Koncertezés olasz módra - a milánói rémálom

Részletek John Illsley - My Life In Dire Straits című, 2021. novemberében megjelent könyvéből (Bantam Press)

Az alábbiakban a "Making Movies" megjelenését követő On Location turné 1981.06.29-én, a milánói Vigorelliben adott koncert viszontagságait eleveníti fel a szerző.

Megérkezésünk pillanatától kezdve rájöttünk, hogy egy vad, kaotikus, és veszélyes környezetben vagyunk, egy olyan világban, amely annyira távol áll Németország és Skandinávia nyugodt rendjétől és hatékonyságától, amennyire csak el lehet képzelni. Milánóban a Vigorelli Velodrome-ban kellett volna játszanunk, és a huszonötezer jegy már mind rég elkelt. Aznap további tíz-, talán húszezer néző kezdett el tömörülni a stadion körüli utcákon, hogy utat találjon befelé. Paul egyre riadtabban látta a délután folyamán kialakuló zűrzavart, és kérte, hogy adjanak nekünk biztonságiakat, hogy a tömegen keresztül eljussunk a helyszínre. Franco Mamome, a helyi szervező egy vagyont keresett rajtunk, aminek nagy részét feltehetően az őt kísérő sötét öltönyös, sötét szemüveges pasasoknak adott tovább.

Az ember azt gondolná, hogy Franco biztosít néhány tisztességes nehézfiút, de csak két Mercedes limuzint és két "biztonsági őrt" kaptunk, mindketten a hatvanas éveikben jártak. Bájos, ezüstös hajú öregemberek voltak, de körülbelül csak úgy tudták volna garantálni a biztonságunkat, ahogy a Holdra úszni. Így hát némi szorongással indultunk el a szállodából, miközben a biztonságiak a szívritmus-szabályzójukkal és a hallókészülékükkel babráltak.

A tömeg hangulata már-már erőszakosnak tűnt, de a sofőrjeinknek sikerült keresztül vergődniük, és mi siettünk a színfalak mögé. A "színfalak" megnevezés túlzás volt. Olyan nyitott volt, mint a stadion bármelyik területe, és amennyire láttuk, teljesen rendőri őrizet nélkül.

Paul egyre jobban aggódott a helyzet miatt, és jó okkal. Félelmeit még egy történelmi precedens is alátámasztotta. Amikor a Led Zeppelin 1971-ben a Vigorelli-ben játszott, a koncert brutális zavargásokba torkollott, a rajongók a rendőrséggel vívtak kiélezett harcot. Az óra ketyegett, odakint vészjósló hangulat uralkodott, és a bejutni igyekvő rajongók tömege egyre riasztóbbá vált. A rendőrség úgy döntött, hogy ez a mi problémánk, és kimaradt belőle. Lehet, hogy civilben jöttek, de csak azért, hogy minket lássanak.

Ami rendőrségnek nevezhető volt, az csak elsétált, és a csőcselékre hagyta a helyszínt. Paul maradt, aki döntött, és megpróbálta kézbe venni az irányítást. Megtalálta az aréna legidősebb rendőrét, aki ragaszkodott a kapunyitáshoz, hogy elkerüljük a lázadást vagy az életveszélyes tolongást, de semmi garancia nem volt arra, hogy ezzel elkerüljük a katasztrófát. Még mindig előfordulhatott volna, hogy odabent tömegverekedés vagy lázadás tör ki. Huszonötezer rajongó volt bent és körülbelül ugyanennyi kint.

A színfalak mögül kidugva fejünket néztük a zűrzavart, ahogy a testek áradata beözönlött az amúgy is teli stadionba. Az árusunk kénytelen volt elhagyni a felszerelését, és elmenekülni a felfordulás elől. Az egész nagyon durva volt, és néhány kamu-árus le akarta lőni őt, és rá akarták tenni kezüket az árujára. (Nem csoda. Az egyik stábtag látott egy forgalomban lévő hamis pólót, amelyen a "Sultans of Swim" felirat díszelgett). A színfalak mögé menekült a többiekkel együtt, de ott sem volt biztonsági szolgálat – hacsak nem számítjuk a két nyugdíjast –, és hamarosan minden oldalról körülvettek minket, akár egy ostromlott középkori várat. Amikor mosdót kerestem, rábukkantam az elsősegélynyújtó helyiségre, ami egy háborús zónában lévő tábori kötözőhelyre hasonlított. Tele volt sérültekkel, többen törött végtagokkal, de legtöbben a repülő üvegpalackoktól kapták fejsérüléseiket. A lehető leghamarabb folytattuk a játékot, remélve, hogy a zene majd megnyugtatja a jelenlévőket, de még mindig repkedtek az üvegek, és mindenütt verekedések törtek ki.

