Amikor a slágerlisták élére nem sztárok, hanem gizdák kerültek

A Dire Straits egyetlen dala, amely három héten keresztül a legnevesebb amerikai lista első helyén szerepelt

1985. szeptember 21-én a Dire Straits tökéletesen felkavarta a nemzetközi slágerlisták állóvizeit, amikor is a rendkívül sikeres kislemezük, a Money For Nothing felkerült a Bilboard 100-as lista legelső helyére és három héten keresztül uralta azt.

Mark Knopfler valószínűleg minden iróniát nélkülözve kérte fel az éppen Montserraton vakációzó Stinget, hogy közreműködjön a fent említett dal felvételein és énekelje fel az „MTV-met akarom” strófát … de valójában ez fordítva történt; az MTV szerezte meg magának a zenekart. Ahogyan a videót naponta többször is leadta a csatorna, a kislemez július 13-án jelent meg Amerikában, amely szinte tökéletes időzítés volt, mert ezen a napon került megrendezésre a  Wembley Stadionban a Live Aid-koncert, így ez jó alkalomnak ígérkezett a „Brothers In Arms” album népszerűsítésére – nemcsak az Államokban, hanem világszerte is. 

Az amerikai sikerszériát jól mutatja, hogy az album tripla platinalemez lett, és kilenc héten át a Bilboard 200-as lista legelső helyén szerepelt. A single megjelenése után viszont a kislemez-piacot is Knopfler csapata uralta, mert a „Money For Nothing” maga mögé utasította az amerikai slágerlisták addigi első helyezettjét, a John Parr által írt „St. Elmo’s Fire” c. film betétdalát, a „Man In Motion”-t.

Mindezt nevezhetjük az Egyesült Államok „második brit inváziójának” is, mert a brit zenekarok és előadók közül a Dire Straits a negyedik volt, amelynek sikerült hat hónapon belül az amerikai kis- és nagylemez listák legelső helyére kerülni. 1985-ben előttük már a Wham, Phil Collins, illetve a Tears for Fears ért el ilyen sikereket, illetve a ’80-as évek elején rajtuk kívül még öt előadó hódította meg Amerikát. 1980-ban a Pink Floyd, a Queen, és John Lennon, később, 1982-ben pedig Paul McCartney, 1983-ban a Police landolt mindkét lista első helyén.

Mark Knopflernek – mint dalszerzőnek – öt hónapon belül ez már a második amerikai sikersorozatot jelentette, mert a Tina Turner számára írt „Private Dancer” album 1985 márciusában a listák hetedik helyét foglalta el.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-money-for-nothing-song/

szerző: Paul Sexton

Kritikán innen és túl - korabeli lemezfigyelő 1982-ből

44 éve jelent meg az a lemez, amelyet a rajongók és a zenei szakma is a Dire Straits legkiforrottabb és leginkább kísérletező mesterművének tart. Sokan úgy látják utólag, hogy ez az album képezte az átmenetet, összekötve a korai blues-rock hangzást a Brothers In Arms zajos, de annál sikeresebb stadionrockjával. Más kritikusok szerint Mark Knopfler és csapata túllépett a hagyományos rádióbarát kereteken és a hosszabb, filmzeneszerűbb és progresszívabb szerzemények felé nyitott.

Az alábbi kritika a Rolling Stone magazinban jelent meg, 1982. novemberében, a szerző David Fricke tollából.

A „Love Over Gold” nem csupán a Dire Straits negyedik albumának címe, hanem egyfajta szándéknyilatkozat is. Az anyagi érdekeket képviselő józan paraszti ésszel szembe menő, azokat teljesen megvető énekes-dalszerző-gitáros Mark Knopfler úgy döntött, hogy követi múzsáját, és olyan radikálisan kibővített eposzokból és hangulatos hangversekből álló gyűjteményt alkot, amelyek a hallgató teljes figyelmét igénylik.

A „Love Over Gold” – amely kétségkívül óriási ugrást jelent a zenekar korai lemezeinek („Dire Straits” és a „Communique”) szerves R&B-impresszionizmusa, valamint a 1980-as bestseller, a „Making Movies” magával ragadó novelláihoz képest –, egy ambiciózus, néha nehezen emészthető lemez, amely vállalja a kihívásokat, hibáival és túlzásaival együtt is rendkívül izgalmas – egyszóval – zseniális.

Két, egymástól drasztikusan eltérő hangulat uralja az új albumot. Az egyik élesen és tüzesen hasító (mint a borítón látható villámfény); a másik lágy és csábító. Ez a kettősség különösen nyilvánvaló a „Private Investigations” című dalban, egy hosszú, szokatlan balladában, amelyben Knopfler egy magánnyomozót alakít, akit a mások szennyesében turkálással töltött élet edzett meg. Egy visszafogott szintetizátorhang, csobogó marimba és finoman pengetett akusztikus gitár kíséretében morog a whiskys poharába, akárcsak Bob Dylan a ballonkabátjában: „Mindenféle alakkal paktálok, ez a munka ilyen, árulás és hűtlenség, mindig akad rá mentség” – szavalja rekedt, nikotintól eltorzult hangon. Ezután John Illsley csendes figyelmeztetést küld egy lopakodó basszusfutammal, mielőtt a dal drámai gitár-tűzharc-sorozatokban és tragikus hangzású zongorajátékban tör ki.

A szív és a szívtelenség, a szeretet és a fájdalom közötti gyötrő kettősség mindig is jellemezte Knopfler dalait és hangszereléseit. A „Love Over Gold” albumon azonban a gitáros minden eddiginél messzebbre tekint, hogy kifejezési formát találjon a romantikus alkatát beárnyékoló frusztrációknak. 

