Ki nem találnád... – melyik a legjobb Dire Straits lemez Mark Knopfler szerint

Joe Taysom írása nemrégen, 2024. október 13-án jelent meg a faroutmagazine.co.uk oldalán, bár a megjelenés időzítése kicsit késett, egy hónapot (hogy miért, az majd a cikkből derül ki…)

A Dire Straits az ismeretlen zenekari létből történő felemelkedése, majd szupersztárrá válása meglehetősen nagy léptékkel ment végbe. Mark Knopflernek nem sok ideje maradt ugyanis, hogy magához térjen, mert a londoni kocsmák dobogója után rögtön a világvárosok stadionjainak színpadán landolt a csapatával. Azonban egy dolgot illetően sosem változtatott; mindig a következő projektjére összpontosított anélkül, hogy szünetet tartson, és végiggondolja, mekkora utat tett meg zenekarával.

A népszerűség általában kicsit megnöveli a művészek egóját, de Knopfler sosem volt az a fajta muzsikus, aki a talaj fölött 10 centiméterrel a saját dicsősége bűvös buborékjában lebeg, mindig is szilárd talaj volt a lába alatt. 28 éves volt akkor, mikor a Dire Straits a legelső sikereit learatta és bár ez még fiatal kornak számít, ő mégis idősebb és legfőképpen bölcsebb volt a kortársainál, mert ügyesen elkerülte a szórakoztatóipar buktatóit.

1978-ban, amikor a zenekar nevét viselő bemutatkozó lemezük nemzetközi szinten is óriási sikereket könyvelhetett el, erre az időre Knopfler már elegendő élettapasztalatra tett szert, hogy nyugodtan és hűvösen kezelje a hirtelen nyakukba szakadt népszerűséget. Véleménye szerint azonban a korai időkben a hirtelen jött siker egyik hátránya az volt, hogy folyamatos nyomás alatt tartották őket és egyre újabb lemezeket követeltek tőlük. Míg a Dire Straits nagyszerűen teljesítette ezt a feladatot, Mark Knopfler maximalista dalszerző-gitárosként úgy vélte, abból is csak profitálhatnak, ha minél többi időt töltenek a stúdióban.

2019-ben a Guitar.com oldalán megjelent, vele készült interjúban így nyilatkozott: 

A dalok folyamatosan változnak a fellépés közben, különösen az első alkalommal. Amikor az első Dire Straits lemezt csináltuk, keményen próbáltunk, szünet nélkül koncerteztünk, így csak be kellett mennünk a stúdióba, beállítottuk a cuccot és játszottunk.

Ez a módszer egyfajta nyerseséget kölcsönzött a lemeznek, átültetve a harsány, élő koncertjeik energiáját a dalok stúdióváltozatába. Knopfler hozzátette:

A „Brothers In Arms” és az „On Every Street” is nagyon másképpen hangzott volna, ha a dalokat előbb élőben adjuk elő. Úgy vélem, hogy valójában a Dire Straits lemezek egyike sem annyira jó.

A gitáros ezek után elárulta, hogy melyik a kedvenc Dire Straits lemeze:

Az „On Every Street” viszont sok szempontból a legjobban sikerült album, mert tökéletes volt az összjátékunk, és volt arra is időnk, hogy lenyúljunk a dalok mélyéig, dolgoztunk a hangzáson, az átdolgozáson. De persze, már nem szívesen hallgatok olyan dalokat, amiket a múltban írtam – valahogy kényelmetlenül érzem magam…

Ahogy Knopfler nyilatkozatai is sugallják, saját munkáinak ő a legkeményebb kritikusa, és a legideálisabb helyzetben sem hallgatná meg egyetlen dalát sem, miután azokat már befejezte. Mindazonáltal, annak ellenére, hogy a Dire Straits korszak után már teljesen másfajta elképzelései voltak, (és ha újra kezdhetné, talán a Dire Straits lemezeken is másképp dolgozna) azért mégis szeretettel tekint vissza a búcsúalbumra.

Az „On Every Street” (1991. szeptember 9-én) jelent meg, utolsó megnyilvánulása, és egyben tökéletes befejezése volt egy korszakalkotó zenekar karrierjének. A „Brothers In Arms” zajos sikerét követően, 6 év elteltével jelent meg és bár az Egyesült Királyságban szinte rögtön a listák első helyére ugrott, mégsem volt olyan kulturális hatása, mint az elődjének.

Tudom, hogy nem volt annyira sikeres lemez az „On Every Street”, mint az előző Dire Straits albumok, én azért mégis büszke vagyok erre a munkára. Számomra sosem volt fontos a kommersz siker, ezért kellett az a hat év szünet a „Brothers In Arms” után és az a döntés, hogy szólókarrierbe kezdjek. Az „On Every Street” készítésének minden pillanatát élveztem, a hosszú órákat, amiket azzal töltöttünk, hogy minél precízebb hangzást érjünk el. Viszont a lemezt népszerűsítő turné a végére már egy rémálommá vált, és végül is ez lett az utolsó szög a zenekar koporsójában… de azt gondolom, hogy mindenki – beleértve magamat is – emelt fővel búcsúzhatott el egymástól.

Forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/mark-knopflers-favourite-dire-straits-album/?fbclid=IwY2xjawF_QnZleHRuA2FlbQIxMQABHeF8762xRtPnYbMmZ3RvxYJZ4YsphaOsyJDZra4JlzZv4mdttYPjYZlQbw_aem_koaJRi75TRvI6Q8VeVLsIQ

 

Aranyos évforduló, még ha nem is kerek - 42 éves a Love Over Gold

Az alábbi cikk  2022.09.20-án a www.ultimateclassicrock.com oldalán jelent meg, a szerző: Gary Graff

A negyedik stúdióalbum, a „Love Over Gold” valamiféle vihar előtti csendet jelentett a Dire Straits és a rajongóik számára is.

Az 1982. szeptember 20-án megjelent nagylemez megalapozta a hírnevét a mainstream rock leghitelesebb képviselőinek - három évvel azelőtt, hogy a többszörös platinalemezes „Brothers In Arms” valódi szupersztárra tette őket.

Ezen a lemezen nagyon sok „üres” hely, vagy ha úgy tetszik, „szabad tér” volt a zenében, ezért a hangminőségnek tökéletesnek kellett lennie – emlékezik vissza a zenekar basszusgitárosa és társalapítója John Illsley a „My Life In Dire Straits” című memoárjában.

Amikor a teljes album elkészült, a hangzás tisztasága és a csendek annyira tökéletesek voltak, hogy az Egyesült Királyság egész területén az összes elektronikai üzlet a "Private Investigations"-t használta a hifi rendszerek és hangszórók minőségének bemutatására. Az erre specializálódott szakemberek az akkori idők egyik legtisztább hangfelvételeként jellemezték a dalt (…)  Minden bizonnyal egy teljesen másféle stúdiómunka volt, mint bármi, amit addig tapasztaltunk, és ezért jobban meg voltunk vele elégedve.