A repkedő üvegek nagy részébe előzőleg belevizeltek, így azok mindenfelé fröcsköltek. A stáb attól tartott, hogy a színpadot hátulról megrohamozzák, ahol a tömeg miatt a nézők befelé kényszerültek, és miközben játszottunk, egy csapatnyi road és az eladó srác baseball ütőkkel és minden egyéb kéznél lévő fegyverrel tartották sakkban a tömeget Nem volt más választásunk, mint tovább játszani. Ha nem tettük volna, egyikünknek sem volt kétsége afelől, hogy teljes lázadás tört volna ki, és a feldühödött horda meglincselt volna bennünket, miközben megpróbálunk elmenekülni. Háborús övezet volt békeidőben.

A jól sikerült koncert után, ha kissé idegesen is, Paul beszámolt arról, hogy az egészségügyi létesítményt egész este sérültek árasztották el, és a mentősök nehezen tudtak megbirkózni a beáramló tömeggel. Szép város ez a Milánó, de nagyon örültünk, hogy másnap reggel már a visszapillantó tükörben láttuk.

A vidéki élet örömei - nincs feleslegesen szerzett tapasztalat

Részletek John Illsley - My Life In Dire Straits című, 2021. novemberében megjelent könyvéből (Bantam Press)

Wolverhampton rossz ómennek ígérkezett a turné hátralévő részére, de a dolgok hamarosan felpörögtek, nagy és lelkes közönség előtt játszottunk, különösen az egyetemeken és a műszaki főiskolákon. Igazán vegyes koncertek voltak. Akadtak nagyon kicsi, eldugott helyek, mint a Kirklevington Club, a Yarm Middlesborough mellett, és a Newbridge Working Men's Club Dél-Walesben. Ezek pici helyszínek voltak, de az évek során sokukban nagy nevek is vendégeskedtek.

Az AC/DC, a Sex Pistols, a Clash és a Queen például mind játszott a birminghami Barbarella's nightclub-ban. A plymouthi Metro klubban Bowie, Eric Clapton, a Pink Floyd, a Roxy Music, a T-Rex, és a Status Quo is fellépett... Ezek a kis klubok voltak a brit zenei élet éltetői és bölcsői. Nem voltak hivalkodó vagy óriáshelyszínek, de amikor bennük játszol, tudatában vagy a történelemnek, és annak, hogy ugyanazon a deszkán lépkedsz, amelyeken az a többi, nagyszerű előadó, akik magasabbra jutottak. Mindenki kezdte valahol, amikor eldöntötte, hogy világsztár lesz.

Egyre több szó esett rólunk, és a tömeg egyre nagyobb lett, ahogy keresztül-kasul, oda és vissza utaztuk át az országot a bérelt Ford Granadánkkal, az akkor fényűzőnek számító, csak a vezérigazgatók által használt autóval. Valaki megvásárolta Dylan Thomas "Under Milk Wood" című művének teljes sorozatát kazettán, amelyet Richard Burton olvasott fel gyönyörű, telt hangján, és talán azért, hogy ne csak zenét hallgassunk állandóan, újra és újra lejátszottuk.

Chas Herington, a Pathway hangmérnöke, mint a világításunkért felelős személy kísért el bennünket a turnéra. Mindössze tizenkét lámpája volt, hat-hat a színpad két oldalán, és csak annyit kellett tennie, hogy be- és kikapcsolja őket. Ebből a szerény kezdetből Chas az elkövetkező években valami sokkal látványosabbat hozott létre. Egyelőre a pénz szűkössége miatt be kellett érnie egy községháza által használatos felszereléssel, és Pete Murdoch színpad-technikussal együtt koncertről koncertre utazott Pete viccesen lepukkant öreg furgonjában, amelynek hátsó lökhárítóját viharvert kötéldarabok tartották a helyén. 

