A nagymama örökségétől a slágerlistákig - az utolsó pillanatban érkezett 500 font

1977-78 fordulópont volt a Dire Straits életében, bár úgy tetszett, a kezdeti szárnypróbálgatások, a klubokban, kocsmákban ad hoc jelleggel adott koncertek nem elegendőek ahhoz, hogy lemezszerződéshez jutva kilépjenek a nagyvilágba. De az ösztönük azt súgta, egyszer csak eljön az ő idejük is – amelynek előhírnöke – bármilyen furcsa is – John Illsley nagymamájának a halála volt, 1977 januárjában. Minden unokájára – így Johnra is – 500 fontot hagyományozott. A csekket John édesapja postán küldte meg a nyár végén a Farrer House-ba …. s hogy mi történt ezután…

Bérleti díj: 9.40 font. Egy évben ötvenkét hét van. S egyszer csak váratlanul jön egy csekk: 500 fontról. 9.40 font X 52 = 488.80 font. Az 500 fontból kivonjuk a 488.80 fontot, s akkor marad annyi, ami kifutja kétheti reggeli árát és némi pénz sörre is marad. De nem így számoltam. Az egyenlet ennél sokkal egyszerűbb volt. Azt az öt dalt szerettük volna rögzíteni, amelyeket a legerősebbnek éreztünk.

A fő tényező ez volt: valódi esélyt akartunk-e adni magunknak, hogy bekerüljünk a zenei világba? De ehhez egy demószalagra volt szükségünk. Miközben a csekket a kezemben tartottam, egy pici remény fuvallatát éreztem.

Azon a héten, amikor egy próba után a lakásban találkoztunk, a fiúk megígérték, hogy visszafizetik, amint… nos, amint… hamarosan… kösz, John. Őszintén szólva,  nem érdekelt, ha egy fillért sem látok viszont, így csak annyit mondtam, hogy valószínűleg a többiek is így tettek volna. (A félreértés elkerülése végett, az összeget visszakaptam, amikor megkaptuk az első jogdíjcsekkünket).

Fektess be egy demókazettába és az elkövetkező években soha nem kell sóhajtoznod a söröskorsód fölött azon siránkozva, hogy elszalasztottad az egyetlen esélyt a lemezszerződésre.

Bármi is történt ott és akkor, a dolgok a sors szándéka szerint alakultak. Ha szegény öreg nagyi nem halt volna meg, mint ahogy mégis meghalt és én soha nem veszem a kezembe azt az ötszáz fontot, ki tudja, hogyan alakult volna az egész? Valószínűleg még egy ideig a kocsma-klub körforgásában maradtunk volna, Pick átment volna egy másik bandába, vagy visszatért volna a session-munkáihoz, egyikünk munkát kapott volna és aztán csak minden második hétvégén játszhattunk volna, és a zenekar hamarosan szétment volna. A nyomor okozta stressz, az örökös kocsmai zenélés lassú demoralizációja – öt éjszakán keresztül ugyanazok a helyek, ugyanazok az arcok – végül érezteti a hatását. Minden zenekar fejlődésében eljön az a pont, amikor fel kell hagynia a reménykedéssel, abba kell hagynia a gyakorlást, és szembe kell néznie a valósággal, hogy egy másik életet kell élnie. Ez a sorsa a legtöbb feltörekvő zenekarnak.

Ezzel a szalaggal most már volt valamink, amit le lehetett játszani a rádióban, vagy meg lehetett hallgatni egy lemezcégnél. A kocsmában játszva arra vártunk, hogy felfigyeljenek ránk, csak úgy, mint egy agilis modell, aki egy szupermarketben csak azt várja, hogy egy ügynökségnél dolgozó valaki felfigyeljen rá. 

Bár ritkán, de ez is előfordulhat. Telefonálgattunk és kérdezősködtünk, jó stúdiókat kerestünk, amik belefértek a költségvetésünkbe. Az ötszáz font nem vitt túl messzire bennünket, már ami felvételt illeti – az összes extra-beállítást el is felejthettük. A név, amely folyamatosan felbukkant, a Pathway Studios volt, London északkeleti részén, Newington Green-ben. Lemezkészítéssel nem annyira foglalkozott, fő profilja leginkább a demokészítés volt és némi nevet is szerzett magának ezen a téren. A The Police, Elvis Costello, Nick Lowe, The Damned, Madness, Sham 69 – egyikük sem volt nagy név akkoriban – mind a Pathway-t használta. 1977 nyarának végén mi is lefoglaltunk egy hétvégét.