A majdnem tizenöt perces lemeznyitó szám, a „Telegraph Road” kétségkívül kihívást jelent az átlagos zenerajongó odafigyelési képességének. Ám a dal történelmi léptékű íve és bensőséges feszültsége – Amerika felépülése, majd egy ember álmainak összeomlása az ország felgyorsuló hanyatlásának következtében – lehetővé teszi Knopfler számára, hogy meglepő hangszeres hangzások egész tárházát vonultassa fel, a kezdeti, napfelkeltét idéző szintetizátor szólamtól a középső rész barokkos zongoramotívumáig. A dal egy elnyújtott, szólógitáros crescendóval zárul, amelyet Pick Withers vágtázó dobjátéka fűt fel. 

A „Love Over Gold” egy suttogó ballada, amely a vibrafon jazzes csilingelését állítja szembe a szinte klasszikus zongoradallammal és a szintetizátor hegedű-szerűen pöttyintett hangjával, hogy felerősítse a laza, sőt a nemtörődöm szexuális életről festett képeit. Ezzel szemben az „Industrial Disease” – a maga öt percével a nagylemez öt dala közül a legrövidebb és a leghagyományosabb rockszám – olyan cinizmustól szikrázik, amelyet a gagyi „Wooly Bully”-stílusú orgonahang és a köhögésszerű gitáreffektus még tovább hangsúlyoz. Mark Knopfler, aki itt producerként is közreműködik, időnként mintha túl keményen próbálkozna. Az „It Never Rains” egy nyers darab, amely a „Like a Rolling Stone” sémájára épül. És szinte az összes dal gitárszólóval végződik, mintha túl sok ötlete lett volna, és nem tudta volna eldönteni, hogyan hozza közös nevezőre őket. De egy olyan időszakban, amikor a legtöbb pop- és rockzenét pusztán tömegtermékként kezelik, a Love Over Gold” merészen a művészetet helyezi előtérbe, nem törődve azzal, milyen gyakran sugározzák a rádióállomások.

Szerző: David Fricke (1982. november 11.)

Amikor a Dire Straits jól megpörgette a rockzene kerekét - 44 éves a Love Over Gold

A szeptember igen örömteli időszak - tekintve, hogy már nincs 40 fok árnyékban, valamint ebben a hónapban két Dire Straits lemez is szülinapos. Az egyik az On Every Street, a másik pedig a negyedik stúdióalbum, a „Love Over Gold” valamiféle vihar előtti csendet jelentett a Dire Straits és a rajongóik számára is.

Az 1982. szeptember 20-án - más források szerint szeptember 24-én - megjelent nagylemez megalapozta a hírnevét a mainstream rock leghitelesebb képviselőinek - három évvel azelőtt, hogy a többszörös platinalemezes „Brothers In Arms” valódi szupersztárra tette őket.

Ezen a lemezen nagyon sok „üres” hely, vagy ha úgy tetszik, „szabad tér” volt a zenében, ezért a hangminőségnek tökéletesnek kellett lennie – emlékezik vissza a zenekar basszusgitárosa és társalapítója John Illsley a „My Life In Dire Straits” című memoárjában.

Amikor a teljes album elkészült, a hangzás tisztasága és a csendek annyira tökéletesek voltak, hogy az Egyesült Királyság egész területén az összes elektronikai üzlet a "Private Investigations"-t használta a hifi rendszerek és hangszórók minőségének bemutatására. Az erre specializálódott szakemberek az akkori idők egyik legtisztább hangfelvételeként jellemezték a dalt (…)  Minden bizonnyal egy teljesen másféle stúdiómunka volt, mint bármi, amit addig tapasztaltunk, és ezért jobban meg voltunk vele elégedve.

A lemez anyaga öt, viszonylag hosszú szerzeményt ölel fel, közülük a legrövidebb a kicsit csípős, ironikusan incselkedő „Industrial Disease”, amely 5.50 perces időtartamú. Azonban különösen figyelemre méltó a „Telegraph Road”, egy bonyolultan megkomponált és hangszerelt darab, amelyet a zenekar vezetője, Mark Knopfler a „Making Movies” világkörüli turnéja (On Location) alatt kezdett el kidolgozni a hangbeállások közben.

A végleges verzió több mint 14 perc hosszú, ezidő alatt a zenekar egy epikus történetet mesél, amit a címadó, Michigan-től Coloradoig húzódó útszakaszon (más néven U. S. 24) tett utazás ihletett. A Telegraph Road ugyanis egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában.  A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Áldott anyaföld című könyvét olvasta.

Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatti  munkanélküliség következtében.

Tulajdonképpen apránként írta meg, amikor úton voltunk – emlékszik Alan Clark, a zenekar billentyűse, aki épp a „Love Over Gold” lemezzel debütált a zenekarral.

Minden egyes hangpróbán, illetve a koncertek után Mark és én összeültünk, hogy megalkossuk a dal következő részét. Megírta, hogy hová jussunk el, majd elkezdtük közösen kialakítani a billentyűs és gitárrészeket – aztán ezekből a darabokból épült fel a teljes szerzemény.