Egy másik kicsi, ikonikus helyszín a Club 76 volt Burton-on-Trentben, amelyet azért hívtak így, mert a High Street 76. szám alatt működött.Az ember azt gondolná, hogy így könnyű megtalálni, de nem ez volt a helyzet. Semmi ismertetőjele nem volt a helynek, és mi fel-alá furikáztunk az utcán, egész Burtont bejártuk. Végül megálltunk és megkérdeztünk néhány tinédzsert, akik a Jolly Fryer fish 'n' chips bolt felé mutattak vissza, mintha idióták lennénk. A 76-os klub az üzlet hátsó részében volt, és hogy időben odaérjünk, a halvacsorájukért és szafaládéjukért sorban állókon keresztül kellett becipelnünk a felszerelésünket.

Emlékezetes esténk volt a Newbridge Working Men's Clubban, egy apró monmouthshire-i bányaváros szívében.  

Itt nem a szokásos közönségünk gyűlt össze és mivel a tévében valami nagyszabású sportközvetítés volt, az emberek eléggé megfogyatkoztak: néhány tucat középkorú és vörös arcú öregember sört, vagy almabort szürcsölt némi whisky kísérővel – ez számunkra ismeretlen összeállítás volt –, és cigarettát szívott, ahogyan kerek asztaloknál és a falak mellé állított padokon és bárszékeken ücsörögtek.

Odabent hideg volt, és a légkör enyhén idegesített minket, mert az arcokon egy fikarcnyi reakciót sem láttunk, miközben játszottunk, és egyszer sem tapsoltak a dalok végén. Jól játszottunk, de amikor befejeztük, csend lett, úgyhogy elvonultunk az öltözőnknek helyet adó kis raktárhelyiségbe, és morogva arra jutottunk, hogy gyorsan összepakolunk, és elhúzunk innen a fenébe. Aztán kopogtak az ajtón, és bevonult a klubvezető.

-    Gyertek, fiúk – mondta erős walesi akcentussal – Nem léphettek le csak úgy. A pénzünket akarjuk.

-       De úgy tűnik, nem kedvelnek minket – tiltakoztunk.

- Ó, dehogynem – erősködött. – Csak megtartják maguknak. Nem hivalkodó népek. Gyerünk csak vissza! Itt mindenki ráadást ad. Tom Jones kettőt is adott, és ő sem kapott tapsot.

Lehajtottunk egy sört, visszamentünk, és eljátszottuk Chuck Berry „Nadine” című dalának fergeteges verzióját. Még mindig semmi. Se egy mosoly, se egy fintor. A brit vidéki életnek egy olyan oldalát láttuk, amit egyébként más okból kifolyólag sosem lett volna lehetőségünk megtapasztalni.

(fordította: Lunkán Katalin)

„Azt kérdezik, hogyan kapom ezt a hangzást? Csak bekapcsolom és babrálok a gombokkal”

A világ egyik legelismertebb muzsikusa „bárhol, végig az úton”, aki szereti az olcsó elektromos kütyüket és még mindig azon töri a fejét, hogy gitárleckéket venne.

Jamie Dickson beszélgetett Markkal a 2018-ban megjelent „Down The Road Wherever” lemezéről, a cikk a musicradar.com oldalán jelent meg 2021. december 23-án.

A gitárok szeretete azt jelenti, hogy szeretni kell az olcsóbbakat is – elmélkedik Mark Knopfler, miközben lazán hátradől a székében nyugat-londoni stúdiójának vezérlőpultja előtt.

Gyerekkorom nagy része azzal telt, hogy sóvárogva néztem ezeket a hangszereket. Nem tudtam, hogy egy Futurama, egy Höfner, vagy egy Burns Sonic lesz az első. De kétségbeesve vágytam valamelyikre. Ha tudnád, mennyire szerettem őket… Ahogyan ma is. Szenvedély, ami elől nem menekülhetsz.

Ezzel ő nagyon is tisztában volt. Négy évtizeddel, a Dire Straits debütáló slágere, a „Sultans of Swing” 1978-as megjelenését követően még mindig újabb lemezzel rukkol elő, amelyek közül néhány szerelmes levél is íródott a gitár hangjaira, többféle hangzással. Legutolsó albuma, a „Down The Road Wherever” egyúttal a legerőteljesebb önéletrajzi lemeze az elmúlt időszaknak, amelynek 14 dala számos érzelgésmentes  portrét tartalmaz a gitáros newcastle-i és deptfordi életéről, a siker és a hírnév előtti időszakról.

