Mit is írt a Hogyishívják – a Sultans of Swing talán nem is Knopfler-szerzmény?

Mindnyájan tudjuk, hogy az internet nem felejt, de hogyan archiválták az információkat a világháló megjelenése előtt – vagy igaz a mondás, miszerint sok minden a feledés homályába merült? S máris itt a következő kérdés: az idők folyamán hány nagyszerű műalkotást „nyúltak le” nevenincs művészektől olyanok, akik aztán boldogan mondhatták a magukénak. A Dire Straits rajongók bizonyára álmukban sem gondolnának arra, hogy a zenekar klasszikusa, a „Sultans of Swing” is pontosan ezek egyike.

A vietnámi háborút is megjárt, amerikai születésű Bill Wilson pedig pontosan azt állítja, hogy ő a szerzője a Knopfler védjegyének számító dalnak. Az Indiana-ban született Wilson, miután visszatért a háborúból, a ’60-as évek végén a texasi Austinban fejezte be katonai szolgálatát, ahol gyorsan beilleszkedett a virágzását élő helyi énekes-dalszerző közösségbe. Mialatt szolgálati körútját teljesítette a légierő bázisán, próbafelvételeket készített a Sonobeat Records számára, így népszerűsítvén zenészi kvalitásait.

Mindazonáltal a kívülállóknak úgy tűnt, Wilson nem nagyon fontolgatja annak lehetőségét, hogy a hagyományos sztárságot hajszolva profi zenész legyen, ehelyett megírt néhány remek dalt – inkább a minőségre és nem a mennyiségre koncentrálva. Leszerelése után 1970-ben visszatért szülővárosába, és egyelőre felhagyott a zenészléttel is, mert csak két év múlva csatlakozott a The Pleasant Street Band-hez.

Hamarosan azon kapta magát, hogy zenekarával leszerződött a Columbia Records-hoz, és egyike lett azon tucatnyi előadónak, akiket a „következő Bob Dylan” titulussal illettek. Azonban a lemezcégnél történő vezetőváltás, illetve a fenti megtisztelő címke ellenére sem bizonyult szerencsésnek, mert a zenekar bemutatkozó albuma csúfos bukás lett. Wilson ettől kezdve kénytelen volt belenyugodni a helyzetbe, mely szerint csak félprofi előadó lehet – jóllehet ő maga sem tett további lépéseket abba az irányba, hogy ez megváltozzék – egészen addig az állításáig, hogy egy világszerte híres dal szövegét tulajdonképpen ő írta.

Egy produkciós cég által kiadott koncertválogatás CD-jén szereplő Wilson a „Sultans of Swing” feldolgozása kapcsán úgy nyilatkozott, hogy „Igen, ezt a dalt közösen írtuk egy barátommal, az Angliában élő Mark Knopflerrel, talán 12 évvel ezelőtt, aki számos sessiont készített az én régi kedves producer barátommal, Bob Johnstonnal. Knopflernek ekkor már saját zenekara volt, a Dire Straits. A dal melódiáját készen hozta és hozzá egy sztorit mesélt egy bandáról, akiket senki sem akart hallgatni. Aztán egy este a próbák után leültünk egy sörre és én egy szalvétára írtam meg a szöveg nagy részét… szerintem nem is sikerült olyan rosszul … és kaptam érte annyi pénzt, hogy egy új felöltőt vegyek magamnak …

Első olvasatra kicsit hajmeresztő ez a sztori. Valójában Knopfler kapott ihletet a dalhoz (a szövegezést illetően is), hiszen számtalan interjúban olvashattuk, hogy egy esős-nyirkos ipswich-i éjszakán bemenekült egy bárba, ahol egy jobb napokat talán sosem látott banda játszott néhány látványosan unatkozó, de totálrészeg vendégnek és a műsoruk végén úgy búcsúztak el, hogy „Köszönjük, mi vagyunk a Szving Szultánok! – és ebben volt valami nagyon vicces, pedig a szultánok egyáltalán nem voltak azok. Fáradtak voltak, kopott, elnyűtt ruhákban, leharcolt hangszerekkel. De mindezek hitelt adnak-e Wilson állításának? És ha ez valóban úgy történt, ahogy elmesélte, akkor miért nem kapott soha semmilyen elismerést azért, hogy része volt egy ikonikus dal megszületésének?