A lemez anyaga öt, viszonylag hosszú szerzeményt ölel fel, közülük a legrövidebb a kicsit csípős, ironikusan incselkedő „Industrial Disease”, amely 5.50 perces időtartamú. Azonban különösen figyelemre méltó a „Telegraph Road”, egy bonyolultan megkomponált és hangszerelt darab, amelyet a zenekar vezetője, Mark Knopfler a „Making Movies” világkörüli turnéja (On Location) alatt kezdett el kidolgozni a hangbeállások közben.

A végleges verzió több mint 14 perc hosszú, ezidő alatt a zenekar egy epikus történetet mesél, amit a címadó, Michigan-től Coloradoig húzódó útszakaszon (más néven U. S. 24) tett utazás ihletett. A Telegraph Road ugyanis egy közel 70 mérföldes, észak-déli átjáró az USA Michigan államában.  A zenekar éppen itt utazott végig, Knopfler a turnébusz elején ült, és a norvég Nobel-díjas Knut Hamsun Áldott anyaföld című könyvét olvasta.

Az utazás, illetve az olvasottak élményeiből született meg talán a legzseniálisabb Dire Straits-dal, amelyben egyik oldalon ott van az emberi civilizáció, az ipari-gazdasági fejlődés metaforája – legfőképpen Amerika vonatkozásában - a másik oldalon pedig egyetlen ember álmainak összeomlása a fejlődés hanyatlása miatti  munkanélküliség következtében.

Tulajdonképpen apránként írta meg, amikor úton voltunk – emlékszik Alan Clark, a zenekar billentyűse, aki épp a „Love Over Gold” lemezzel debütált a zenekarral.

Minden egyes hangpróbán, illetve a koncertek után Mark és én összeültünk, hogy megalkossuk a dal következő részét. Megírta, hogy hová jussunk el, majd elkezdtük közösen kialakítani a billentyűs és gitárrészeket – aztán ezekből a darabokból épült fel a teljes szerzemény.

John Illsley közben megjegyzi:

Általában a dalokat egyetlen, megszakítás nélküli felvételen rögzítettük, vagy még inkább újra és újra felvettük, amíg olyan jó változatokat nem kaptunk, amikből válogathattunk. A "Telegraph Road"-on viszont Pick csörgődobja hét-nyolc percnyi ütés után kezdte elveszíteni a feszességét. Ez nem annyira számított, amikor élőben játszottunk, de otthon a hifin észrevehető volt. Szerencse, hogy Neil Dorfsman élvezte a kihívásokat, mert a "Telegraph Road" felvételénél bőven volt mit túlszárnyalnia. Az egyetlen megoldás az volt, hogy „megfeleztük”, vagyis két részletben vettük fel a dalt, és a két felét összeillesztettük a szalagon. De ezt senki észre nem vette volna, amikor meghallgatta.

A „Private Investigations”, amely a Love Over Gold első kislemeze lett, szintén a Making Movies turnéja alatt készült, míg más szerzemények végül nem kerültek fel a lemezre, vagyis máshol landoltak: A „Private Dancer” Tina Turner 1984-es, azonos címet viselő visszatérő albumán, a „The Way It Always Starts” pedig Knopfler 1983-as Local Hero című filmzenéjének anyagában kapott helyet, Gerry Rafferty előadásában. A Love Over Gold egyben Knopfler első produceri munkáját is jelentette, miután korábban korábban Muff Winwood, Barry Beckett és Jerry Wexler, illetve Jimmy Iovine voltak a Dire Straits producerei.

Nagyon világos elképzelései voltak arról, hogy milyen hangzást és formát szeretne elérni a zenekarral – írja könyvében Illsley.

Knopfler maga választotta a már fentebb említett Neil Dorfsmant, akivel már együtt dolgoztak a „Local Hero”-n. Dorfsman Illsley szerint szórakoztató figura volt, és a kemény munkát minden egyes nap abszolút élvezetessé tette.

A „Love Over Gold” a Dire Straits első slágerlista-győztes albumát jelentette az Egyesült Királyságban, ahol dupla platina minősítést is kapott. A „Private Investigations” szintén második helyezést ért el a brit listákon. Az album amerikai teljesítménye azonban kissé kiábrándító volt: a lemez arany minősítésével a Billboard 200-as listáján csak a 19. helyen végzett a „Making Movies” mellett. Ez azonban alacsonyabb helyezés volt, mint az előző két albumé, ezért a Dire Straits úgy döntött, hogy az új lemezzel nem turnéznak Észak-Amerikában. 

Sajnálatos viszont, hogy ez lett a dobos Pick Withers utolsó lemeze a zenekarral. A felvételek után távozott, és helyére kezdetben Terry Williams, a Rockpile tagja került.

Az album hazai sikere azonban meghozta a Dire Straits számára az 1983-as Brit Awards-on a legjobb brit együttesnek járó első díjat, amely megalapozta az elkövetkezendő, még nagyobb elismeréseket.

 

forrás:

https://ultimateclassicrock.com/dire-straits-love-over-old/?fbclid=IwAR3xiEfFzcK85Ggzd0PFoa8-4L-3d8bbmAhTgDwCTi0JKxqFLyevhPi61fA

Szívem csücske - Market Harborough, ahol a sztori elkezdődött

Rockzenészekkel készült interjúk során az újságírók zöme nem kifejezetten kíváncsi a riportalany gyermekkorára, családi hátterére – hiszen azok nem releváns információk az éppen aktuális lemez- vagy koncertsikerei kapcsán – sokkal inkább szeretnék feltárni az illető alkohol-és drogfogyasztási szokásait, futó kalandjait, hálószobatitkait és még sorolhatnánk. Pedig a rockzenész is volt gyermek, voltak szülei, testvérei, akikhez kötődött, akik talán még támogatták is (vagy épp szerették volna meggátolni) abban, hogy muzsikus legyen.

A 2021. novemberében megjelent önéletrajzi könyvében John Illsley viszonylag nagy részletességgel ír családjáról, gyermekkoráról, olyan történésekről, amikről a pályafutása során a vele készített interjúkban sosem kérdezték, vagy esetleg ő nem akart beszélni.

Az Egyesült Királyságnak ez a része olyan messze esik a sós vizektől, a nyílt tengerektől és az azokon túli világoktól, amennyire csak lehetséges. Közép-Anglia szíve ez, az a világ, amely jóban-rosszban azzá formált, akivé váltam, egy pici világ, amely a kényelmet és a biztonságot jelentette számomra, de az a világ is, ahonnan valami sokkal egzotikusabb hely távoli pontjaira vágytam.

Egyik reggel anyámmal sétáltam a Market Harborough főutcáján (High Street), a járdán csak úgy nyüzsögtek a vásárlók, ahogy kifelé özönlöttek a hentestől, a zöldségestől és a vaskereskedésből. Kilenc vagy tíz éves voltam, tehát ez 1959 körül lehetett. Fel akartuk venni apámat a Westminster Banknál, hogy aztán hazafuvarozzuk a Vauxhall Wyvernünkben* ebédelni. Apám vezetői posztra emelkedett és bár kényelmes életünk volt, a pénz nem vetette fel a családot. Akkoriban nagyon kevés háztartásban volt egynél több autó, így anyám a hét minden egyes napján reggel elvitte őt a munkahelyére, majd este hazahozta. Egyetlen alkalommal lépett ki a sofőr szerepéből, amikor az 1958-as nagy árvizek idején a Welland folyó kiöntött. Apám akkor egy hétig evezett a piszkos, felduzzadt hullámokon és kissé oda nem illőnek tűnt háromrészes öltönyében, pipával a szája sarkában.