John Illsley közben megjegyzi:

Általában a dalokat egyetlen, megszakítás nélküli felvételen rögzítettük, vagy még inkább újra és újra felvettük, amíg olyan jó változatokat nem kaptunk, amikből válogathattunk. A "Telegraph Road"-on viszont Pick csörgődobja hét-nyolc percnyi ütés után kezdte elveszíteni a feszességét. Ez nem annyira számított, amikor élőben játszottunk, de otthon a hifin észrevehető volt. Szerencse, hogy Neil Dorfsman élvezte a kihívásokat, mert a "Telegraph Road" felvételénél bőven volt mit túlszárnyalnia. Az egyetlen megoldás az volt, hogy „megfeleztük”, vagyis két részletben vettük fel a dalt, és a két felét összeillesztettük a szalagon. De ezt senki észre nem vette volna, amikor meghallgatta.

A „Private Investigations”, amely a Love Over Gold első kislemeze lett, szintén a Making Movies turnéja alatt készült, míg más szerzemények végül nem kerültek fel a lemezre, vagyis máshol landoltak: A „Private Dancer” Tina Turner 1984-es, azonos címet viselő visszatérő albumán, a „The Way It Always Starts” pedig Knopfler 1983-as Local Hero című filmzenéjének anyagában kapott helyet, Gerry Rafferty előadásában. A Love Over Gold egyben Knopfler első produceri munkáját is jelentette, miután korábban korábban Muff Winwood, Barry Beckett és Jerry Wexler, illetve Jimmy Iovine voltak a Dire Straits producerei.

Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy milyen hangzást és formát szeretne elérni a zenekarral – írja könyvében Illsley.

Knopfler maga választotta a már fentebb említett Neil Dorfsmant, akivel már együtt dolgoztak a „Local Hero”-n. Dorfsman Illsley szerint szórakoztató figura volt, és a kemény munkát minden egyes nap abszolút élvezetessé tette.

A „Love Over Gold” a Dire Straits első slágerlista-győztes albumát jelentette az Egyesült Királyságban, ahol dupla platina minősítést is kapott. A „Private Investigations” szintén második helyezést ért el a brit listákon. Az album amerikai teljesítménye azonban kissé kiábrándító volt: a lemez arany minősítésével a Billboard 200-as listáján csak a 19. helyen végzett a „Making Movies” mellett. Ez azonban alacsonyabb helyezés volt, mint az előző két albumé, ezért a Dire Straits úgy döntött, hogy az új lemezzel nem turnéznak Észak-Amerikában. 

Sajnálatos viszont, hogy ez lett a dobos Pick Withers utolsó lemeze a zenekarral. A felvételek után távozott, és helyére kezdetben Terry Williams, a Rockpile tagja került.

Az album hazai sikere azonban meghozta a Dire Straits számára az 1983-as Brit Awards-on a legjobb brit együttesnek járó első díjat, amely megalapozta az elkövetkezendő, még nagyobb elismeréseket.

 

forrás:

https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-love-over-old/?fbclid=IwAR3xiEfFzcK85Ggzd0PFoa8-4L-3d8bbmAhTgDwCTi0JKxqFLyevhPi61fA

A kedvelt, de alig ismert Hillbilly emlékére (1953.08.15. - 2023.09.10.)

Már 3 éve nincs közöttünk az a jellegzetes hangú és megjelenésű gitáros, aki egy mexikói kocsmában egy alkalommal úgy kerülte el a késelést, hogy felkapott egy gitárt, és elkezdte játszani Hank Williams és Jim Reeves dalait.  

A 70 éves korában elhunyt Brendan Croker gitáros és dalszerző volt, aki – ellentétben azon pályatársaival, mint Mark Knopfler, Eric Clapton és Chet Atkins – soha nem érte el azt a fajta széleskörű elismerést, amelyet rendkívüli tehetsége révén meg kellett volna kapnia.

A „szabadúszó” kifejezést Crokerre találhatták ki, akinek durva, érdes, de mégis érzelmekkel teli énekhangja szorosan összeforrt személyiségével. A yorkshire-i születésű művész látványa borotvált fejével, gyémánt fülbevalóival és erősen tetovált alkarjával bizonyos fokú előítéletet kelthetett még azokban is, akik jól ismerték őt. Megjelenése ugyanis rácáfolt az alapvetően kedves és megfontolt beállítottságára: barátai főleg értelmiségiek (köztük egy cambridge-i latin-amerikai tanulmányok professzora) művészek, írók (mint például Trevor Griffiths drámaíró) voltak.

Figyelemre méltó szerzeményei közé tartozik a „What It Takes” című dal, amit Croker az amerikai countrysztár, Wynonna Judd számára írt, és amelyből négymillió példány kelt el; ráadásul, több mint két évig műsoron volt a barcelonai Le Meridien legnagyobb éjszakai bárjában – utóbbiról maga a zenész több interjúja során is büszkén nyilatkozott.

Az 1990-es évek közepén a The Independent egyik újságírója elkísérte Crokert egy legénybúcsúra, amely Mexikóváros peremén egy kocsmában zajlott. Azonban a helyiekkel kialakított kezdeti jó hangulat annyira elromlott, hogy a látogatók spanyol idegenvezetője hirtelen olyan kifejezéseket kezdett tolmácsolni, mint a „késelés”,vagy a „gyilkosság."

Croker ekkor hirtelen felkapott egy falnak támasztott akusztikus gitárt, és elénekelte Hank Williams „Your Cheatin' Heart” című számát, majd Jim Reeves „He'll Have to Go” című dalát – ekkor az újságíró megjegyezte, hogy a törzsvendégek arckifejezése megváltozott: az őrülettel kevert gyűlöletet felváltotta egyfajta vallásos áhítat. Kifelé menet a csapos kéretlenül egy csomag hasist nyomott az énekes kezébe. „Nagyon örülök, hogy bementünk oda” – mondta Croker. „Mexikó: remek ország. Milyen fasza gyerekek.”