Azonban ha mélyebben beleásunk az ügybe, a történet valóságtartalma inogni kezd. Aki jól ismeri a Dire Straits pályafutásának időrendi eseményeit – elég sokan és elég jól ismerik –, mindenki számára napnál is világosabb az a körülmény, hogy Mark Knopfler csak a „Sultans of Swing” megjelenése után utazott az Egyesült Államokba. Egyetlen egyszer készített próbafelvételt a „Sultans”-ról, Memphisben, mégpedig 10 évvel azután, hogy a dal először került adásba. Továbbá az is bizonyított tény, hogy a két zenész pályája hivatalosan sosem keresztezte egymást. Felmerül a kérdés, hogy mindez Wilsont beteges hazudozóvá teszi, aki valótlan történeteket terjeszt? Nos, nem – inkább nevezhető mesemondónak.

Meséjét egyszerűen a jelenlévő közönség elé tárta, hogy a „Sultans of Swing” eredeti verzióját valamiféle titokzatos aurával díszítse fel. Ez is csupán azt bizonyítja, hogy az internet képes a dolgokat kiragadni eredeti kontextusukból, hogy aztán ez a művészi pillanat azonnal a szerzői jog ingoványos talajára tévedjen (…) Ez a kis meséje végső soron minden lehetséges módon megerősíti a modern művészet inspirációs-alkotói körforgását, amit Nick Cave olyan találóan megfogalmazott:

A kortárs zene legnagyobb szépsége az a nemtörődöm hozzáállás, ami egyenes út a kisajátításhoz – ez adja meg az élét, a vitalitását – mindenki mástól kapkodja a nyersanyagot, MINDIG. Ez a kölcsönzött ötletekből táplálkozó őrület, ami a rockzene fejlődését gyorsítja, korunk nagy művészi kísérlete. A plágium csúnya szó arra, ami a rock and rollban természetes és szükséges – sőt, csodálatra méltó – hajlam, de ez nem más, mint lopás.

Úgy tűnik, Wilson szándékosan vezette félre hallgatóságát, hogy előadásához egyfajta misztikus légkört teremtsen és ezzel sikerült némi titokzatosságot vonnia saját személye köré is.

Forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/the-strange-case-of-bill-wilsons-claims-that-he-wrote-dire-straits-classic-sultans-of-swing/

 

 

 

Aranycsinálók a színpadon

Igaz, hogy ma még csak március 15-e van, azonban semmiképpen nem feledkezhetünk meg arról ,hogy az „Alchemy Live”, a Dire Straits 1984. március 16-án megjelent első dupla koncertlemeze megszilárdította az együttes – mint koncertzenekar – egyre növekvő hírnevét.

1977 óta a Dire Straits hosszú utat tudott maga mögött. Beutazták a világot, és útjukról küldtek egy nagyon tartalmas üzenetet, hogy most már ott szerepelnek a világ legjobb rock-előadói között. Az üzenetet az amerikaiak 1984. április 21-én kapták meg – ekkor került fel az ottani slágerlistákra a banda dupla koncertlemeze, az „Alchemy Live”. Bátran állíthatjuk, hogy 41 év után is érdemes újra elővenni ezt a csodálatos albumot, mert bizton állíthatjuk, hogy sok-sok év után is tud újat nyújtani hallgatóinak.

A lemez anyagát a zenekar két, a londoni Hammersmith Odeon-beli fellépése képezi, a felvételek 1983 július 22-23-án készültek, nem sokkal azután, hogy a „Love Over Gold” elfoglalta a brit listák első helyét. Mindez okot adhatott volna egy kis lazításra, de szó sem volt ilyesmiről, hiszen a siker a legjobb motiváló erő és mint tudjuk, az i-re a pontot majd a „Brothers In Arms” tette fel – igaz, ez egy másik sztori.

Mark Knopfler már megírta első filmzenéjét, amelynek fő témájával, a „Going Home”-mal megnyerte az Ivor Novello díjat is. (Megjegyzés:  Az Ivor Novello egy angol zenei díj, melyet a BASCA ítél oda egy-egy dalszerzőnek és komponistának. Az átadót évente rendezik Londonban. A nevét Ivor Novello walesi zeneszerzőről kapta. Az első díjátadás 1955-ben volt. Világszerte elismert díj, mely kizárólag zenei írókat jutalmaz - forrás: Wikipédia). 