Szokás szerint számos olyan komótos, érzelmes gitárfutam is ott időzik az emlékezetében, melyek szokatlan és megindító pillanatokat idéznek, s amiket csak Knopfler tud előcsalni a hangszeréből.

A „Just A Boy Away From Home” glissando-szólójának felénél azonnal rájön az ember, hogy a dallam, aminek a Knopfler a gitárjával hízeleg, a „You’ll Never Walk Alone”, a futballpályák régi himnuszának friss érzelmekkel, energiával teli újragondolása.

Az ötlet valójában onnan származott, amikor apám bekerült a newcastle-i városi kórházba – magyarázza Mark. A nyugdíjba vonulása után kapta első szívinfarktusát, és ahogy ott feküdt az éjszaka közepén, talán egy kicsit sajnálta is magát, amikor meghallotta, hogy valaki énekelve haladt el a kórterem nyitott ablaka alatt. A kórház a St. James park közelében volt, s mindez valamikor éjfél körül történt. Valószínűleg egy liverpooli srác lehetett az, aki lekéste a vonatot, vagy a hazafelé tartó buszt, de mivel teljesen egyedül volt, a „You’ll Never Walk Alone” dalt énekelte – és ezt talán apám egy jelnek vette, hogy ne adja fel, tartson ki.

Remek, amikor ilyen dolgok történnek, és ha továbbgondolom a sztorit: ezt a liverpooli gyereket valaki kisegítheti, elviszi az állomásra, meghívja egy teára, esetleg még pénzt is ad neki, hogy haza tudjon menni – hát ez Newcastle – mondja nyilvánvaló büszkeséggel, amikor a hazai pályáról esik szó.

A szóló csak az egyik fénypontja a lemez gitárfutamainak, de nemcsak a szöveg, hanem az ügyes slide-technika is nagyon odateszi magát. Knopflert az izgalmas, felkavaró gitárjátéka tette jól ismertté, de a slide-technikájának gyökerei – amelyekről ritkábban esik szó –, még régebbre nyúlnak vissza.

A kezdetektől fogva tudtam az Elmore James-stílusú slide-ot játszani, amikor még szinte kölyök voltam. Miután meghallottam, valahogyan én is meg tudtam csinálni. Azt nem tudom, hogy jól csináltam-e, de akkor sikerült. Valószínűleg ma már nem szívesen hallgatnám vissza magam. Ez amolyan Jeremy Spencer*- féle dolog volt.

Knopfler eme megjegyzése egy apró vitát nyit az összetéveszthetetlen játékstílusáról, amely szabadon kölcsönöz a bluesból, a countryból és a folkból anélkül, hogy e klasszikus műfajok bármelyike mellett is lehorgonyozna. Számos gitároshoz hasonlóan egy igazán jó korai lemezgyűjtemény birtoklása – amellyel barátja és zenei mentora, Steve Phillips büszkélkedhetett – alakította ki Knopfler szemléletmódját és játékstílusának alapját.

Még 20 évesen is megrészegített a sok country-blues meg az efféle zenék – emlékszik vissza. Azért hallgattuk mindezt, mert Steve-nek jókora lemezgyűjteménye volt, így a legtöbb estét nála töltöttem, ittam a kávéját és csak Blind Willie-t (Johnson) hallgattam, meg a többieket. Óriási dolognak számított, hogy ilyen zenéket tudtál hallgatni, egészen a ’20-as évekig, vagy az azt megelőzőkig visszamenőleg: a korai korsó-kancsó-zenekarok*, vagy a csak vonósokból álló együttesek.

Steve otthona olyan volt számomra, mint egy blues-egyetem… ott volt a National, meg a többi dolog, ami nekem a mindent jelentette. Azt hiszem, ez volt az én akusztikus útkeresésem háttere, és amikor már ráéreztem a lényegére, egyfajta szabadságot jelentett, hogy a felső húrokon a hüvelykemmel, az alsó húrokon a többi ujjammal játszom – és különben is, mindig elveszítettem a pengetőmet – magyarázza Knopfler, ahogyan kialakult a jellegzetes ujjstílusa, amit később az elektromos gitároknál is használt.

Aztán, amikor már megengedhettem magamnak az erősítőt és jöttek a Gibsonok meg a Fenderek, és a többiek, egyre jobban kiismertem magam közöttük, egyre többet játszottam, és egyre több zenét hallgattam. Ha elég sok muzsikát hallgattál, visszatérhettél a fekete-fehér zene gyökereihez – a blueshoz, a folkhoz, amely minden más stílus alapjait is képezi – és úgy vélem, ez megteremtette a kellő mélységet a dalszerzéshez is.