Mire a Grosvenor Avenue lépcsőin baktattunk felfelé, zeneileg elég jó formában voltunk. Sem időnk, sem pénzünk, és szükségünk sem volt arra, hogy valamennyi dalunkat rögzítsük. Csak azt akartuk, hogy az általunk kiválasztottaknak a lehető legjobb verziója készüljön el: „Sultans of Swing”, „Wild West End”, „Water of Love”, „Down To The Waterline" és még egy, Dave szerzeménye, aminek a címe "Sacred Loving".

Keményen próbáltunk, feszes volt a tempónk és magam is úgy láttam, hogy elég jól teljesítek, mint játékos. Korábban úgy éreztem, hogy ahol előre kell tolnom magamat és be kell töltenem az összes teret, hogy minél jobban bekapcsolódjak a dalba, mostanra azonban megtanultam, hogy a basszusgitáros számára a kevesebb néha több, és hogy esetenként jobb valamit kihagyni, mint beletenni.

Pick mellett az én feladatom volt, hogy lerakjam azokat az alapokat, amelyre a gitár és ének építkezett. Rájöttem, hogy a jó játék alapvetően az érzéstől függ. Felhagytam azzal, hogy minden hangot pontosan ugyanúgy játsszak; elkezdtem úgy játszani, ahogy abban a pillanatban a dalhoz igazodónak éreztem. Nagyon egyszerűen tartottam ezt és azóta is így csinálom. 

A hangstúdió kicsi volt, alig nagyobb, mint a Farrer House hálószobája, de még mindig elég szűkösen voltunk az összes felszerelésünkkel együtt, viszont egészen otthon éreztük magunkat. A sarokban volt a vezérlőhelyiség pultja, ahol összesen három ember fért el végszükség esetén. Producer nem volt, csak hangmérnök, egy kedves srác, akit Chas Heringtonnak hívtak. A felszerelése tökéletesen megfelelt a zenénk egyszerűségének. Volt neki egy Brenell típusú, egy hüvelykes orsós magnója; a végleges verzió sávszélessége viszont már negyed hüvelyk maradt.

A nyolc mikrofonból hármat Pick dobjára rögzítettünk, egy-egy volt a gitároknak  és egy pár jutott az énekhanghoz. Én egy újonnan beszerzett Fender 59 Precision-t használtam – csodálatos ajándék volt ez Marktól, aki tudta, hogy már régóta vágytam rá, de sosem volt elég pénzem, hogy megvegyem. Ő a piros Stratját használta a Vibrolux erősítővel, Dave pedig Telecasteren játszott.

Viszonylag gyorsan kellett dolgoznunk, s mindkét napon tíz órát voltunk bent, amíg boldogan nem konstatáltuk, hogy végeztünk. Vasárnap esete a stúdió feletti lakásban várakoztunk, miközben Chas az utolsó simításokon dolgozott a vezérlőben. Nem volt túl sok tennivalója, a dalokat kitűnően rögzítettük, csak egy kis keverésre volt szükség.

Azon túlmenően, hogy az akkori felszerelés nagyon egyszerű volt, a felvételek után már nagyon keveset lehetett változtatni. Jó verziók készültek, s ezt tudtuk is, de a légkör várakozással teli volt és arra ácsingóztunk, hogy hallhassuk a végeredményt. Soha nem hallottunk magunkról felvételt, semmit, amit élőben játszottunk, vagy azokról sem, amiket a próbákon játszottunk. Az általunk készített dalok egyfajta függő állapotban voltak, mert csak akkor keltek életre, ha összejöttünk, hogy eljátsszuk őket. Kellemes érzés volt tudni, hogy az utókor részére már volt nyoma az erőfeszítéseinknek, bármi is történjék a bandával – a zenénk örökké itt lesz, legalábbis, ezen a szalagon. Még ha a brit rockzene történetének legkisebb lábjegyzeteként is, de kitörölni már soha nem lehetne.

Nagy volt az izgalmunk, amikor Chas behívott bennünk, hogy hallgassuk meg, amit alkottunk. Bezsúfolódtunk a takarítószekrény nagyságú vezérlőjébe, néhányunknak csak a feje fért el az ajtóban. Furcsa élmény volt magunkat hallani a hangszórókból – mintha nem is mi, hanem egy másik zenekar játszott volna. A hangminőség kiváló volt, különösen a „Sultans” verziója sikerült a legjobban. Nagyon tisztán szólt. Sokan hiszik azt, hogy ez a valaha készített legjobb változata a dalnak és én hajlok arra, hogy egyetértsek velük. Ki tudja? Én akkor is szeretem. Egy dal mindig furcsa jelenség. Ezerszer lejátszhatod és minden egyes alkalommal egy kicsit más és más. Ez megint csak az érzéshez tér vissza, ahogy a zenekar sajátos módon pulzál és harmonizál ugyanabban a lelkiállapotban és hangulatban.