Mindenesetre, azon a reggelen átkeltünk az utcán, amikor az egész jelenet megfagyott, mintha egy óriási kábító lövedék csapott volna le az égből. Mindenki megállt, beleértve minket is, és az erősen lassuló, enyhe forgalmat is. Csak egyetlen gyalogos mozdult – egy fiatalember Indiából vagy talán Pakisztánból. Megdöbbentett. Még soha nem láttam barna arcot, és majdnem úgy tűnt, hogy rajtam kívül más sem. A férfi akkor sem válthatott volna ki nagyobb bámulatot, ha nem visel nadrágot és cilindert. Néhány pillanat múlva azonban valaki megnyomta a lejátszás gombot, a jelenet elindult, a világ újra tovább forgott a tengelye körül. 

Abban a röpke, furcsán izgalmas pillanatban visszarántották a függönyt és én először pillantottam meg az álmos kis mezővárosunkon túli világot. Nem is annyira annak az embernek a látványa keltette fel az érdeklődésemet, hanem a helybeliek reakciója, a koszos Land Rovereikből sáros csizmában, lapos sapkában kiugró gazdák, a horgolt főkötőket viselő nagymamák, a ceruzaszoknyás, tweedkabátos jómódú háziasszonyok, akikben egyszerre áll meg az ütő. Nem állíthatom biztosan, hogy épp abban a világos pillanatban éreztem, hogy kalandosabb életre vágyom, mint amilyet Market Harborough kínált, de minden bizonnyal abban az időben kezdett el szabaddá válni a képzeletem. Az ’50-es évek britjeire az elszigeteltség állapota volt a jellemző, egy „külföldi” látványa olyan ritka volt, mint a tyúk foga.

Market Harborough lakosainak nagy része még soha be nem tette a lábát Londonba, és a tengerentúlra sem utazott. Csak az apámhoz hasonló idősebb katonák harmincas, negyvenes éveikben „keltek át a vízen”. A Leicesterbe tett 18 mérföldes út nagy kirándulásnak számított, aki a 60 mérföldnyire lévő Birmingham-be ment, az már maga volt a kaland, és a Londonig tartó 100 mérföld már egy hőstettnek is beillett, amikor az érintettek hetekig házon kívül vacsorázhattak – és egyesek számára olyan mese volt, amit az unokáiknak elmondhattak. London akár Tokió is lehetett volna, Market Harborough mezei munkásainak, banktisztviselőinek és boltosainak ugyanis teljesen mindegy volt.

Egyik este, nagyjából ugyanebben az időben anyám egy ritka pillanatban szakított konyhája gyakorlatias hagyományaival, kockára téve józan ítélőképességét és curryvel készített ételt tálalt fel apámnak. Mivel otthon én voltam a hivatalos kerti zöldségbeszerző és anyám „séfhelyettese”, a tűzhely körüli illatokból rögtön tudtam, hogy aznap este valami új és izgalmas készül. Nyilvánvaló, hogy anyám egy kissé ideges volt, amikor apám elé tette a gőzölgő, fűszeres ételt tartalmazó tányért. Rövid csend következett, majd apám lassan kezébe vette villáját, kicsit hátradőlt és megbökdöste az ételt, mintha anyám egy elgázolt állattetemet tett volna az asztalra.

-       Mi a csuda ez? – kérdezte udvariasan zavartan majd egyre elborzadva.

Nagy Britanniában akkoriban szinte minden háztartásban az esti étkezések többsége nyers húsból, egyféle, esetleg kétféle zöldségből, burgonyából állt, lehetőleg teljesen szétfőzve.(Anyám nagyon jó szakács volt, de ez volt a nap fénypontja). A pénteki házi hal sült krumplival jelentette a hét nagy izgalmát. A vasárnapi sült szintén eseménynek számított, de ennek az volt az ára, hogy hétfőre csak maradékok jutottak. Az emberek az India fölötti brit uralom alatt ettek curryt, mert képtelenek voltak beszerezni a báránybordát és a főtt pudingot, a kolbászt vagy a krumplipürét. Curryt egyetlen brit étteremben sem lehetett látni soha, és a nagyvárosokon kívül egyetlen High Street-i bolt sem árult soha curryt.

Szóval, anya curryje annak bizonyítéka volt, hogy Nagy-Britannia egy hatalmas kulturális átalakulás küszöbén állt (mert ott állt), vagy annak a jele, hogy akkoriban mennyire kicsinyesek és konzervatívok voltunk (mert azok voltunk), nem voltam képes megítélni, mert ehhez túl fiatal voltam. Tény az, hogy e két triviális váratlan történés, mint jelentős gyermekkori élmény mindent elmond a brit családi élet rendezett, szűk látókörű egyszerűségét illetően. Hogyan is sejthettük volna, hogy a brit kulturális élet alig egy-két évnyire van attól, hogy jól megrázzák és a feje tetejére állítva hagyják? Lehet, hogy anya egzotikus, merész curryje volt a jel, az elkövetkező események előhírnöke.

Az első otthonunkra, amely egy leicesteri ikerház fele volt, nem nagyon emlékszem, mert négy éves voltam, amikor is apám kölcsönkért egy kis pénzt az anyjától, és a bankjától – mindkettőt kedvező kamattal – és beköltöztünk „Stonehenge”-be, amit feltételezésem szerint azért neveztek így, mert meleg, aranyszínű northamptonshire-i kövekből épült. Az utca hosszát tekintve nem ez volt a legfeltűnőbb ház, de jó állapotú, kényelmes, tömör tölgyfa-ablakkeretekkel, és földszinti vécével ami akkoriban igen puccosnak számított.  De hogy miért volt udvari vécénk is, azt nem tudom megmondani.

A kert alig volt egy hektár, de elég nagy volt ahhoz, hogy egy zöldséges parcella elférjen benne, ami az év nagy részében kielégítette a szükségleteinket. Maradt helyünk arra is, hogy apa egy füves teniszpályát készítsen, valami olyat, amely csak a nyomokban hasonlított a Wimbledon Center Court-ra. Csak levettük a hálót és a füve máris alig volt megkülönböztethető a többi fűtől. Az én feladatom volt a fűnyírás és a gereblyézés és bár komolyan vettem a feladatomat, a labda sosem pattogott igazán, bármilyen szögből lőtték el, örökké a játékosokon gúnyolódott.

A két idősebb testvéremnek saját hálószobája volt – Richard nyolc évvel, Pat nővérem pedig öt évvel volt idősebb. A negyedik hálószobát Williammel osztottam meg, aki több mint egy évvel volt idősebb tőlem – és közeledvén a születésnapom, néhány gyerekes tréfát követően azzal szembesítettem anyámat az iskola játszóterén, hogy én igazából egy „baki” vagyok.