Brendan Croker 30 éves volt, mielőtt elkezdett komolyabb felvételeket készíteni első zenekarával, a Five o'Clock Shadows-szal. Zenei pályafutását Leedsben kezdte, ahol kisebb klubokban, kocsmákban zenélt együtt Mark Knopflerrel – aki akkor a Leedsi Egyetem hallgatója volt – és mentorukkal, a gitárvirtuóz Steve Phillipsszel, vele később, az 1990-ben alapított The Notting Hillbillies formációban is együtt muzsikált.  Knopfler számára – aki erre az időre már nemzetközi sztárokkal dolgozott együtt – a Dire Straits és az első filmzenéi hozták meg a világsikert.

A Notting Hillbillies egyik koncertjén (Ronnie Scott”s) Knopfler kézzel varrott szürke selyeminget viselve úgy vezette fel a következő számot hogy „most egy olyan dalom következik, amelyet már szinte mindenki feldolgozott”. „Mi az, hogy mindenki, Mark? – szólt közbe Croker. „És akkor kik énekelték? Thora Hird, vagy Desmond Tutu?”

Brendan Christopher Croker a nyugat-yorkshire-i Bradfordban született 1953. augusztus 15-én. Az édesapja Michael a II. világháború alatt őrmesterként szolgált a brit hadseregben, leszerelése után raktárosként dolgozott, míg édesanyja, Eileen gyári munkás volt. Édesanyja mesélte, hogy a kétéves Brendan már el tudta énekelni Doris Day klasszikusát, a „The Deadwood Stage” című dalt, miközben még alig tudott összefüggő mondatokban beszélni.

Croker a Bradford College of Art-ban végzett, majd különféle munkákat vállalt: Szemetesként dolgozott Sheffieldben,  Leedsben vasúti őr volt. „Az egyik kedvenc dalom – mondta – Johnny Paycheck kislemeze, a Take This Job and Shove it: I Ain't Working Here No More.” Rövid ideig volt állásban a Yorkshire Electricity Board-nál – „innen is jól kirúgtak” – magyarázta.  A Leeds Playhouse-ban festőként dolgozott, itt ismerkedett meg élete végéig tartó szerelmével, a díszlettervező Ali Allennel.

 

A rádiós műsorvezető-lemezlovas Andy Kershaw (és aki jó ismerőse is volt a zenésznek) először a Pack Horse nevű kocsmában látta Crokert, Knopflert és Phillipst country bluest játszani. A kocsma a  Leedsi Egyetemmel szemben volt, ezért viszonylag nagyobb vendégkörrel rendelkezett. Kershaw szerint: „Croker világszínvonalú dalszerző és nagyszerű énekes. „Mindig úgy gondoltam rá, mint egyfajta brit Ry Cooderre. Az övé azon ritka hangok egyike, amely szinte feketének hangzott; mintha az alabamai Muscle Shoalsból szólt volna, és nem a leedsi Headingleyből.”

Miközben a Five o'Clock Shadows komoly elismerést vívott ki és egyre nagyobb helyszíneken játszott Nagy-Britanniában, Croker, akinek szakmai pályafutását a hírnév iránti rendellenes közömbösség jellemezte, feloszlatta a csoportot, és Nashville-be költözött. Egykori menedzsere, Paul Crockford kifejtette, hogy ezzel a lépésével egy fokozatosan felívelő karrier kezdetének vetett véget.

„Azt a gondolatot, hogy gitárhős legyen, kissé abszurdnak érezte” – mondta Crockford. „De az ötletet, hogy Nashville-be költözzön, írjon egy slágert, ami platinalemez lesz, meg is valósította. Chet Atkinsszal dolgozott együtt, viszont nagyon akaratos volt. Amint valami jól alakult, már nem érdekelte többé. Könnyen megunta. Crockford szerint: „Ha Croker gazdagabb lett volna, különc lenne, de szegény maradt, s ezért csak magára lehet dühös.”

Az énekes, mintha csak el akart volna oszlatni minden olyan elképzelést, amely szerint ambíciói valamilyen módon a jóléthez kapcsolódnak, elhagyta Tennessee-t, és ingyenes koncerteket adott belgiumi börtönlakók számára.  Majd visszatért Angliába, és szólóalbumokat adott ki, köztük a nagyszerű „Redneck State of the Art” című lemezt. 

A 2000-es évek elején, még a leedsi Kirkstallban, és egyéb kisebb helyszíneken adott elő jól felépített és a közönség által is jól fogadott műsorokat, mint például a „Who Part of No Is it That You Don't Understand?”, amelynek lényeges eleme volt az ún. protest song-közönségszavazás. A hallgatóság által leadott szavazatok alapján olyan dalokat adott elő, mint az „Over The Hills and Far Away”, valamint az „Iron Hand” – ez utóbbi Knopfler szerzeménye volt az 1984-es bányász-sztrájkot megtorló rohamrendőrökről.

2001-ben a derbyi születésű festővel és énekessel, Kevin Coyne-nal közösen készített egy albumot „Life Is Almost Wonderful” címmel. Egy bruges-i szálloda reggelizőjében találkoztak, miután Coyne meghallotta, hogy Croker yorkshire-i tájszólással oktatott ki egy pincért, amely szerint ebben a kora reggeli órában egyáltalán nem illik sajtot felszolgálni a reggelihez.