Nem sokkal ezelőtt egy doboz alján rábukkantam ennek a demószalagnak egy másolatára és azon melegében elküldtem Londonba Marknak, a British Grove Studios-hoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még nem mállott szét, bár azóta hosszú idő telt el. Amikor újra meghallgattam, újra áthatott a nosztalgia, s eszembe jutott az a teljesen új, friss arcú zenekar, amint benyomul abba az apró vezérlőbe, hogy először hallgassa vissza magát. Ez a pici kazetta volt útlevelünk a jövőbe, lehetővé téve, hogy belépjünk a professzionális zene világába, alkalmat szerezve, hogy meghallgassanak minket.

Forrás:  John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books, London, 2021

A legtávolabbra hallatszó, és mégis hazavezető filmzene

Gondolatok a Local Hero 42 évvel ezelőtti megjelenéséről

Mark Knopfler „hivatalos” szólókarrierjét a szakma az 1996-os Golden Heart megjelenésével datálja, és kiemeli az ezt megelőző Dire Straitsszel töltött időszakot is – viszont jó néhányszor előfordul, hogy a gitáros által szerzett filmzenék valahogy elsikkadnak a nagy kavarodásban, pedig nem egy-két alkotásról van szó.

Szóval. Az első filmes projekthez – amely nemcsak a rajongók, de Knopfler szívének is oly kedves – 37 év múltán tért vissza friss inspirációkkal, megújítva azt. A Local Hero-t 2020 júniusában mutatták volna be a londoni Old Vic Theatre-ben, miután az edinburghi Royal Lyceum színházban teltházas sikert aratott 2019-ben.

Dire Straits lemezek közötti pihenő

A 2018-2019. években Knopfler nemigen unatkozott; elkészítette kilencedik stúdióalbumát, a Down The Road Wherever-t, valamint megírta a filmzene musical-változatát és nem mellesleg végigkoncertezett  egy félévet.

Annak idején a legelső filmes felkérés pont akkor érkezett, mikor a Dire Straits javában azon dolgozott, hogy a legjobb brit rock-zenekarok között is az első legyen – a Love Over Gold már készen volt, a Brothers In Arms megjelenésére azonban még egy kicsit várni kellett.

Aztán elérkezett 1983. április 16. – amikor is a Bill Forsyth által rendezett film zenéje megjelent az Államokban, így a sárga borítójú nagylemezt nemcsak a rajongó, de maga a szerző is, mint első filmzenei munkájaként vehette kezébe.

A próbafelvételek, illetve a végső, lemezre került változat a new yorki Power Station Studios-ban, illetve – a ma már nem létező – nyugat-londoni (Chiswick) Eden Studio-ban készültek. Utóbbi helyszín megközelítőleg egy 10 perces autóútra van Mark Knopfler jelenlegi, saját stúdiójától.

A nagylemez boltokba kerülését megelőzően megjelent az a kislemez, amely szinte eggyé forrt a glasgow-i születésű, Newcastle-ben felnevelkedett muzsikus nevével. A rendkívül fülbemászó, bájos instrumentális darab, a Going Home, amelynek hangzását még különlegesebbé tette az amerikai jazzmuzsikus, Michael Brecker szaxofonja.

A Going Home nemcsak a zenerajongók, hanem a foci szerelmesei – különösen a Newcastle United helyi csapata körében is nagyon népszerű, mert minden helyben játszott meccsük előtt felcsendül. És persze ne feledjük, hogy az évek során a Dire Straits és Mark Knopfler-koncertek gyönyörű búcsújaként is sokszor hallgathattuk.

A Going Home – miután 1983 márciusában megjelent Angliában, szerény sikereket ért el annak ellenére, hogy a nagylemezen ott szerepelt akusztikus változata, a Wild Theme. És valóban, a téma végigvonul az egész hanganyagon - The Ceilidh and The Northern Lights és a Smooching szerzeményeken. Vendég-előadóként Gerry Rafferty énekel a The Way It Always Starts című műben.

A Forsyth-rendezte film forgatókönyvét David Puttnam írta. A BAFTA-díjas film főszereplői Burt Lancaster, Peter Riegert, Denis Lawson és Fulton Mackay voltak. A történet jeleneteit Aberdeenshire, valamint a nyugat-skóciai Morar és Aisaig homokos partjain vették fel.