-     Természetesen nem vagy az, drágám – kiáltott fel anyám. Annyira vágytunk rád, hogy nem tudtunk tovább várni.

Negyedik gyerekként nem voltam túl elkényeztetve, és William oltalma alatt jóformán hagyták, hogy az iskolán kívül azzal foglalkozzam, amivel akarok: mérföldeket biciklizni a környékbeli dűlőutakon, tutajokat építeni a Wellandon, a csatornában domolykót horgászni, telente egész nap a dombon szánkózni és a domb alján lévő tavon korcsolyázni.

Sok visszaemlékezés szörnyű gyermekkorokat említ, de attól tartok, hogy nekem ilyesmikre nincs igényem. Az enyém boldog volt és ez ellen nincs mit tenni. A szüleim persze szigorúak voltak. Sosem volt merszem ellenkezni velük, vagy visszafeleselni nekik. De ugyanakkor igazságosak is voltak. Templomba nem jártunk rendszeresen, kivéve karácsonykor és időnként úrvacsorát vettünk, de a szüleink erősen belénk nevelték, hogy mi a helyes és mi a rossz.

Amikor már egy kicsit idősebb voltam és Deptfordban éltem, teljesen leégtem anyagilag, így írtam apának, hogy mennyire nincs pénzem és megkérdeztem, tudna-e segíteni. Postafordultával küldött 20 fontot és mellé egy levelet, amelyben azt írta, hogy mivel ő adta a pénzt, ezért a másik három testvéremnek is ugyanennyit küldött, habár ők mindannyian munkában álltak. Mindig lehetett tudni, hogy mi a helyzet Stonehenge-ben.

Szerető szüleim voltak, habár a háború utáni szokásoknak megfelelően a szeretetüket nem szavakban fejezték ki, és főleg nem a nyilvánosság előtt. Erre még gondolni sem szabad! Mert akkor mindenki elpirul és szégyellni fogja a gyengeségét. Mint a legtöbben, mi sem voltunk egy ölelkező család. Sok évvel később, amikor apám élete a végéhez közeledett, azt gondoltam, a fenébe is, megölelem, mielőtt meghalna. Mély levegőt vettem, és amikor odalépem apához, arca riadtan megrándult és visszahőkölt, mintha egy hat hüvelykes tőrrel lépem volna elé… De azért megöleltem. Mégis, az elfojtott, non-verbális, nem tapintható angol módi ellenére mindnyájan tudtuk, hogy szeretjük egymást. Soha nem mertük kimondani vagy kimutatni, nem számított, hogy mennyire kétségbeesve vágytunk egy meleg ölelést adni vagy kapni.

S végül is, a nagy birodalmakat sem zokogva és egymást ölelgetve építették. Azt hiszem, hogy az a generáció, élén egy Lee-Enfielddel azt mondaná: „Hát persze, hogy szeretjük a gyermekeinket. És ezt ők is tudják. Az isten szerelmére, ez annyira nyilvánvaló, hogy kár ezen lovagolni.”

Apám minden bizonnyal megtette a magáét a királynőért, a hazáért és a birodalomért – bár erről soha senkinek nem beszélt, kivéve a régi katonatársait a brit Királyi Rádiós Alakulatból, akik az elsők között léptek akcióba, hogy biztosítsák a harctéri kommunikációt. Mint minden iskolás fiút, engem is lenyűgöztek a háborús történetek – egy nagy háború, amely mindössze a születésem előtt négy évvel ért véget –, és annyira reménytelenül szerettem volna megismerni az Észak-Afrikában, Szicíliában és Olaszország más részein folytatott harcokban szerzett tapasztalatait. „Találkozott valaha Montyval? Milyen közel került ahhoz, hogy foglyul ejtse Rommelt? És hogy a barbárok* tényleg annyira szószegők? De ilyenkor mindig csak a fogai közé szorította pipáját, összeborzolta a hajamat és valami olyasmit mondott, hogy „Inkább gyere, menjünk, építsük meg az autó-versenypályádat!”

Furcsa lehetett azoknak a katonáknak, akik oly sok éven át voltak távol, borzalmas csatákat vívtak, és csak a jó ég tudja, hogy milyen szenvedéseket kellett átélniük, amit ma PTSD-nek neveznénk. Még mindig „shell-sokk”-nak nevezik, de ahhoz hogy ezt ténylegesen diagnosztizálják, gyakorlatilag meztelenül, négykézlábra ereszkedve kellett tócsákból inni, és csak akkor jött néhány fehér köpenyes férfi, akik elvezették az illetőt. Apám szörnyű harcokat láthatott a jó néhány hadjárata során, de soha nem beszélt a borzalmakról. Sokszor gondolkodtam azon, milyen sokat szenvedhetett. 

A konfliktus korai szakaszában Észak-Afrikába vezényelték és hazaugrott néhány hét szabadságra, hogy aztán ne térjen vissza négy évig. Amikor végre hazajött, akkor találkozott először Richard bátyámmal – egy már sétáló, beszélő, óvodába készülő kisfiúval. Ezzel pontosan azt akarom mondani, hogy mindezt akkor nem nagyon értettem, de ma már igen. Életem során vagy fél tucat turnét csináltam végig, mindegyik közel egy évig tartott, nagyjából annyi ideig, mint a II. világháború teljes időtartama. Fegyverek sem voltak (kivéve Olaszországot), sem halottak, de az otthontól való távollétet én is nehezen éltem meg, akárcsak az apám. Sosem gondolkoztam a gyötrelmeiről, ahogy ott ül valami unalmas hátországi táborban, és csak a parancsra vár, hogy a következő bevetésre induljanak.

Csak amikor már én is nyakamba vettem a világot, otthon hagyva a feleségemet és a gyerekeimet, akkor gondolkodtam el ezen.  Nagy közönség előtt zenélsz, nem pedig németeket és olaszokat lövöldözöl, de mégis különös és kizökkentő élmény úton lenni, kiszakadva az otthon nyújtotta biztonságból. De erről majd később.

Apám valójában soha nem tudott kilépni a háború hosszú árnyékából, amikor hat évig harcolt távoli országokban. A leszerelésekor azonnal jelentkezett a Népfelkelő Hadseregbe, és minden nyáron találkozót szervezett bajtársainak a hátsó kertünkben. Egy fél tucat férfi gyakorlóruhába öltözötten, svájcisapkában hajtott be dzsipekkel az udvarunkba, majd sátrakat állítottak és az összes hadifelszerelésüket odapakolták. Fegyverek vagy tüzérségi darabok persze nem voltak közöttük, de egyébként tökéletes újragondolása volt egy hamisítatlan igazi tábornak, amely csajkákkal, marmonkannákkal, lőszerdobozokkal és hordozható rezsóval volt kiegészítve. Számomra ez volt a vakáció csúcspontja, Williammel együtt az egyik sátorban aludtunk, és a vászon nyirkos, dohos, megnyugtató szaga teljesen betöltötte orrlyukainkat.