Amikor a Dire Straits összegyűlt a Hammersmith Odeonban, egy elég hosszadalmas európai turné végén voltak, amelynek még két londoni fellépése volt (Dominium Theatre). Mindkét fellépést rögzítették, a felvételeket átadták Knopflernek, aki viszont annyira fáradt és kimerült volt, hogy nem nagyon foglalkozott velük.  A szombat este a legideálisabb – ahogy később visszaemlékezett – hogy az ember rákészüljön a koncertezésre – (lásd az ’Alchemy” koncertfilm nyitó-jeleneteit). Akárhányszor hallgatjuk újra és újra – a korongokból a zenekar minden pillanatának,  - a „Once Upon A Time In The West” nyitányától a „Going Home” búcsúhangjaiig - olyan frissessége árad, mintha nem is egy 41 éve készült felvételről lenne szó.

John Illsley önéletrajzi könyvében a "Love Over Gold"  turné legjobban sikerült fellépéseként tartja számon a dupla nagylemezen megjelent koncertet.

Joggal mondhatjuk, hogy a Straits ritkán játszott olyan jól, mint azokon a koncerteken. A második estét rögzítettük véglegesre, és a zenei anyagot az "Alchemy Live" című dupla albumon adtuk ki, amelynek borítóját Brett Whiteley készítette, és amelyen vendégszerepelt az elbűvölő Hank Marvin is, aki szintén nagy hatással volt a fiatal brit gitárosokra.

Az Odeonban egy önmagával tökéletes harmóniában lévő zenekart lehetett hallani, amely minden dalt kiválóan prezentált. Minden a hangulatról, a zenéről szólt, és a turné végére mindannyian a csúcson voltunk. Nehéz leírni valakinek, aki nem élte át ezt az élményt, de amikor egy zenekar eléri a csúcsot, amikor minden a helyére kerül, nincs ehhez fogható érzés.

Terry Williams, aki mindig energikus volt, nem hagyott ki egyetlen ütemet sem, és valószínűleg az ő virtuóz teljesítménye adta meg a tempót és az alaphangot. Hal is olyan remek volt, mint még soha, igazi magabiztossággal játszott. Elkerülhetetlenül sok koncertet felejtettem el, amin játszottunk, de ezt a hármat soha. Mindkét este hihetetlen energia vibrált a színpadon és a közönségben, s amint megjelentünk, a kimerültség, amit éreztünk, eltűnt. Még soha nem voltunk jobban, és amikor utána hazatértem a családomhoz, úgy éreztem, az életem ettől már jobb nem is lehet.   

Az „Alchemy Live” az Egyesült Királyságban a szénbányászok sztrájkja okozta zűrzavarban jelent meg, a brit listák harmadik helyén landolt, de a legjobb 40 nagylemez listáján alig egy hetet töltött. Később, amikor a „Brothers In Arms” világszerte minden listát meghódított, a rajongók vásárlási kedve is ezzel arányosan együtt nőtt, így a lemez három évig szerepelt a 100 legjobb nagylemez listáján, illetve 18 hétig tartotta helyét a Billboard 200-as listán, a 46. helyen. 2010-ben  és a későbbi években - utoljára 2024 -ben - az összes létező hanghordozón újból megjelent, így semmi akadálya annak, hogy a fiatalabb generációk is felfedezzék az aranycsinálás zenei alapjait.

forrás: https://www.udiscovermusic.com/stories/rediscover-alchemy/ 

A zenekar, amellyel nem volt könnyű közös hangot találni

A rock and roll történetében Mark Knopfler neve ritkán szerepel vitapartnerként – kivételt képez a konfliktus, amikor véglegesen összerúgta a port öccsével, Daviddel –, általában a békés kapcsolatok híve, akit elkerültek a klasszikus rock alkohollal teli kultúrájának visszásságai.

Kivételes előadói stílusának köszönhetően a Dire Straits a ’80-as években a világ egyre nagyobb szeleteit hódította meg és nemcsak a közönség imádta őket, de számos szakmabeli csodálóra is szert tett. A Pink Floyd frontembere, David Gilmour is elismerően nyilatkozott Knopflerről:

Mark Knopflernek nagyon szerethető, felfrissítő játékstílusa van. Visszahozott valamit, ami – úgy tűnt – tévútra került a gitározás terén. Ma már nem azért hallgatok másokat, hogy bármit is – stílust, hangzást, technikát – csenjek tőlük, még ha akármilyen jó ötletnek is tűnik. Bizonyos vagyok abban, hogy Mark Knopfler még most is óriási hatással van rám.