A film képeit nézve Knopfler tökéletesen megragadta a hozzájuk pontosan illeszkedő kísérő darabok hangulatát, érzéseit – így a zene önmagában hallgatva is teljesen magával ragadja hallgatóit, szemük elé varázsolva a gyönyörű skót tájakat, az ott élő emberek mindennapjait. Már itt érezhető volt, hogy Knopfler komolyabban beleássa magát a kelta és skót népzene forrásaiba – és ez kutatás még nem ért véget – igaz, az ezzel kapcsolatos teendőket a gitáros sikeresen abszolválta.

A Local Hero – egyes kritikusok szerint – akár a Dire Straits-album is lehetett volna, mert a felvételeken Knopfler mellett John Illsley, Hal Lindes, Alan Clark,  és a dobos, Terry Williams zenélt.

Ez áll hozzám a legközelebb

Az  időszakban a gitáros többször is úgy nyilatkozott, hogy bár sosem írt musicalt, vállalta a felkérést, hogy új szerzeményekkel egészítse ki az eredeti anyagot:

Mindenki tudja, hogy nagyszerű film – megtiszteltetésnek vettem és örültem, hogy részt vehettem az elkészítésében. Az eddigi filmes projektjeim közül ez áll hozzám a legközelebb – nagyon szeretem. Azonban a musical-változathoz olyan zenei anyagot kellett készítenünk, ami önmagában is megállta a helyét a színpadon, hogy a nézők ne csak a film másolatát lássák benne.

Miután a színpadi bemutató 2019-ben Edinburgh-ben lezajlott, a The Times rövid, de pozitív kritikát írt az előadásról: a kelta népzene és a blues mágikus keveréke, elbűvölő történet Knopfler megújult inspirációival.

forrás:

https://www.udiscovermusic.com/stories/mark-knopfler-local-hero-album/ 

Komor történések New Yorkban - A szakítás

A fenti cím alapján néhányan arra gondolhatnak, hogy ismét Mark Knopfler és Holly Vincent románcának nem túl boldog befejezése lesz a téma, de nem – egy sokkal fájdalmasabb történésről lesz szó, ami a ’70-es évek végére a feloszlás szélére sodorta az egyre nagyobb sikereket elérő zenekart. Ekkorra már teljesen világossá vált, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, és mivel a Knopfler-testvérek egyike sem volt hajlandó engedményeket tenni egymásnak, a következményeket is pontosan lehetett tudni. Ezt a nehéz időszakot John Illsley sem hagyhatta ki a visszaemlékezéseiből, hiszen a munkakapcsolaton túl is szoros barátságot ápolt a testvérekkel.

Ezt a fejezetet nehéz lesz megírnom, így óvatosnak kell lennem. Két testvér marakodása senki másra nem tartozik, csak rájuk. De elkerülhetetlenül a zenekar problémájává is vált. Mindkettőjük nagy barátjaként fájdalmas volt ezt végignézni és kezelni. Mindkettőjükkel barátok maradtam, egyikükkel jobban, mint a másikkal, részben azért, mert egy utcányira lakom tőle, és valószínűleg ő lett a legjobb az évek során a magam köré gyűjtött barátok közül. De mindannyian testvérek vagyunk valahol, afféle testvérek, egy zenekar szűk, néha klausztrofóbiás, családjellegű egységében. A széthullás fájdalmát mindenki érzi, mindenki osztozik benne, és ez nem múlik el. New Yorkban nem voltak győztesek. Miután megszólalt az utolsó menet csengője, és a küzdelem véget ért, ahogy annak véget kellett érnie, csak fájdalmas szomorúság, üresség maradt.

Azt mondom, hogy nem voltak győztesek, de ami a zenekart illeti - és ez egy elég nagy "de" - a vihar friss levegőt, kék eget, egy jobb, másfajta ürességet hagyott maga után. S most itt egy kicsit megállva, a hivatásunk folytatása szempontjából is pozitív fejlemény volt. Súrlódásoktól mentesen, súlyos feszültségektől megszabadulva, boldogabb egységként haladtunk előre, mert véget vetettünk egy olyan kellemetlenségnek, amely aláásta a fejlődésünket. Mark írt egy csomó nagyszerű dalt, és erősen érezhető volt, hogy valami nagyon különlegeset készülünk létrehozni. A kreativitásunk csúcspontján voltunk, és az új lemez elkészítésének határideje ott lebegett a fejünk fölött. A nyomás így is nagy volt. Talán ennek a tudatalatti jelenléte váltotta ki a szakítást, a tudat, hogy a következő album és turné eltörpül az előző kettő mellett; újabb egyévnyi turnézás, egy újabb év távol az otthonunktól, még nagyobb médiafigyelem, nagyobb tömegek, még nagyobb nyomás.