A második világháború a történelem egyik legjelentősebb eseménye lehetett, amely milliók életét követelte, felgyorsította a Brit birodalom széthullását, átalakította a világrendet, de ahogy a harcok befejeződtek, a legtöbb hadfi számára visszatért a normális hétköznapi élet egy rövidke, pillanatnyi elmélkedéssel. Apám két héten belül visszatért a banki állásába és a folyamatos, hat éven keresztül viselt egyenruhája helyett ismét a szürke, háromrészes öltönyébe bújt.

Apám jó ember volt, nehéz volt nem tisztelni őt. Most is, amikor a hetvenes éveimet taposva, ha bármi nehézségekkel szembesülök, még mindig felteszem a kérdést: ’Apa vajon mit tett volna?’ Anya személyisége teljesen az ő tükörképe volt; minden tekintetben tisztességes, rendíthetetlen, kedves, szeretetteljes és kötelességtudó. Apámhoz hasonlóan ő is leicestershire-i születésű volt, ott is nevelkedett egy iskolamester lányaként. Élete a házimunkával telt, négy gyereket nevelt és az összes háztartási teendő az ő feladatkörébe tartozott. Amennyire meg tudtam állapítani, boldog volt ebben a szerepben, de ugyanakkor elég figyelmes voltam ahhoz, hogy tudjam, milyen kemény munkát jelent mindez. Bevásárolt és minden nap friss ételt főzött, minden nap kenyeret sütött, naponta négyszer fuvarozta apámat a bankba, majd haza, a pincétől a padlásig kitakarította a házat, mosta és súrolta a ruháinkat (az első mosógépünket az ötvenes évek végén vettük), és velem, mint „részmunkaidős kisegítővel” az összes kerti munkákat is elvégezte.

Sosem dohányzott és nem fogyasztott alkoholt – ellentétben a szivarozó és rendszeresen gint fogyasztó édesanyjával – és a házimunka napi taposómalmából az egyetlen kikapcsolódása az volt, hogy időnként golfozott a domb lábánál fekvő klubban. Apához hasonlóan biztosan nagyon kemény lehetett, mert néhány évig ő volt a  klub kapitánya.

.Az egyetlen alkalom, amikor anyám éppen pihent a konyhában az volt, amikor elutaztunk Ashby-de-la-Zouch-ba, és elvittük a nagyit ebédelni a Korona Hotelbe. Ez valóban olyan izgalmasnak ígérkezett – de az egész légkör szánalmasan formális, nevetséges volt, hogy annyira volt szórakoztató, mint templomba menni. A szüleim ezen kívül izgatottak voltak, hogy végre egyek valami „füstölt lazacot”, amitől rosszul éreztem magam. Nyers, narancssárga színű hal! Különben sosem ettünk ilyen helyeken, mert egyrészt a nagyobb szállodákon kívül kevés étterem volt a környéken, másrészt pedig felesleges pénzkidobás lett volna. Minek fizetnénk egy tízest, amikor anya ugyanolyan jól meg tudja főzni otthon?

Pici „kultúra” volt az életünkben. A szüleim nem voltak valami nagy olvasók vagy zeneimádók és arra sem emlékszem, hogy az ebédlőasztal mellett művészetekről beszélgettek volna. Szerintem ez is meglehetősen jellemző volt arra az időszakra. Szüleim egy gyakorlatias nemzedékhez tartoztak, akik folyton szöszmötöltek, javítgattak, és végezték a legfőbb tennivalót: olyan háztartást teremtettek és igazgattak, ahol a gyerekek olyan biztonságban és boldogságban nőhetnek fel, amilyenben ők is felnőttek.

Ezért nagyon meglepett akkor, a haláluk után, amikor megtudtam, hogy anyám, akinek egyébként gyönyörű énekhangja volt, egy dalkörhöz csatlakozott és – mindezt azok után, hogy mindnyájan kirepültünk a fészekből – apám a festészet felé fordult, ahogy életem későbbi szakaszában én is ezt tettem. Ahogy a holmijukat válogattuk, elég sok apa által készített rajzot találtunk, amik igazán lenyűgözőek voltak még a festészetben kevésbé járatos szemlélő részre is. Nem győzöm őket csodálni – különösen anyámat – hogy mit kezdtek volna az életükkel, ha nem lettek volna ennyire megszállottan kötelességtudók a családfenntartást illetően, belefektetve minden erőfeszítésüket, pénzüket és idejüket és olyan keveset hagyva saját időtöltésükre, érdeklődésükre. Nem volt semmi elbűvölő az életükben, de volt valami hősies az önfeláldozásukban, az irántunk való rendíthetetlen kötelességtudatukban.

Market Harborough-ban az élet valószínűleg nem sokban különbözött az első világháború előttitől. 1954-ben az Egyesült Királyság lett az utolsó ország, amely véget vetett a jegyrendszernek, és néhány éven belül felpörgött a gazdaság. A fogyasztás fellendülése leginkább a technológiában és a mindenféle modern szerkentyűkben nyilvánult meg, étvágyat gerjesztett minden új iránt a hozzám hasonló fiatalokban, akik sóvárogtak a modernitás, az újdonságok után. A születésem utáni évben, 1950-ben a brit háztartások felében nem volt fürdőszoba és emberek milliói a szomszédjaikkal közösen használták a  kinti vécét. A távoli vidék otthonaiban nem volt áram, az ételt éléskamrákban tartották hidegen, a ruhákat kézzel mosták, a legtöbben hetente fürödtek egy bádogkádban és gyakorlatilag senkinek nem volt autója. Az évtized végére aztán televíziók, mosógépek, hűtőszekrények, lemezjátszók és porszívók érkeztek az otthonokba és a legtöbb, városon kívül élő család háza előtt autó állt, amelyet büszkén mosott és fényesített a tulajdonosa a hétvégén.

A legelső emlékem, még a fellendülés előtt, hogy a királynő megkoronázását néztem a tévében, amit – sok más családhoz hasonlóan – kifejezetten erre az alkalomra vásároltunk. Tudom, hogy manapság ez már közhely, de ez hihetetlenül izgalmas pillanat volt egy négyéves fiú számára. Átszellemülten, keresztbe tett lábbal ültem a padlón a rövidnadrágomban, a szoba zsúfolásig megtelt szomszédokkal, barátokkal, a sarokban lévő kis négyzet alakú képernyő a szürke árnyalataiban vibrált és elhomályosodott, miközben Őfelsége végigvonult a Westminster apátság hajóján.

Nevetséges, de ez a modernitás iránti vágy ma már egészen furcsának tűnik. Anya a legfinomabb kenyeret sütötte, de én szeletelt és feldolgozott ételeket akartam, amikkel a többi általános iskolás gyerek dicsekedhetett Little Bowden szívében, a domb alján. Amikor végre kipróbálhattam néhányat nem kevés sült babbal a tetején, úgy tértem haza az út túloldalán lakó egyik iskolatársamtól,  Mike-tól, hogy úgy éreztem, mintha én is a modern világ része lennék. Anyám is ezt érezhette, amikor megnyílt a Co-op, az első önkiszolgáló üzlet Market Harborough-ban. Ezt megelőzően egyik üzletből a másikba trappolt, kezében szorongatva a bevásároló listáját, a boltos pedig sietve kapkodta le a polcokról a kívánt terméket. A Co-op legalább olyan jelentőséggel bírt, mint egy forradalom. Ezek után Market Harborough talán mégsem volt az az állóvíz – legalábbis, sokan érezték így a városban. Kinek kell London, ha itt van egy Co-op?