Élete utolsó éveiben a derékfájdalmai miatt az énekes egyre kevesebb koncertet adott, fellépéseit Leedsre és Belgiumra korlátozta. Még a saját sírfeliratát is megfogalmazta: „Makacs volt, de jót akart”. Sok időt töltött azzal, hogy egy Bob névre hallgató lóra vigyázott. „Kedvelem Bobot – mondta az énekes –, mert semmi olyasmit nem csinál, amit ne szeretne.”

Egyik legutolsó önálló műsora a „Dying to Sing” volt, amelyben kizárólag elhunyt művészek szerzeményeiből álló válogatást adott elő (Kurt Cobain, Bob Marley és Vivian Stanshall). „Elbűvöltek ezek az emberek, mert jobbá tették mások életét, nagyon gyakran a sajátjuk rovására – magyarázta Croker És mi másról kellene szólnia a művészetnek?”

forrás:

https://www.telegraph.co.uk/obituaries/2023/09/14/brendan-croker-notting-hillbillies-clapton-died-obituary/

Örömteli és egyben fájdalmas zenei visszatérés - 35 éve, 1991. szeptember 9-én jelent meg az On Every Street

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én pontosan emlékszem annak az évnek az őszére. 1991. szeptemberében kezdtem meg a harmadik évfolyamot a szeghalmi Péter András Gimnázimban, de akkor pont nem a tanévkezdéssel, meg a koliba való becuccolással kapcsolatos elintéznivalók foglalkoztattak ... hanem az, hogy jelenjen meg már végre az új Dire Straits lemez. És merem állítani, hogy rajtam kívül volt még néhány millió rajongó, akik szintén a nagy napra vártak... Kicsivel később viszont örömmel nyugtázhatta minden DS-fan, hogy a Dire Straits ismét felkerült az amerikai slágerlistákra új lemezével, a brit listákon pedig rögtön az első helyet foglalta el a szeptember 9-én megjelent „On Every Street". Ekkor még senki sem tudta, hogy a sorban a hatodik album egyben az utolsó lemeze lesz Knopfler csapatának és hogy a zenekar utoljára ostromolja meg a slágerlistákat.

A nagylemez 6 évvel és 4 hónappal később látott napvilágot az 1985-ös, rekordokat döntögető, több milliós példányszámban eladott „Brothers In Arms” megjelenését és az azt követő kimerítő világkörüli turnét követően. Knopfler az egy évig tartó állandó utazás alatt ébredt rá, hogy a stadion-showk, az óriási arénák, és a hatalmas turnék mókuskerék-világa nem az, amiben ő élni akar.

Közismert, hogy a Dire Straits soha nem adott ki hivatalos nyilatkozatot a feloszlásukról, de amikor 1990-ben Mark és Notting Hillbillies megjelentette a „Missing … Presumed Having A Good Time” című lemezt, ez egyértelmű jelzés volt a Dire Straits nem túl rózsás jövőjét illetően. És amikor elérkezett az 1995-ös év, Knopfler addigra már teljesen új utakat keresett a zenei karrierje vonatkozásában, és csakhamar (1996-ban) vadonatúj zenei anyaggal jelentkezett a „Golden Heart”-tal, amely ezúttal nem filmzene volt.

Sokak szerint az „On Every Street” nem éppen tökéletes befejezése a Dire Straits történetének, azonban számos emlékezetes dal került fel a korongra, mint például a „Calling Elvis”, ami kislemezen is megjelent, hiszen a slágerlistákon a 21. helyet foglalta el, valamint még három szerzemény – a „Heavy Fuel” (55. hely), az „On Every Street” (42. hely), és a „The Bug” (67. hely) a legjobbak közé.

Az album az amerikai megjelenése előtti héten debütált a brit lista élén, felváltva Paul Young „From Time To Time” című kislemez-gyűjteményét az élen. A Dire Straits lemez további négy hétig volt a brit top 10-ben, és a lista első fellépésén a 27. helyen végzett. Mindössze tíz nappal a zenekar hazájában való debütálása után az album dupla platinalemez lett ott. Eközben az Államokban a 12. helyre kúszott fel, és újabb milliós példányszámmal vonult be a Dire Straits történetébe.

Kár, hogy az „On Every Street” lett végül a Dire Straits hattyúdala, bár bizakodásra adott okot, hogy a lemez megjelenését követően lenyomtak egy nagyon sikeres, mindenhol teltházas turnét – mégis, néhány évvel később a zenekar végleg búcsút intett a közönségnek, de azt nem mondhatjuk, hogy a búcsújuk dicstelen volt.

 

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/dire-straits-on-every-street-album/

Féltve őrzött kincsek a múltból - 31 éve jelent meg a Live At The BBC

Már 16 éve nincs velünk Charlie Gillett, akinek világszerte zenerajongók milliói lehettek hálásak - különösen a Dire Straits követői - hiszen rádiós műsorai  a világ legtávolabbi sarkairól hozták össze a zene és a rádió szerelmeseit. Ahogy ő fogalmazott: "Olyan ez, mint egy álom, és mindig arra várok, hogy felébredjek. Egyre ritkább kiváltság, ha egy műsorvezető megválaszthatja, hogy mit játsszon a rádióban és soha nem szűnök meg hálás lenni azoknak, akik mindezt  megengedték nekem…” 

1995 - ebben az évben jelentette be Mark Knopfler hivatalosan is a Dire Straits feloszlását, de hogy a rajongók mégse érezzék túl csalódottnak magukat, június 26-án dobták piacra a zenekar korai felvételeit, amit a BBC részére készítettek, még 1978 júliusában. A belső lemezborító Charlie Gillett papírra vetett gondolatait tartalmazza, amiket az album megjelenése után 30 évvel később is jó újra olvasni: 