Visszatérve a jelenbe, hozzáteszi, hogy a „Just A Boy” slide-ját egytekercses (single-coil) hangszedős Fenderrel rögzítve olyan jellegzetes hangzást eredményezett, amit legtöbben az ő személyéhez kötnek.

A Stratocastereim egyike volt ez, talán az, amelyiken ott szerepel a szignóm, de lehet, hogy egy másik. Bár néha a slide-hoz én is használok „kólásüveges”, egy nagyon korai, egy-hangszedős Danelectro-t. Ha már az olcsó gitárokról beszélünk, volt egy 12 húros Dan-em és egyik alkalommal belenyúltam a gitártestbe a hüvelykemmel, és azt éreztem, hogy olyan vékony, mint a forgácslemez – nem volt benne semmi. 

Ez nem Masonite* volt, amit a Danelectro használt a régebbi típusaihoz?

Nem, ez nem masonite volt, még piknikasztalnak sem használtad volna – nevet.

A lemez egyéb szerzeményeiben további történetek jelennek meg Knopfler korai éveiből, amikor gitárosként még a szárnyait bontogatta, ideértve a lemez kétségtelenül legjobb dalát, a „Matchstick Man”-t, amely saját magáról szól, amikor kezdő zenészként egy havas karácsonykor autóstoppal akart hazamenni északra, egy nevesincs cornwall-i buli után.

A szöveget hallva-olvasva szinte magunk előtt látjuk a fiatalembert, akit a teherautó sofőrje kirak egy magasabban fekvő útkereszteződésnél, ahonnan a hatalmas, sivár havas síkságon kívül semmi mást nem látni. Ez a dal túlmutat a témáján, mert igazából arról szól, hogy mit jelent a pályaválasztás az életben, amikor nincsenek előttünk sem jelek, sem térképek, amik irányíthatnának, és senki sincs mellettünk, aki bátoríthatna a döntéseket illetően: „és mi lehetnél más, csak csavargó, senki nem hív, senki nem ismer…”

Igen, ez valóban így történt. Ott álltam és tudatában voltam a döntésemnek – emlékszik vissza. De egyáltalán nem zavart. Fiatal voltam, vágytam a kalandokra és nem néztem utána, hogy mekkora a távolság Penzance és Newcastle között. Azt hiszem, nem is tudtam, hogy ez 500 mérföld… Állandóan gitárral másztam fel a teherautókra, mert egy időben mindenhová, még az egyetemre is gitártokkal jártam. Ez most elképzelhetetlen lenne, biztosan nem tennék ilyet. Gitárral stoppolni! Viccelsz, ugye? De akkor annyira természetesnek számított az ilyesmi, és másként nem is történhetett volna.

Aztán egy darabig, rövid ideig szünetet tartottam a muzsikálás terén. Kaptam egy állást, ami megmentette az életemet – végre kereshettem egy kis pénzt, amivel a motoromat lecserélhettem egy autóra, megvehettem életem első Fenderét, meg még néhány egyéb dolgot is. Ezzel újra el tudtam indulni és végül sikerült összehoznom a Dire Straits-et.

Gitárosként sok éven át egyik napról a másikra élt, a „Sultans of Swing” megjelenését követő hirtelen jött világhírnév mennyiben változtatta meg ezt a helyzetet?

Nos, sokak mércéje szerint ez valóban hihetetlenül gyorsan jött, de én úgy éreztem, hogy életem elkövetkező éveiben fogok majd ezen dolgozni. 28 éves voltam, amikor a „Sultans” berobbant a köztudatba és az első lemezünk minden slágerlistát letarolt. De még mindig Deptfordban éltünk, s amikor első alkalommal írtuk alá a lemezszerződéseket, 18 hónapig egy fillért sem kaptunk. Szerintem a rendszer még ma is így működik. Vagyis írtál egy dalt, ami első helyes volt szerte a világban, de évekig nem láttál belőle pénzt és jó ideig Dél-Londonban éltem a többiekkel. De aztán az idő múlásával sikerült egyre feljebb jutnom. Minden megállapodást újratárgyalnak, ezért cserébe több lemezt adsz nekik és így működik a dolog. És szép lassan elérkezel ahhoz a ponthoz, amikor már jutányos összegű jogdíjat is kapsz.