Ki tudja - talán Dave feláldozta magát a nagyobb ügyért anélkül, hogy tudta volna, ezt teszi? Határozottan volt egyfajta előre elrendelt sorsszerűség abban, ami történt, és bizonyos értelemben Dave valószínűleg a saját kardjába dőlt. Mivel a büszkesége forgott kockán, ami szintén nyomasztotta, ez volt az egyetlen módja, hogy ezt tegye. Egy gyors kézfogás, némi jókívánságcsere, és egy taxi a repülőtérre, bizonyos értelemben rosszabb lett volna. Dave nem állhatott volna fel csak úgy, és nem mondhatta volna: „Srácok, semmiben sem vagyok biztos.  Visszamegyek Londonba, egy kicsit lazítok és az egészet átgondolom”, és aztán lazán elslisszol. Ahhoz, hogy a tettet véghezvigyük, drámainak és látványosnak kellett lennie. Kétségtelen, hogy a siker okozta stressz és a turnézás okozta kimerültség sokkal jobban megviselte őt, mint minket. Néhányan szeretik, néhányan tűrik, sokan ki nem állhatják. Dave egyszerre szerette és gyűlölte.

Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki kerüli a felhajtást meg a rivaldafényt. Mindannyian más és más személyiségűek vagyunk, egyik karakter sem jobb a másiknál; egyeseknek jobban fekszik a középpont, másoknak az árnyék. A probléma az volt, hogy a Dire Straits mostanra nagyon sikeres lett, így még nagyobb volt a nyilvánosság, a figyelem és a nyomás. Talán túlzás olyan kijelentést tennem, de talán részben arról is szó lehetett, hogy az egyik testvér a másik árnyékában élt. 

Könnyű megérteni, milyen nehéz lehetett a tehetséges muzsikus Dave-nek, hogy nyilvánosan és zeneileg is egy nagyszerű dalszerző-gitáros másodhegedűsének kellett lennie. De másrészt, mit tehetett volna Mark? Beleadni apait-anyait, hogy az öccse jól érezze magát? Persze, hogy nem. A shakespeare-i tragédiák alapanyaga is mindig ez volt: két egymást kizáró különleges jóság – vagy legalábbis két egymást kizáró kivételes álláspont – összeütközése, amelynek nem lehetett más a vége, mint szenvedés; két testvér, akik szerették és csodálták egymást, de a körülmények egymás ellen fordították őket. És ebből született meg ez a sötét new york-i történet (...)

Júniusban érkeztünk két hónapra, és hogy megspóroljuk a szállodai számlákat, apartmanokat béreltünk egy Central Parkra néző háztömbben. Nem csak Bronx volt veszélyes, egész New York annak számított akkoriban, és ezt az állapotot a kilencvenes években egy tömeges rendvédelmi kampánynak kellett megszüntetnie, miután a kokain-járvány miatt még jobban megugrott a bűnözés. Napnyugtát követően a Central Park az általa mutatott gazdagság ellenére sem volt sokkal biztonságosabb, mint a Hell's Kitchen. Gyilkosságok és erőszakos cselekmények történtek a parkban, amíg ott voltunk, alig néhány száz méterre onnan, ahol sétáltunk vagy aludtunk. Reggel a stúdióba menni olyan volt, mintha egy Starsky & Hutch vagy egy Kojak epizód forgatásán sétáltunk volna keresztül. Csavargók álldogáltak a bejáratoknál, lepusztult bérházak mocskos ablakaiban csupasz villanykörték lógtak, bandák gyülekeztek az elkerített, zárt kosárlabdapályákon, és szirénák bömböltek a nap 24 órájában (...)

A Power Station, amelyet azért hívtak így, mert valószínűleg régebben is ez volt a neve, egy viszonylag új hangstúdió volt, amely a nyugati 53. utcán, a 9. és a 10. sugárút között, Manhattan belvárosának Hell's Kitchen néven ismert negyedében található. Gyönyörűen felújították, a falakat faburkolat fedte, minden helyiségében nagy kanapékat állítottak be, és ez valóban nagyon távol állt a Whood Wharf-tól, de a két környék történelmi múltja is hasonló – mindkettő lent van a vízparton – volt. A Hell's Kitchen évtizedeken át szegény ír bevándorlók ezreinek adott otthont, akiket a Hudson folyó kikötőinek rakpartjai és dokkjai által kínált munka vonzott, ahogyan egykor a deptfordiak is a Temzén találtak munkát. Otthon éreztük magunkat a Power Station-ben, amely még szinte félig kész állapotban volt. A Woolf's nevű étteremben elfogyasztott hatalmas reggeli után minden reggel megtettük odáig a húszperces sétát, de mindig taxival mentünk vissza, vagy négy-öt fős csoportokban gyalogoltunk.