Az elmúlt 20 év során a brit könnyűzene sikeres előadói közül kevesen őrizték meg a Dire Straits sértetlenségét; talán csak az UB40 határozott úgy, hogy kimarad a showbiznisz reflektorfényéből, és egyszerűen azt csinálja, amit mindig is akart, minél több emberhez eljuttatni azt a zenét, amit kezdetektől fogva játszanak és szeretnek. Amikor 1977-ben a Dire Straits elindult, mondhatni légüres térbe került  – semmi nem volt bennük a punk vagy az újhullám agresszivitásából, és még csak nem is voltak olyan kocsmai rockerek, mint a Dr. Feelgood. A zenekar vezetője, Mark Knopfler a fellépéseiken mindig azt kérte a hangtechnikusoktól, vegyék halkabbra a zenét, hogy a közönség tagjai beszélgethessenek egymással. 

Amikor először találkoztunk, Mark szófukar énekhangja Bob Dylanre és Lou Reedre emlékeztetett, látszólag könnyed, varázsos gitárjátéka pedig J.J. Cale és Barry Burton játékát idézte az Amazing Rhythm Aces-ből. Abban az időben volt egy műsorom a BBC Radio Londonnál, azon kevesek egyike, amiben könnyűzenék forogtak, és amikor 1977 júliusában lejátszottam a banda demószalagját, a telefonok egy hétig csörögtek. A telefonálók között több lemezcég fejvadásza is volt, akik mindannyian tudni akarták, hogy miféle zenekar ez: „ …tudod, az, amelyik annyira amerikainak hangzik!” Habár többen is imádták a zenekar hangzását, sokan mégsem tudták meggyőzni feletteseiket arról, hogy a világ többi része is imádná őket.

Mire egy évvel később felvették ezt a koncertet a BBC Radio One számára, a Dire Straits elkészítette első albumát a Phonogram kiadásában. A producerük Muff Winwood volt, aki egyszerűen csak dokumentálta a banda hangzását anélkül, hogy megkísérelte volna bármilyen védjeggyel ellátni őket. Az Egyesült Királyságban siralmas volt a fogadtatás, amint az a tárgyszerű ismertetőkből és a közönség tompa reakcióiból is érezhető volt. A „Sultans of Swing” kislemezként jelent meg az Egyesült Királyságban, ahol nyomtalanul elsüllyedt; az album felkerült a legjobb 50-es listára – nem nagy ügy. Mivel nálunk annyira popmániás légkör uralkodott, a világ többi részén elért sikerre volt szükség ahhoz, hogy meggyőzzék az Egyesült Királyság rádióműsorait arról, hogy ez az antipop, szerény muzsika megérdemli a napközbeni sugárzást. Hollandia volt az első, aki ráharapott, majd Németország, Ausztrália és végül az Egyesült Államok, ahol a rádiósok annyira szerették az albumot, hogy a Warner tehetségkutatója, Jerry Wexler így nyilatkozott: „Nagyon korán kellett volna felkelnünk reggel és rendkívül keményen kellett volna dolgoznunk, hogy megakadályozzuk  ennek a lemeznek az eladását – már az is nagy siker lett volna, ha csak élelmiszerboltokban lehetett volna hozzájutni.”

Mindig lehetetlen feltárni az okokat, hogy egy előadó miért marad évekig a köztudatban, amikor egy másik eltűnik, de Mark Knopfler céljai és elképzelései világosak voltak és mindig volt mondanivalója – a legtöbb dal szól „valamiről”, és ezt a valamit gyakran láthatjuk szokatlan nézőpontból. Sokszor az is lehetséges, hogy a hallgatóknak keresgélniük kell a dal jelentését – nem mindig kínálják tálcán –, de általában megéri az erőfeszítést.

Végül a brit hallgatók felzárkóztak a világ többi részéhez, és a Dire Straits „Brothers In Arms” című albuma az Egyesült Királyság minden idők egyik legkelendőbb albuma lett.

De ez jóval később történt, azután, hogy ezt a lemezt felvették és a zenekar számos koncertet bonyolított. Eltekintve a "Tunnel of Love" felvételtől, amelyet a BBC-TV The Old Grey Whistle Test című műsorában rögzítettek, miután Nagy-Britanniát végre magával ragadta a Dire Straits  varázsa. A lemez többi felvétele a BBC Radio One részére került rögzítésre, amikor még ismeretlenek voltak. Így most visszamegyünk az időben, és hallgassuk meg, ahogy a zenekar leszállítja nekünk az árut, semmi pompa, semmi önteltség, csak négy mesterember végzi a dolgát; muzsikálnak.

 

Charlie Gillett, London, 1995 márciusa 

Szülinapos a legkedveltebb hivatalos közlemény

Ne feledjük, hogy kedvenc gitárosunk egy ideig újságíróként is kipróbálta magát, de aztán – szerencsénkre – mégis a zene mellett döntött. És hogy milyen jól döntött, arra példa az 1979. június 5-én megjelent nagylemez, a Communiqué (is) …

A korai alapmunkák, amiket a Dire Straits fáradhatatlan koncertezéssel, az új album kiadásával egy nagyobb közönség megszerzésére fordított, 45 évvel ezelőtt újabb győzelmet eredményezett. 1979. június 5-én jelent meg a második stúdiólemezük, a "Communiqué", és még azon a  nyáron (június-július fordulóján) az Egyesült Királyság slágerlistáin már két hete az ötödik helyen szerepelt, míg az amerikai Billboard legjobb lemezeinek listáján rögtön a harmadik helyen landolt.