Szóval, ez a gyerekkorom. Közép-Anglia, középosztály, boldog és kényelmes, de egy kicsit szürke, kalandok nélküli, fantáziátlan. Az egyetlen kulturálódási lehetőségem az volt, hogy alkalmanként pantomimba jártam, és ami a legizgalmasabb, kétszer voltam Londonban; egyszer a Nemzetközi Autókiállítást néztük meg apával az Earl’s Court-ban, másodszor pedig a My Fair Ladyt. Az esztendő fénypontja a minden évben esedékes cornwalli szünidő volt. Hat utassal és az összes poggyásszal megrakodva 12 órába telt, mire a Wyvern 280 mérföldet döcögött a Trevone-öbölre néző bérelt házunkig. Az autó annyira zsúfolt volt, hogy amikor elértük a Somerset keleti részén fekvő Frome kisvárosát, hármunknak ki kellett szállnunk a kocsiból, és gyalog mentünk, hogy a Wyvern fel tudjon jutni a meredek domboldalon.

Anyám és apám azt várták, hogy az ő útjukat követve ott maradok a kedves, nyugis Leicestershire-ben. És miért ne tették volna? Mert milyen másfajta jó élet van ott? Miért is hagyná el Market Harborough-t, amikor minden adott, amire egy fiatalember vágyhat. Kocsmák, üzletek (ideértve a Co-opot is), mozi, gyönyörű vidék, séták, horgászat, golfklub, rögbi klub és ha szükséges, van egy vasútállomás, ahonnan Leicesterbe lehet utazni. És tucatnyi csinos, egészséges, jó erőben lévő parasztlány, akivel családot alapíthat. Hogy a fenébe tudna London vetekedni egy ilyen megelégedett élettel? Ott minden csupa nyomorúság, környezetszennyezés, sok a könnyű nőcske és a szélhámos férfi.

Aztán William egy készletből kristálydetektoros rádiót épített – és a reményem, hogy nyugodt életet éljek Leicestershire-ben, egyik napról a másikra szertefoszlott.

---

*  Vauxhall Wyvern: közepes méretű családi autó, amelyet a Vauxhall 1948 és 1957 között gyártott. – A ford.

* A hun (hun, vagy barbár) terminust a brit háborús propaganda használta az ellenséges német haderő katonáira az I. és a II. világháború során. – A ford.

Fotók – forrás: My Life in Dire Straits – Penguin Random House, London - 2021

Az exújságíró-gitáros legnépszerűbb közleménye

2023-ban a Dire Straits debütáló albuma ünnepelte 45. szülinapját, idén a Communiqué kerek évfordulós.

A korai alapmunkák, amiket a Dire Straits fáradhatatlan koncertezéssel, az új album kiadásával egy nagyobb közönség megszerzésére fordított, 45 évvel ezelőtt újabb győzelmet eredményezett. 1979. június 5-én jelent meg a második stúdiólemezük, a "Communiqué", és még azon a  nyáron (június-július fordulóján) az Egyesült Királyság slágerlistáin már két hete az ötödik helyen szerepelt, míg az amerikai Billboard legjobb lemezeinek listáján rögtön a harmadik helyen landolt.

Áprilisban az 1978-as debütáló lemezükről az újra kiadott „Sultans of Swing” rögtön visszaugrott a brit listák ötödik helyére, és amikor a második album is megjelent, a „Dire Straits” eladott példányszáma is megugrott, a lemezeladási listákat egészen októberig vezette.

A „Communiqué” megjelenése nem volt időpocsékolás, a zenekar rajongótábora egyre nőtt, a brit listákon rögtön a hatodik helyet foglalta el, míg a „Dire Straits” is továbbra az első húsz között szerepelt, több mint kilenc héten át.

Mark Knopfler és Pick Withers májusban Bob Dylan „Slow Train Coming” című lemezének munkálataiban vett részt, majd ezt követően lezavartak egy Dire Straits turnét az Egyesült Királyságban, amelynek az utolsó két koncertjét a londoni Hammersmith Odeon-ban tartották, és erre az időre a „Communiqué” teljesen meghódította a brit és az európai hallgatóságot is.

A „Communiqué” az amerikai slágerlistákra 1979. június 30-án került fel, az 53.helyre, augusztus elején már a 11. helyre került, és ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen szeptemberben a zenekar már a második amerikai turnéjára készülődött.

A lemez megjelenését követően a Melody Makernek adott interjújában Mark Knopfler elismerte, hogy a „Communiqué” igazából visszatükrözi azt, hogy az első lemez sikere mennyire változtatta meg a saját és zenésztársai életét. 

„Az életmódodban olyan mértékű változás állt be, amely teljesen behatárolja a mindennapi tennivalókat, de ez önmagában téged még egyáltalán nem változtatott meg. Még emlékszem a kritikákra, amik az első lemezünk megjelenését követték, most pedig néhány hízelgő összehasonlítás született szintén ezektől az emberektől – de bízom benne, hogy az idő múlásával a véleményük megváltozik, ha majd rájönnek, hogy mit is hallgatnak tulajdonképpen.”

Forrás: https://direstraitsblog.com/blog/dire-straits-deliver-communique/

"...Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám..." - mit szeret hallgatni a Pink Floyd gitárosa

Mostanában elég sokat lehet olvasni - főként a külföldi sajtóban - olyan interjúkat, cikkeket, amikor a kortárs művészek egymás munkásságát méltatják (vagy éppen kritizálják). Erre jó példa az alábbi cikkecske, amikor is a Pink Floyd főnöke, David Gilmour nyilatkozott arról, hogy melyik az egyik legkedvesebb lemeze. Dale Maplethorpe interjúja.

Amikor Syd Barrett elhagyta a Pink Floydot, David Gilmour és Roger Waters hamar rájöttek, hogy fő erősségük nem a kislemezek készítésében rejlik, hanem a nagyobb volumenű dalszerzésben. Ehhez a felismeréshez a „Point Me At The Sky” színtelen dallama vezetett, amit maga Waters is hibának tartott.

Figyelemre méltó kudarc volt, amikor Syd kilépett a bandából. Ennek azonban így kellett történnie, mert ez segítette a Pink Floydot abban, hogy kicsit nagyobb távlatokban gondolkodjon, ahelyett, hogy leragadjon az egy-szerzeményes slágerkészítés szintjén.

Az eredményt már ismerjük: az olyan nagylemezek, mint a „The Wall” és a „Dark Side of The Moon” bonyolult koncept-albumok, de mindenképpen etalonnak számítanak a szakma és a rajongók körében.