Az albumon (Making Movies) mindössze hét dal szerepelt volna, és ezek közül csak egy – a "Solid Rock" – volt rövidebb négy percnél. Nem volt meglepő, hogy a legkedveltebb szerzemények a "Romeo and Juliet" és a "Tunnel of Love" lettek. Gyönyörűen kidolgozott művek, dalszerzés a javából. Sosem untam meg játszani őket, még ma, negyven év elteltével, szólókarrierem során sem. Talán a "Hand in Hand" mára már nem annyira ismert és nem annyira játszott, de mégis megérdemli helyét az első polcon, a "Solid Rock"-ot pedig nagyszerű élőben előadni.

A "Les Boys" című szám egyfajta excentrikus rendellenesség, egy könnyed komikus dal, amelyet egy eredetileg birminghami meleg kabaré előadás ihletett. Az előadást egy koncert után késő este a müncheni szállodánk bárjában láttuk. A hetvenes évek végén az Egyesült Királyságban a meleg birminghami kabarék nem tartoztak a kocsmai vagy szállodai szórakoztatás alapfelszereltségéhez, így ezek a srácok Németországba mentek munkát keresni, ahol sokkal elfogadóbbak voltak irányukban. A bárban ülő tucatnyi köpcös, középkorú német vezetőnek és néhány kurvának nem, de nekünk bizarr és nagyon mulatságos volt figyelni, ahogy beszéltek és énekeltek a súlyos közép-angliai akcentusukkal. Előadásuk után csatlakoztak hozzánk, és rendkívül szórakoztató volt a társaságuk. 

A "Les Boys" könnyed komédiája bizonyosan nem a megfelelő hangsáv volt a stúdióban a felvételek első heteiben kialakult hangulathoz. Dave egyre növekvő elégedetlensége megmutatkozott testbeszédében, a mormolt panaszaiban és abban, hogy nem volt hajlandó megtenni, amit kértek tőle. Ez nagyon is negatív, feszült légkört teremtett. Hihetetlen, izgalmas energiák rejlettek a lemez készítésében, de a feszültség felemésztette mindezt. Mint régi barátommal, megpróbáltam nyíltan, őszintén és együttérzően beszélni vele a hangulatáról. (Hála Istennek, a menedzserünk, Ed Bicknell nem volt túl sokat a közelben. Az ő tanácsai Dave-nek nagyon rövidek és lényegre törőek lettek volna!)  

Nem így kellett volna lennie – mondta Dave, a siker nagyságára és az ezzel járó összes nyomásra gondolva.

Erre én csak annyit tudtam mondani:

Hát, pedig ez így alakult! Ez van, úgyhogy csak bele kell törődnünk. Nem tudjuk meg nem történtté tenni. Nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, és nem mehetünk vissza a Hope and Anchorhoz.

De nem volt boldog ember. Csak egyféleképpen lehetett vége – és ez nem a zenekar feloszlását, vagy a kocsmákban történő zenéléshez való visszatérést és a deptfordi nyugodt életet jelentette. Markkal nem sokat beszélgettek, és a nyílt vita elkerülése érdekében egyszerűbb volt, ha a producer, Jimmy Iovine mondta meg neki, hogy mit tegyen, én pedig bátorítottam. Nem egyetlen esemény volt az, ami a szakításhoz vezetett. Már legalább egy éve húzódott az ügy.

Mark nagyon is a zenekar vezetője volt, és jogosan, így Dave-nek, a fiatalabbik testvérnek ezt nehéz volt megélnie. Ezt megértettem, de a harag és a rosszkedv mindnyájunkat magával rántott, és egy nap a stúdióban csúcsosodott ki ez az egész. Volt egy elég egyszerű gitárszólam, amit Dave-nek kellett játszania a "Romeo and Juliet"-ben, és amikor bejött a stúdióba, miután nem dolgozott rajta, Jimmy, mint producer, elég élesen közölte vele, hogy menjen el, tanulja meg, és másnap már  fel is vesszük. A vita akkor robbant ki, amikor Dave másnap visszajött, de még mindig nem csinálta meg, amire kérték. Mindannyian kifakadtunk:  

Gyerünk Dave, haladnunk kéne!

Ezt viccelődve mondtuk neki, de volt benne némi türelmetlenség és bosszúság is, hiszen három ember erőfeszítéseit hátráltatta, mert ő nem tette a dolgát, mint a többiek. Mindannyian fáradtak voltunk és egy kicsit morcosak.