Áprilisban az 1978-as debütáló lemezükről az újra kiadott „Sultans of Swing” rögtön visszaugrott a brit listák ötödik helyére, és amikor a második album is megjelent, a „Dire Straits” eladott példányszáma is megugrott, a lemezeladási listákat egészen októberig vezette.

A „Communiqué” megjelenése nem volt időpocsékolás, a zenekar rajongótábora egyre nőtt, a brit listákon rögtön a hatodik helyet foglalta el, míg a „Dire Straits” is továbbra az első húsz között szerepelt, több mint kilenc héten át. 

Mark Knopfler és Pick Withers májusban Bob Dylan „Slow Train Coming” című lemezének munkálataiban vett részt, majd ezt követően lezavartak egy Dire Straits turnét az Egyesült Királyságban, amelynek az utolsó két koncertjét a londoni Hammersmith Odeon-ban tartották, és erre az időre a „Communiqué” teljesen meghódította a brit és az európai hallgatóságot is. 

A „Communiqué” az amerikai slágerlistákra 1979. június 30-án került fel, az 53.helyre, augusztus elején már a 11. helyre került, és ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen szeptemberben a zenekar már a második amerikai turnéjára készülődött.

A lemez megjelenését követően a Melody Makernek adott interjújában Mark Knopfler őszintén elismerte, hogy a „Communiqué” igazából visszatükrözi azt, hogy az első lemez sikere mennyire változtatta meg a saját és zenésztársai életét.  

„Az életmódodban olyan mértékű változás állt be, amely attól kezdve teljesen behatárolja a mindennapi tennivalókat, de ez önmagában téged még egyáltalán nem változtatott meg. Még emlékszem a kritikákra, amik az első lemezünk megjelenését követték, most pedig néhány hízelgő összehasonlítás született szintén ezektől az emberektől – de bízom benne, hogy az idő múlásával a véleményük megváltozik, ha majd rájönnek, hogy mit is hallgatnak tulajdonképpen.”

Forrás: https://direstraitsblog.com/blog/dire-straits-deliver-communique/

 

Szultánok - slágerlisták nélkül

A rock története fordulatos és szerteágazó, egyes zenekarok pályafutása néhol egészen meglepő fordulatokat vesz, így néha nehéz elképzelnünk, hogy a XX. század egyik legzseniálisabb szerzeménye, amely 1978. május 19-én jelent meg, egy ideig nem került a slágerlisták látókörébe.

Mark Knopflernek ez az egyetlen dala egyenesbe tette a zenekar karrierjét 1978 első felében, igaz, ehhez kellett a Radio BBC némi segítsége (Charlie Gillett) is, hogy aztán majd alig néhány hónap leforgása alatt az egyik legkedveltebb koncertbanda legyen a Dire Straits – szinte saját magukat megjelenítve a dalszövegben.

Senki ne gondolja, hogy a „Sultans of Swing” szólt éjjel-nappal a rádióban, vagy akár a tv-ben, de minden esetre remek inspirációt adott egy jóval későbbi Knopfler-szerzeményhez, a 2015-ös „Tracker” egykik dalához, a „Beryl”-hez:

„Azt hiszem, hogy a „Beryl” akár a kistestvére is lehetne a Dire Straits „Sultans”-jának. Sok hasonlóság van a mondanivalójuk között, szándékosan utaltam vissza arra az időszakra, amelynek – sajnos – sokszor van/volt aktualitása. Visszahozza azt a küszködéssel és vég nélküli próbálkozással teli korszakot, amikor valóban a Szultánok szerepét kellett alakítanunk –egyik bulit a másik után csináltuk egy komolyabb turné reményében, amire a kezdeti időszakban semmi kilátásunk nem volt, de amit később mégis sikerült megcsinálnunk… valójában innentől datálható a banda sikere.”

Május hónapban – amikor a „Sultans” kislemeze megjelent az Egyesült Királyságban, a zenekar a Climax Blues Band zenekarral turnézott, majd a Styx előzenekaraként kapott turné-lehetőséget. Júniusban viszont már a saját turnéjukat bonyolították, de a „Sultans” egészen 1979 januárjáig nem vált igazán sikeressé – ekkor hódította meg debütáló lemezük az Államokat, így a kislemez is rögtön mindenhol az első öt legjobb dal között szerepelt. Amikor túl voltak az első amerikai fellépéseken és visszatértek Angliába, a dal hónapokon keresztül listavezető volt, (legrosszabb helyezés a 8. volt) végleg megalapozva a zenekar későbbi sikereit.

Forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/when-sultans-of-swing-wasnt-hit-for-dire-straits/?fbclid=IwAR265qeY0C6XUdmgcDllfucWvz1McO2AyMbpRnhAh0WTZuSfdFig-pbxppQ

Szerző: Paul Sexton

Brothers In Arms forever - Amikor egy fekete korong szülinapos

Nos, bár ma még csak május 12-e van, én azért kellően rákészülök a holnapi napra – egyrészt, holnap lesz a Kedvesem szülinapja – és lesz még egy születésnap is. Annak a lemeznek, amely megjelenése óta - 41 éve - megdobogtatja a Dire Straits-rajongók szívét.  Pedig ez a 41 év nem kis idő. De mégis, olyan jó visszaemlékezni, amikor egy kis mono-magnóval a kezemben, és walkmannel a fülemben állandóan ezt az albumot hallgattam (majd később a középiskolai kollégiumban, még később a főiskolán a tanuláshoz és a jó vizsgaeredmények eléréséhez is ideális segítséget jelentett. Ma pedig egy fárasztó munkanap után a legnagyszerűbb feltöltődést jelenti). 