Ennek ellenére továbbra is hálás a szegényebb évekért, amikor senki sem cipelte az erősítőket a furgonból a helyszínre.

Rengeteg olyan zenészt ismerek, akik még soha sem pakoltak ki teherautót és talán sajnálom is őket, mert ha azelőtt sosem csináltál ilyesmit, akkor nem igazán tudod, miről van szó. S amit az emberek gondolnak, az már ebből következik.

Az új lemez azonban nem teljesen önéletrajzi ihletésű. Megtalálhatóak rajta a szokatlan humor pillanatai az olyan dalokban, mint például a „My Bacon Roll”, amely középkorú férfiak csalódottságának ad hangot egy vállalati csapatépítőn. Ezzel szemben a „Drovers’ Road” egy zord ballada, izgalmas kelta inflexióval, amit Knopfler saját maga dolgozott ki a „Local Hero” óta.

Szerintem nem esik nagyon messze a műfajtól – mondja a dal kelta hatásáról, de rögtön hozzá is teszi, hogy attól viszont messze van, hogy a népzenei hagyomány jóindulatú tanítványa legyen.

Eljutottam arra a pontra, hogy ha ezt a dalt egy kelta zenekar játszaná, akkor én az egészet elrontanám a Les Paulommal, vagy valami mással… Ha valami ilyesmit írok és van benne hangszeres függelék, ami a szöveges részek közé illeszkedik, mint például a  „Laughs And Jokes And Drinks And Smokes” esetében, akkor ott nagyon szívesen használok gitárt. Nem bánom, ha ajtóstól rontok a házba egy éppen játszott népzenei dallamhoz – teszi hozzá. 

Nem igazán ragaszkodom a tradicionális szabályokhoz – vagyis nem hiszem, hogy bárminek is klasszikus formákkal kell rendelkeznie. Egy betonkeverőt is felvennék a lemezre, ha tudnám, hogy ez segíteni fog rajta. Nem feltétlenül akarok vaskalapos lenni. Ez pont olyan, mikor megkérdezik, hogy ez most egy angol folk-klub? Ugyan már, ez a kérdés egy vicc, ugye? Elküldöm a picsába … Egyszerűen nem érdekelnek az ilyesmik. 

Vagy ott van például a bluegrass. Sokan azt mondják, hogy ha nincs benne dobró, hegedű, bendzsó, meg egy lapgitár, és ha csak pengetővel játszol, akkor már biztosan nem bluegrass. De kit érdekel ez? Imádom ezt a fajta zenét, de a sok újdonság néha túl gyorsan jön – én ezt „turbograss”-nek hívom. Voltaképpen, ha az igazán nagyszerű előadókat hallgatod – mint például Bill Monroe-t, vagy azokat, akik a kezdetektől a követői voltak – eredetileg ők sosem játszottak túl gyorsan. 

Knopfler ezen kívül még azt is hozzáteszi, hogy a dalírásra való összpontosítása miatt az utóbbi években nagyon vágyott arra, hogy felfrissítse kicsit a játéktechnikáját, így egyre inkább arra gondolt, hogy gitárleckéket vesz. 

Az egyik dolog bizonyos mértékig a másik rovására működik. Ezért bizonyos vagyok abban, a játékomat megsínylette, hogy az évek során annyira lefoglalt a dalok írása. Nem panaszkodom ezért, mindennél jobban szeretek dalokat írni, de most ezért tartok ott, ahol tartok – a gitárral. 

Az igazat megvallva nagyon szeretném, ha kedd reggel becsöngetne hozzám egy gitároktató, de nem tömné a fejemet holmi elméletekkel, hanem apró átvezető szakaszokról, sorozatokról beszélne, hogy aztán a következő kedden innen folytassuk… Ez nagyon izgalmas lenne, hiszen soha nem volt ilyen tanárom. Nem akarok olyan szarságokat tanulni, amik nem érdekelnek, viszont sok egyéb dolog van, amivel szívesen foglalkoznék. 

Megnyugtató, de ugyanakkor meglepő is, amikor megtudjuk, Knopfler úgy érzi, hogy igen hasznos lenne még néhány leckét vennie – s ez azt is jelenti, hogy többségünk számára is van még remény. Mindazonáltal, az olyan dalok, mint a „Drovers’ Road” és a „Nobody’s Child” egyértelművé teszik, hogy nincs miért aggódnia. 