Mark egész idő alatt tartotta a száját, de egyre frusztráltabb volt – több forgott kockán, mint a lemezfelvétel. Ők egy család voltak, ugyanazzal a szerető anyával és apával, és egy szakítás mindnyájuk számára kétségbeesést okozna. De most mégis durván ráförmedt és elég hevesen kritizálta Dave-et. Elég nagy égiháború volt, és végül Dave visszament a lakásba, hogy a barátnőjével, Chrisszel legyen. Visszatérve a stúdióba, mindannyian egyetértettünk abban, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, és ultimátumot kell adnunk Dave-nek – én pedig önként jelentkeztem erre, és elindultam a Central Parkba. Nem kiabált. Csak nagyon szomorú volt. Ültünk és beszélgettünk. Kipakolt, elmondta, milyen nehéz neki, és elismerte, hogy a démonai mindannyiunk démonaivá váltak. Azt mondtam: 

Kétféleképpen lehet ezt megoldani. Visszajössz a stúdióba, elásod a csatabárdot Markkal, és továbblépünk – vagy hazautazol... 

Dave azt felelte: Akkor hazamegyek.

Ahogy visszasétáltam a stúdióba, a düh, amit addig éreztem, mélységes csüggedéssé változott. Dave a barátom volt, és az ő barátsága indított el erre az izgalmas zenei utazásra. Ami még ennél is fontosabb, Mark testvére volt, és kizárt, hogy a veszekedésüket egy korsó sör mellett elsimítsam Londonban. 

Dave hazamegy – mondtam, miközben beléptem a vezérlőterembe. 

A hírt üres arcok fogadták, és körülbelül tíz percig csendben forgolódtunk a stúdióban.

Aztán Jimmy azt mondta: 

Jól van, folytassuk!

Mi pedig felvettük a hangszereinket, és visszamentünk dolgozni. Azt a néhány apró megnyilvánulást, amit Dave tett a felvételhez, levettük, és Mark újra rögzítette őket. Sid McGinnis-t, egy nagyon tapasztalt session zenészt, aki számos top zenekarral és előadóval dolgozott már együtt, Jimmy szervezte be. Őszintén szólva nyomasztólag hatott ránk, de elkerülhetetlen volt, ahogyan a dolgok alakultak, viszont szakmai szempontból, utána nagy megkönnyebbülés volt a stúdióban. Mark nagyon zárkózott ember, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezen tudta feldolgozni a történteket. Tudtuk, békén kell őt hagynunk, hogy ezt megtehesse. Tökéletesen profi, és mindannyian visszatértünk a zenéhez, az egyetlen elterelő hadművelethez.

Egy nagyszerű lemez valamiféle vigaszt jelentett, de az érzelmi ára magas volt. Örök dicsőségére legyen mondva, Dave egy kis kihagyás után újra belevetette magát a muzsikálásba, és keményen dolgozott, mint billentyűs, és mint gitáros. Már akkor is jól játszott, lassan kiváló zenésszé vált, és 1983-ban elkészítette első szólóalbumát, amelyen nekem is volt szerencsém játszani. Azóta két-három évente ad ki egy-egy albumot, és világszerte turnézik. A Straits-hez hasonlóan ő egész jól befutott Németországban. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, de soha nem említjük a „háborút”!

(Forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books, London, 2021)

 

Ismét egy szülinap - 77 éves lett a Dire Straits dobosa

David Pick Withers 1948. április 4-én született az angliai Leicesterben. Nevét a Dire Straits tette világhírűvé, hiszen a zenekar eredeti dobosaként az első négy nagylemezen olyan dalokhoz szolgáltatta a ritmusokat, mint a Sultans of Swing, a Romeo and Juliet, vagy a Private Investigations.

Dobok mögé először a Boy’s Brigade nevezetű formációban ült, de ekkor még csak tanulta a szakmát, dobleckéket vett zenekar mesterétől, Barry Bondtól, aki civilként a helyi kerékpárbolt tulajdonosa volt. Withers hálás tanítvány volt, mert 17 évesen már jóval idősebbeket megszégyenítő módon püfölte a bőröket, ekkor csatlakozott a The Berkeley Squares nevű zenekarhoz, akikkel egy németországi turnén is részt vett.

Hat hónappal később visszatért Angliába, és úgy döntött, hogy zenei karrierjének fejlődése érdekében zenekart vált, így került a The Primitives nevű bandába, akik főként Olaszországban értek el komolyabb sikereket. 