Igen, az 1985. május 13-án megjelent "Brothers In Arms" még ma is frissnek hat kilenc gyöngyszemével, mert ahogyan a ’80-as évek teltek-múltak, Mark Knopfler egyre felszabadultabbá vált. Teljesen passzoló filmzenét komponált a keserédes brit filmhez, a „Local Hero”-hoz, producerkedett Dylan „Infidels” című lemezén, majd 1982-ben újra összetrombitálta a Dire Straitset, hogy elkészítsék a grandiózus „Love Over Gold”-ot. Az album mindössze öt szerzeményes, mindegyik elég hosszú és magával ragadó, kettő közülük azonban klasszikus és zseniális is egyben. 

A 15 perces nyitódalt, a „Telegraph Road”-ot a „Making Movies”-turné hangbeállítása közben állították össze, amely úgy meséli el Amerika ipari forradalmát, akár egy irodalmi novella. A „Private Investigations” picit különös, szunyókáló zene-noir, és Knopfler ragaszkodott hozzá, hogy egy hétperces kislemezként jelenjen meg, amely a brit slágerlistákon azonnal a második helyen landolt.

A következő album a dupla koncertlemez, az „Alchemy Live” volt, amely főként a „Love Over Gold”-turnéra alapult és egy sikerei csúcsán lévő zenekar bemutatása is volt egyben. A stúdió falai mögül kiszabadulva a Dire Straits képes volt határait megnyújtani, szárnyalni; a „Sultans of Swing” és a „Telegraph Road” sosem szólt úgy, mint ott és akkor, azon a lemezen. Mindkettő hosszabb és erőteljesebb volt, mint eredeti rögzített változatuk. 

Mark ezt már úgy látta, mint zenekari korszakának a végét. „Most szeretnék valami teljesen mást kipróbálni” – mondogatta abban az időben. „Talán akusztikus gitár lesz, de lehet, hogy rézfúvósok, még nem tudom.” Valószínű, hogy már arra készült, hogy az évtized legjelentősebb lemezét készítse el.

1984 végén Mark ismét egy új felállással kezdte meg a következő stúdióalbum munkálatait Londonban. Még céltudatosabbnak tűnt, minden részletre olyan figyelmet fordított, mint azelőtt soha és egyre nagyobb munkatempót diktált társainak, hogy aztán alig egy hónappal később a  karibi Montserrat szigetén található AIR Stúdióban megvágják a „Brothers In Arms”-ot.

 

Az AIR Stúdió – amit később egy hurrikán a földdel tett egyenlővé – idilli helyen feküdt és úgy tűnt, hogy az ott tartózkodás békés nyugalma lassabbá teszi a Mark által diktált tempót. A „Brothers In Arms” nagy részét áthatja az a könnyedség, ahogyan a zene hívatlanul átszivárog Mark ujja között. A lemez hangulata inkább visszafogott és reflektív volt, a „Why Worry” lágyságától a „Your Latest Trick” késő éjszakai susogásán át a majdnem suttogó címadó dalig.  S amikor a hangzás felerősödik a „The Man’s Too Strong” zúzó akkordjaival, a hatás szinte leírhatatlan.

Mégis, Knopfler új dalai közül az egyik szinte azonnal kiemelkedett. Torzított gitár-riffel kezdődik, Ed Bicknell szerint a ZZ Top inspirációja nyomán, majd egy kézbesítő futár szó szerinti hencegésével folytatódik az MTV-ről, amelyet Mark véletlenül hallott meg egy new yorki műszaki áruházban. Sting jellegzetes vokálja csendül fel a dal elején, egyre panaszosabban énekli a refrént – „az MTV-met akarom!”

John Illsley: „Sting rendszeresen járt Montserratra szörfözni, és egyik este vacsoraidőben bejött a stúdióba. A „Money For Nothing”-ot játszottuk, erre viccesen odaszólt, hogy „Na, balfékek, pont időben csináltátok meg!!” Mark csak annyit kérdezett, hogy ha tényleg úgy gondolja, hogy ez ennyire jó, akkor miért nem segít be egy kicsit. Így aztán ott ragadt velünk.”

Mark egy másik dala, a szökdelő boogie, a”Walk of Life” eredetileg fel sem került volna a nagylemezre, de mivel Ed Bicknellt sikerült meggyőzni, így az utolsó pillanatban még kislemez is készült belőle, amely világszerte nagyobb példányszámban kelt el, mint a „Money For Nothing”.

A „Brothers In Arms” a megjelenése után eleinte langyos visszajelzésekkel találkozott, de pont a megfelelő időben érkezett. Az MTV hamarosan sugározni kezdett az Egyesült Királyságban is, és a csatorna azonnal ráharapott a „Money For Nothing” promovideójára, amit a legelső videoklipként küldött az éterbe. Közben piacra dobták az első cd-lemezeket is, és a „Brothers In Arms” ezen új formátumban is megjelenhetett, amiből  több, mint 1 millió példány fogyott világszerte, így a Dire Straits  közel kerülhetett azon fogyasztók új generációjához is, akik státuszszimbólumnak tartották a zenét.

A lemez a brit slágerlistákon négy éven át szerepelt, kilenc hétig vezette az amerikait, felemelve a zenekart és Knopflert a ’80-as évek megasztárjai, Bruce Springsteen, Michael Jackson és Madonna mellé. És ekkor kezdetét vette egy 18 hónapos világkörüli turné, 247 teltházas koncerttel, 100 nagyvárosban... de ez már egy másik történet kezdete.