A Knopfler-hangzás remekül érvényesül az albumon: a lanyha, lírai kifejezésmód mellett zseniálisan alkalmazza az elsőrendű gitárszólókat is. De aki azt reméli, hogy a Knopfler-gitáriskolából kipuskázhat egy-két hangjegyet, csalódni fog. 

Sokan kérdezik, hogyan kapom ezt a hangzást? Csak bekapcsolom és babrálok a gombokkal, amíg azt nem kapom, ami tetszik (nevet). Hát így csinálom. De elmondhatok még néhány dolgot ezzel kapcsolatban. Például mostanában tapasztaltam a régi Tone King erősítőmön, hogy jobban szeretem a ritmuscsatornát, mint a szólót, bármilyen anyagon is dolgozom. Ami az albumon használt gitárokat illeti, régebbi, és kevésbé használt hangszerek elegyét jelenti, amelyek különlegesebb szerepet kaptak egyes dalok esetében.  

Rengeteg Les Paul hallható a lemezen. A Gibson cég legyártotta az ’58-as modellem másolatait és annyira jól sikerültek, hogy néhányukat a felvételeknél is használtam. Csak úgy az érdeklődés szintjén, valamennyit kipróbálnám, és az egyik csak úgy beleillene a dalokba, mint a másik – annyira elképesztő, hogy miért van ez így, de mindegyiken öröm volt játszani. Van még egy gyönyörű ’59-es Les Paulom, amit időről időre használok a csodálatos hangja miatt.

S hozzájuk biztos, hogy P90-es hangszedőket használnék, amik nagyszerűek és gyakran több hangszínezet van bennük, mint az egyéb típusban, így megvan az oka, hogy folyamatosan visszatérek hozzájuk. A Gibson 330-ast ezért kevesebbet is használom, de időnként egy Gretsch, vagy egy Rickenbacker is a kezembe kerül (…)

Az akusztikus gitárokat illetően az én nagy kedvencem a ’35-ös Martin D-18-as, aminek csodálatosan kristálytiszta a hangzása. A nagyszerű régi jazzgitárokkal, meg a csellógitárokkal (archtop) az a helyzet, hogy az idő múlásával bármit meg lehet csinálni velük. Azt akarom mondani ezzel, hogy eljátszhatnék egy dalt, aminek látszólag nem megfelelő a karaktere, de csak a kezedbe veszed őket és máris megoldják a problémádat. 

Ezeknek a gitároknak a hihetetlen muzikalitását Knopfler az archtop gitárépítők szigorú hagyományainak tulajdonítja, amelyek mesterről tanítványra, apáról fiúra szállnak, amik összekapcsolják a D’Angelico Excelt a fiatalabb, de ugyanolyan kifinomult Monteleone-val, amely szintén a gitáros gyűjteményének a részét képezi.  

Ez egy tanonc-rendszer – magyarázza Knopfler. Ahogy D’Aquisto tanítványa volt D’Angeliconak, úgy John (Monteleone) is tanítványa volt D’Aquistonak. Viszont amikor Monteleonét megkérdeztem, hogy az ő tanítványa kicsoda, azt felelte, hogy senki, mivel eddig még nem talált megfelelő jelentkezőt.

Talán kevesebb olyan fiatal él manapság, akik képesek alávetni magukat az efféle fegyelemnek. Dilis tudományág ez, viszont elég magasak az elvárások. De amikor a Monteleone is olyan sokáig fog fennmaradni, mint a D’Angelico, akkor is pontosan olyan remekül fog szólni, amikor – s ebbe belegondolni is ijesztő – én már régen nem leszek – fejezi be nevetve.

 

forrás: https://www.musicradar.com/news/mark-knopfler-dire-straits-guitars

 

  

---

*  Jeremy Spencer (1948 - ) brit gitáros-dalszerző, a Fletwood Mac egyik alapítója, majd a zenekarból történő kilépés után szólókarrierbe kezdett – L.K.

* Jug band: olyan együttes, amely korsót, kancsót, kezdetleges, otthon is fellelhető, házi készítésű eszközöket használ: mosódeszka, kanál, csontok, kályhacső, fésű és selyempapír. További elnevezésük: skiffle, juke joint. – L.K.

* Masonite: Vagy masonit, egyfajta farostlemez, mesterséges fa. – L.K.