Ezért talán sokunk számára érthetetlen az a feltételezés, hogy egy komoly zenei teljesítménnyel rendelkező előadó esetleg gátolhatja a kreatív fejlődést. Minden esetre, az amerikai Steely Dan nevű, többféle stílust (jazz rock, soft rock, pop rock) képviselő formáció tagjaiban mégis felmerült ennek a gondolata.

A Steely Dan zenészei cinikus perfekcionistákként szereztek hírnevet, túlzott figyelmet fordítva a hangzatos részletekre – és ez a szemlélet meglehetősen zsúfolt stúdiókörnyezetet teremtett, ezért Mark Knopfler „nyugodt zseni” természete üdítő kiegészítése lett volna a zenekarnak. Még esetleg arra is gondolhatnánk, hogy a Steely Dan megszegte a saját maga által kreált kimondatlan szabályait és annak ellenére hívta meg a Dire Straits gitárosát a stúdióba, akiről köztudott volt, hogy nem tud kottát olvasni. Mindebből egyenesen az következne, hogy művészként szélesebb körben rajongtak érte és ezért talán hajlandóak lesznek úgy alakítani a körülményeket, hogy az mindenkinek megfeleljen.

Amikor azonban 1980-ban a new york-i yacht rockerek meghallgatást szerveztek Knopfler számára a „Time Out of Mind” című daluk felvételeihez, a zenekar a tökéletességre törekvés határait jóval túllépve az egész felvétel munkamenetét egy morális rémálommá változtatta a Dire Straits vezetője számára. Egyértelmű gitártudása ellenére a zenekar vezetői, Walter Becker és Donald Fagen mintegy összebeszélve igen hamar kritizálni kezdték a gitáros erőfeszítéseit úgy, hogy több mint 10 órányi zenei anyagot vettettek fel vele, de végül csak 15 másodpercnyi felvétel került rá a végleges változatra.

Furcsa élmény volt – emlékezett vissza Knopfler a Brian Sweet szerző által jegyzett, 2016 augusztusában megjelent „Steely Dan: Reelin’in the Years” című monográfiában. Olyan volt, mintha egy medencében ülnél, ólomsúlyokkal a lábaidon.

Knopfler gondolataira reagálva Becker így válaszolt:

Azt hiszem, határozottan érezhette ezt, mert ha játszott valamit, az teljesen rendben volt és később már nekünk is tetszett.

A Steely Dan védelmére legyen mondva, hogy nemcsak a Dire Straits gitárosát izzasztották meg. A „Gaucho” megjelenése előtt 3 évvel, 1977-ben készítették „Aja” című, hatodik, jazz-hatású nagylemezüket, amellyel komoly sikereket értek el. Ezen a korongon szerepel a „Peg” című dal, amelynek felvételei során valósággal kardélre hányták Jay Greydon session-zenészt; közel hatórányi gitárjátékot rögzítettek vele, mire elérte a Becker és Fagen által kívánt hangzást. Érdekessége a sztorinak, hogy Greydon előtt neves stúdiógitárosok – köztük Robben Ford, Larry Carlton – is nekiveselkedtek a feladatnak, de nem jártak sikerrel.

Graydon egy, a Newsweek-nek adott interjú során úgy nyilatkozott, hogy csak egyetlen utasítást kaptam – játsszak bluest! Az egész 4-5 órát vett igénybe, beleértve a szüneteket is. Nagyon rá voltak kattanva valamire.

A szűkszavú bevezető utasítás ellenére Greydon hamarosan szembesült a zenekarra oly annyira jellemző elaprózott munkafolyamatokkal, az állandó akadékoskodással, amely több session-zenészt is a célkeresztjébe fogott: 

Bejött egy-két ember, vagy zenekar, két-három órányi felvételt zenéltek. Ezek után Becker és Fagen szólt a producernek, hogy rúgja ki őket és hívjon másokat. Minden nap más-más zenekarral vették fel ugyanazt a dalt.”

 

 

Forrás: https://faroutmagazine.co.uk/the-band-mark-knopfler-hated-working-with-it-was-a-strange-experience/