtt lehetsz a közönséggel.

Illsley legutóbbi, szám szerint a nyolcadik szólóalbuma nemrégen jelent meg, „VIII” címmel és az élő fellépések már javában szervezés alatt vannak, amelyek már kevésbé megerőltetőek és rugalmasabban lebonyolíthatóak.

Volt egy fesztiválunk Németországban, de a Covid miatt kb. háromszor futottunk neki. A Brexit-szabályok szerint csak úgy tudtuk lebonyolítani, hogy egy szál gitárral felültünk a repülőre, felléptünk a rendezvényen, majd azonnal hazarepültünk.

Most is, mint általában, picit markáns gondolatai vannak a basszusgitár szerepéről:

Kicsit olyan, mint George Harrison gitárja a Beatles-ben. Majdnem minden szólógitáros azt mondja, hogy George volt az, aki kiemelkedő teljesítményt nyújtott, mert leginkább az ő szólórészeire emlékeznek az emberek. Egy-két alkalommal a hallgatók a basszus-szólamokra is emlékeznek – de az nagyban függ a dal témájától és a hangzásától, hogy mennyire lehet érezni a basszust.

Egyébként mostanában csak olyan dolgokkal foglalkozom, amit szeretek. Ha esetleg valami olyan újdonság kerül az utamba, ami megszólít, fogok rá időt szakítani.

 

(forrás:

https://www.guitarworld.com/features/john-illsley-dire-straits?fbclid=IwAR05ZVunJ6apGIBibYkTe9VoS-YXTD7ZU5a3tQ2PgDC0sA6YwdPEDTTjpgA)