David Gilmour az évek során rengetett tapasztalatot szerzett a dalszerzés és a lemezkészítés terén, amelyhez veleszületett tehetség is párosult, ezért ha ő jónak tart egy albumot, a véleményét érdemes figyelembe venni. Az egyik ilyen a Dire Straits 1978-ban megjelent debütáló albuma volt, ami felkeltette a figyelmét. Ez talán nem volt véletlen, hiszen akkoriban megosztotta a közönséget, de utólag visszagondolva nem kerülhető meg az a tény, milyen sok példány fogyott belőle annak ellenére, hogy „csak” egy bemutatkozó album volt.

Egyik sikerdala a „Sultans of Swing” a mai napig töretlen népszerűségnek örvend, valamint a „Water of Love” szintén nagyon közkedvelt. A lemez különösen nagy hatással volt David Gilmourra, aki szerint ez az egyik legjobb album, amit valaha is hallott.

Mark Knopflernek nagyon szerethető, felfrissítő játékstílusa van. Visszahozott valamit, ami – úgy tűnt – tévútra került a gitározás terén. Ma már nem azért hallgatok másokat, hogy bármit is – stílust, hangzást, technikát –csenjek tőlük, még ha akármilyen jó ötletnek is tűnik. Bizonyos vagyok abban, hogy Mark Knopfler még mindig óriási hatással van rám.

Ez óriási dicséretnek számít – különösen olyan valakitől, aki a Pink Floyd vezetője, mert saját maga is mestere a technikáknak és hangszíneknek. Ha azt mondja, hogy a „Dire Straits” hangzása nemcsak jó, de annyira jó, hogy fontolóra vette annak eltulajdonítását, az a legnagyobb dicséretnek számít a szakmán belül.

Mint művészi produktumot, egyfajta varázslat lengi körül a lemez hangulatát, amely a hallgatóság számára egyfajta betekintést enged egy zenekar gondolatvilágába, lelkiállapotába. Ez történhet azon a narratíván keresztül, amelyet a banda az alkotás folyamata során létrehoz – mint az néhány Pink Floyd lemeznél érzékelhető – ,vagy a lemezen végigvonuló állandó hangzás segítségével, ahogy a „Dire Straits” esetében. De a lényeg, hogy mindkettő nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy egy-egy nagylemez mennyire válik izgalmassá- vagy éppen unalmassá.

 

Forrás: https://faroutmagazine.co.uk/the-dire-straits-album-david-gilmour-calls-one-of-his-all-time-favourites-im-still-influenced-by-mark-knopfler/ 

„A slágereink sokszor nem úgy születtek, ahogy én azt szerettem volna…”

Paul Sexton interjújában Mark Knopfler vall a felhagyott turnézásról, a türelmes feleségről és arról, hogy egyre jobban unja a saját dalait hallgatni.

Egyik oldalon ott a zene – mondja Mark Knopfler –, a másikon pedig a zenei üzlet, amely két különböző dolog. Ezt fel kell ismerni és meg kell békülni vele, de túl finnyásnak sem szabad lenni.

 

Nem akármilyen kijelentés egy olyan gitárostól, aki mindig a zenéjére helyezte a hangsúlyt, de ami a show-bizniszt illeti, évtizedekig egy átlagos remete életét élte – a 90-es évek közepén szélnek eresztette a Dire Straits-tagokat lényegében azért, mert a zenekar olyan naggyá nőtte ki magát, hogy már a roadjaikat sem ismerte név szerint.

Ennek ellenére a 74 éves Knopfler ismét reflektorfénybe került. Először is ott volt az idén január 31-én lezajlott árverés, amelynek során több mint 120 gitárja, erősítője került értékesítésre és ez 8,8 millió fontnyi bevételt eredményezett a Christie's-nél.

Aztán a múlt hónapban jelent meg a Local Hero Going Home című témájának egy all-star változata a Teenage Cancer Trust és a Teen Cancer America megsegítésére. Most pedig a legújabb szólóalbuma, a One Deep River megjelenésére készül , (ami 2018 óta már időszerű volt), és bár megveti az önreklámozást, jól ismeri a dörgést.

 

Fel kell emelned a kezed, hogy valaki a tülekedés másik oldalán lássa, ahogy integetsz. Egyszer megpróbáltam mellőzni a reklámokat, így senki sem tudta, hogy még lemezt is készítettem. Olyan ez, mint amikor a buszra vársz … egyszerre három is jött most … de tényleg.. nem így terveztem.

 

Ebben a hónapban érkezik a negyedik busz, amikor a Johnson and Knopfler's Music Legends elindul a Sky Arts-on, egy 6 részes interjú- és előadássorozat, amelyben Knopfler és észak-angliai földije, az AC/DC frontembere, Brian Johnson faggatja majd Tom Jonest, Cyndi Laupert, Carlos Santanát, Emmylou Harrist, illetve Sam Fendert és Neil Rodgerst.

 

A One Deep River, Knopfler tizedik stúdióalbuma egy újabb, gyönyörűen kidolgozott karcolat-gyűjtemény olyan témákat illetően, mint a (vad)nyugati vonatrablások ( Tunnel 13), bárzenekarok ( Ahead of the Game ) és romantikus búcsúk ( Before My Train Comes ). Mindegyiknek díszei azok a kifinomult riffek, amelyek a kompozícióit meghatározták azóta, hogy 46 évvel ezelőtt mesélni kezdett nekünk a Szving Szultánokról.

Knopfler és Guy Fletcher (aki közel 40 éve a zenésztársa) készítette az albumot a British Grove-ban, a nyugat-londoni stúdióban, amelyre éppoly büszke, mint bármely több milliós eladást elért lemezére. Az épület Knopfler kreativitásának sarkcsillagát is szimbolizálja.

Hosszú folyamat volt – mondja a stúdió keverőpultja előtt ülve. Türelemre volt szükség, a coviddal, a lezárásokkal és még sok mással együtt. De azokért a napokért érdemes élni, amikor a zenekar együtt van. Igaz, hogy szeretek egyedül dolgozni, otthon lenni és dalokat írni, de semmi sem olyan, mint amikor a szoba minden sarkában van valaki.

 

Knopfler többet fog tevékenykedni londoni otthonában, mert úgy döntött, végleg lezárja a turnés korszakát és az otthoni kényelmet választja harmadik feleségével, a most 61 éves Kitty Aldridge írónővel. Két lányuk van, korábbi házasságából ikerfiai születtek.

 

Mivel a stúdió igazán teljessé teszi a napjaimat minden alkalommal, amikor ott vagyok,  felmerül bennem a kérdés, mit csinálok majd akkor, ha bárhová el kellene utazom? Csodálatos, hogy van egy banda, és hogy felvételeket készítünk, akkor miért történik ez olyan ritkán? Tényleg kellemesebb lenne nekem és Kittynek otthon lenni és írni, mert ő mindig annyira türelmes volt hozzám. 30 éve vagyunk együtt, és olyan jó volt, hogy sosem akadályozott meg abban, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Szóval ez nagyszerű lenne nekünk és a családnak … de aztán irány a stúdió, ahol még soha egyetlen rossz napom sem volt, hátha fel tudok venni egy jó dalt.