Pick 1969-ben visszatért Londonba, s egyéb lehetőség híján a The Doc Thomas Group formációban zenélt egy rövid ideig, akikkel még az olaszországi útján haverkodott össze (ő még Mott The Hoople-nek ismerte őket) – de itt sem találta a helyét, folyton meghallgatásokra járt és Melody Maker hirdetéseit bújta. Így került a progresszív rockot játszó Spring zenekarhoz, akik eredetileg egy buli erejéig szerették volna igénybe venni. A koncert után a felek kölcsönösen elégedettek voltak egymással, így az RCA lemezcég vele is szerződést kötött arra az egyetlen lemezre, amelyet a gyűjtők és fanok ma is vigyázva őriznek – a banda nevét viselő album 1971-ben jelent meg, a felvételek a legendás Rockfield Studios-ban készültek, Monmouth-ban. 

Maga Withers is elismerően nyilatkozott a lemezről, több interjúban elmondta, máig büszke, hogy ezzel a bandával dolgozhatott. Ezzel kapcsolatban egy anekdotát is megosztott: amikor a Dire Straits az első amerikai turnéján vett részt, egy fiatal fiú lépett az öltözőjükbe - kezében a Spring-lemezzel, majd közölte, hogy őt a Dire Straits egyáltalán nem érdekli, csak Picktől szeretne egy autogramot kérni!

A Rockfield Studios a lehetőségek tárháza volt, mert a fiatal dobosnak olyan művészekkel volt alkalma találkozni, mint Michael Chapman, Andy Fairweather-Lowe, Nick Lowe, Del Shannon, The Shortwave Band, Dave Edmunds, Ian Anderson, Bob Dylan -, illetve itt hallotta először a Brewer’s Droop bandát, akikhez később Mark Knopfler is csatlakozott.

Pick szívesen emlékszik vissza erre az időszakra, ekkor érett komolyabbá zenei tudása, több időt fordított a napi próbákra, ami rendszert is vitt az életébe. Egy rövid turné erejéig beugrott a Brinsley Schwarz nevű együttesbe, amely főleg kocsmazenekarként működött, majd a neves walesi gitáros, Dave Edmunds zenekarát kísérte egy rövidebb angliai körútra, ahol az előzenekar a Dr. Feelgood volt.

Ismételten Londonba költözve Pick aktívan kapcsolódott be a rock-folk-életbe, Bert Jansch, Ralph McTell és a Magna Carta lemezein dolgozott, majd egy kis időre Rab Noakes-szel együtt segítette ki a Lindisfarne-t.

Közvetlen a Mark Knopflerrel való találkozása előtt Pick Charlie Dore Back Pocket nevű zenekarával lépett fel azokon a helyeken, ahová később a Dire Straitsszel visszatért.

A többi pedig már történelem, amit mindenki jól ismer: a Dire Straits a világ egyik legnagyobb rock-zenekara lett, Withers alapító tagként hat évig volt a tagja, négy stúdióalbumon dobolt, illetve a Live at The BBC felvételein szerepelt, valamint a Money For Nothing című válogatásalbumon található dalokon.

De meg kell említenünk még Bob Dylan Slow Train Coming című, 1979-ben készül lemezét is, amelyen Pick és Mark Knopfler olyan remek zenészekkel dolgozott együtt, mint Barry Becket, Tim Drummond. A produceri munkálatokat Jerry Wexler, az Atlantic Records alapítója látta el. Dylan ezen albuma ma is rocktörténeti kuriózumnak számít, nemcsak a mondanivalója, de a rajta muzsikáló zenészek miatt is.

Pick Withers Dire Straits-lemezei:

Dire Straits (1978), Communiqué (1979), Making Movies (1980), Love Over Gold (1982). Stílusáról, amely Knopfler gitárjátékával együtt oly jellegzetessé tette a Dire Straits-hangzást, a Nemzetközi Zenészmagazin 1980 decemberi számában így írtak:

Pick Withers   (fotó: Nick Lauro)

„A Water of Love című Dire Straits-dal finom hangulatát Pick Withers mesterien ébreszti fel, ahogy az ütemet a kikapcsolt kisdobról áthelyezi a lábcinre, mialatt a tamok alapritmusát végig tartja – majd a kórusvokál alatt újból a lábcin kap nagyobb hangsúlyt – mely által az egész dalt átitatja egyfajta sodródó, örvénylő hatás.”

A Dire Straits-korszak után Pick számos nagyszerű zenésszel dolgozott együtt, mint például Gerry Rafferty, Joan Baez, Robert Plant, Phil Carmen, a The Blues Band (Paul Jones), Dennis LeCorriere, Dave Kelly Band, Gary Fletcher Band és még sorolhatnánk.

forrás:
https://direstraitsblog.com/blog/the-story-for-the-drummer-of-dire-straits-pick-withers/?fbclid=IwAR2VkikdZ_Y0WQkmoJNc3fVdYjsc-O2MyI_Sm7oqy9TOE26rM1ACVBOx_AU