Knopfler még mindig ezt teszi olyan ütemben, amely szinte minden kortársát megszégyeníti, kivéve barátját, Van Morrisont. 

A One Deep River normál kiadása 12 dalt tartalmaz, amiket a speciális bakelit verzióban további 4, a deluxe CD-változaton pedig 5 szerzemény egészít ki.

Nincs jele annak, hogy az ihlet elhagyott volna, pedig erre határozottan számítottam – mondja.

 

A gitáros annak idején a Harlow College-ban tanult újságírást, és egy ideig riporter-gyakornokként dolgozott a Yorkshire Evening Postnál. Szövegei olyan élénken jelennek meg, hogy az ember mindig úgy érzi, akár regényíró is lehetett volna, de állítása szerint az írás és az újságírás nem neki való.

Knopfler szerénysége abban is megmutatkozik, hogy szinte már-már szeretettel gúnyolódjék a saját jellegzetes munkáin.

Körülbelül 20 évvel ezelőtt egy utcai kávézóban voltam valahol – meséli. Épp a Telegraph Road szólt a rádióban, ami ugye egy nagyobb volumenű, hosszú, kanyargós dolog. Emlékszem, hogy akkor arra gondoltam: istenem, mikor lesz már vége? Aztán felcsendült Buddy Holly Rave On-ja , és megtisztította az étert.

Egy másik alkalommal pedig, amikor a Dire Straits a Why Worry-n dolgozott, a többiek már csak „Why Bother”-ként emlegették. Nem úgy jött ki, ahogy szerettem volna, csak azért, mert rossz hangnemet választottam” – mondja. Az album 30 millió vásárlója azonban ezt egyáltalán nem bánta.

 

Töltsünk el bármennyi időt a nyilvánosság előtt Knopflerrel, és tanúi lehetünk, ahogy a csodálói ostromolják, mert mindegyiküknek van egy története arról, hogyan játszottak szerepet a dalai az életükben, amit szívesen hallgatnak. S ő még mindig ugyanúgy rácsodálkozik a zenére, mint gyermekkorában Newcastle-ben, orrát a hangszerbolt kirakatához nyomva.

 

Emlékszem arra a néhány zaklatott lelkiállapotú évre, amikor egy kicsit furcsán motivált fiatal voltam, aki elhatározta, hogy megcsinálja – mondja. Pedig olyan lehetetlennek tűnt. Sokszor gondoltam arra, hogy bárcsak elmehetnék a newcastle-i City Hall-ba  és találkoznék Van Morrisonnal, vagy együtt zenélhetnék Bob Dylannel és a bandájával valahol.  Ebben a felállásban foglaltam helyet magamnak. Egy tinédzser gyerek álmai mindig is felhajtóerőt jelentettek, és ez az, ami most is mozgásban tart.

 

Szerző: Paul Sexton

Megjelent: The Sunday Times - 2024.04.07.

Az énekes, akit Mark Knopfler „a fehér Ray Charles”-ként emleget

Mark Knopfler, a Dire Straits egykori vezetője híres virtuóz gitárjátékos, és ezt a képességét nagy hozzáértéssel kamatoztatja a dalszerzésben is, hogy minél jobban hangsúlyozza zenei tudását. Annak ellenére, hogy zseniális gitárosként tartják számon a mai napig, Knopfler énekes-előadói tehetsége gyakran háttérbe szorult.

Azonban az is tény, hogy bár Knopfler hangszeres tudása ténylegesen felülmúlta énekesi kvalitásait, énekhangja soha nem akadályozta a karrierjét. Valójában kiegészítette azt a hangzást, amelyet a Dire Straits-szel szeretett volna elérni, ezért sokan hajlanak arra a következtetésre, hogy egy klasszikusan képzett énekhang leronthatta volna a dalaiban rejlő karaktert és bájt.

Az előadók közötti különbségek ellenére Bob Dylan az a másik énekes-dalszerző, aki szintén a dalszerzésre helyezte a hangsúlyt az éneklés helyett. Hangja teljesen egyedi, és bár az évtizedek során kissé átalakult, viszont tökéletes példája az egyedi stílusnak. Dylan védjegye - a hangja. 

Ő egyike azon énekeseknek, akik a leginkább vonzóak voltak Knopfler számára, aki tisztában volt azzal; annak ellenére, hogy mennyi időt fordított az ének, a hangtechnika csiszolására, soha nem lesz képes önmagán kívül mást nyújtani, olyan pluszt, amit leginkább az általa tisztelt előadókban csodált.

A Rolling Stone-nak adott interjú során 1985-ben Knopfler felsorolta azokat az énekeseket, akik már gyermekkorában a leginkább hatottak rá:

„Kissrác koromban egy barátommal énekeltem az Everly Brothers dalait. Nagyon igyekeztem jól énekelni, és azt hiszem, ahhoz képest, hogy gyerekek voltunk, jól csináltuk” - kezdte.

Knopfler ezután hatalmas dicséretekkel halmozta el Eric Claptont, akit – hozzá hasonlóan – elsősorban gitárosként, nem pedig énekesként ünnepelnek, hozzátéve: „Általánosságban az a véleményem, hogy az énekesek magukba szívják más énekesek hatását. Eric Clapton az egyik kedvenc énekesem. Sokan nem is tartják számon, mint énekest, pedig szerintem ő a fehér Ray Charles.”

Bob Dylant említeném még, aki nagyon nagy hatással volt az énekstílusomra, bár nem őt hallgattam éjjel-nappal, de valahogy – talán nem tudatosan – úgy bontottam külön részekre egy dallamot, ahogyan ő. Rajta kívül van még sok kedvenc előadóm, például  Tom Waits, Ry Cooder, J.J. Cale, akik technikailag nem jók, de számomra ez teszi őket különlegessé.”

Clapton és Knopfler sokszor szerepeltek együtt a színpadon, és az évek során a legnagyobb tisztelettel követték nyomon egymás zenei pályafutását. A zenejátszmák két titánja, akik tudják, hogyan kell kijátszani a legjobb ütőkártyáikat, hogy kettejük előadása maga legyen a tökéletes összhang.

Eric Clapton 1991-ben a Rolling Stone-nak adott interjújában így nyilatkozott zenésztársáról:

„Nos, igen… Mark Knopfler szerintem teljesen egyedi stílust képvisel a gitárosok között. Igazi mester, aki visszahozta a klasszikus gitárjátékot a köztudatba. Úgy értem, a Dire Straits-szel, ha először hallod valamelyik lemezüket, akkor először azt mondod, na jó … egynek elmegy … Aztán ezek az albumok fokozatosan egyre jobbak és jobbak lesznek, és kiállják az idő próbáját. Fantasztikus mesterművek.”

forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/mark-knopfler-white-ray-charles/?fbclid=IwAR37U0cG3YF-e5yp5KUsQad2U0e169plADgwZQGFBfAvUWX6-sGk5R_EouA

 

szerző: Joe Taysom