Komor történések New Yorkban - A szakítás

A fenti cím alapján néhányan arra gondolhatnak, hogy ismét Mark Knopfler és Holly Vincent románcának nem túl boldog befejezése lesz a téma, de nem – egy sokkal fájdalmasabb történésről lesz szó, ami a ’70-es évek végére a feloszlás szélére sodorta az egyre nagyobb sikereket elérő zenekart. Ekkorra már teljesen világossá vált, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, és mivel a Knopfler-testvérek egyike sem volt hajlandó engedményeket tenni egymásnak, a következményeket is pontosan lehetett tudni. Ezt a nehéz időszakot John Illsley sem hagyhatta ki a visszaemlékezéseiből, hiszen a munkakapcsolaton túl is szoros barátságot ápolt a testvérekkel.

Ezt a fejezetet nehéz lesz megírnom, így óvatosnak kell lennem. Két testvér marakodása senki másra nem tartozik, csak rájuk. De elkerülhetetlenül a zenekar problémájává is vált. Mindkettőjük nagy barátjaként fájdalmas volt ezt végignézni és kezelni. Mindkettőjükkel barátok maradtam, egyikükkel jobban, mint a másikkal, részben azért, mert egy utcányira lakom tőle, és valószínűleg ő lett a legjobb az évek során a magam köré gyűjtött barátok közül. De mindannyian testvérek vagyunk valahol, afféle testvérek, egy zenekar szűk, néha klausztrofóbiás, családjellegű egységében. A széthullás fájdalmát mindenki érzi, mindenki osztozik benne, és ez nem múlik el. New Yorkban nem voltak győztesek. Miután megszólalt az utolsó menet csengője, és a küzdelem véget ért, ahogy annak véget kellett érnie, csak fájdalmas szomorúság, üresség maradt.

Azt mondom, hogy nem voltak győztesek, de ami a zenekart illeti - és ez egy elég nagy "de" - a vihar friss levegőt, kék eget, egy jobb, másfajta ürességet hagyott maga után. S most itt egy kicsit megállva, a hivatásunk folytatása szempontjából is pozitív fejlemény volt. Súrlódásoktól mentesen, súlyos feszültségektől megszabadulva, boldogabb egységként haladtunk előre, mert véget vetettünk egy olyan kellemetlenségnek, amely aláásta a fejlődésünket. Mark írt egy csomó nagyszerű dalt, és erősen érezhető volt, hogy valami nagyon különlegeset készülünk létrehozni. A kreativitásunk csúcspontján voltunk, és az új lemez elkészítésének határideje ott lebegett a fejünk fölött. A nyomás így is nagy volt. Talán ennek a tudatalatti jelenléte váltotta ki a szakítást, a tudat, hogy a következő album és turné eltörpül az előző kettő mellett; újabb egyévnyi turnézás, egy újabb év távol az otthonunktól, még nagyobb médiafigyelem, nagyobb tömegek, még nagyobb nyomás.

Ki tudja - talán Dave feláldozta magát a nagyobb ügyért anélkül, hogy tudta volna, ezt teszi? Határozottan volt egyfajta előre elrendelt sorsszerűség abban, ami történt, és bizonyos értelemben Dave valószínűleg a saját kardjába dőlt. Mivel a büszkesége forgott kockán, ami szintén nyomasztotta, ez volt az egyetlen módja, hogy ezt tegye. Egy gyors kézfogás, némi jókívánságcsere, és egy taxi a repülőtérre, bizonyos értelemben rosszabb lett volna. Dave nem állhatott volna fel csak úgy, és nem mondhatta volna: „Srácok, semmiben sem vagyok biztos.  Visszamegyek Londonba, egy kicsit lazítok és az egészet átgondolom”, és aztán lazán elslisszol. Ahhoz, hogy a tettet véghezvigyük, drámainak és látványosnak kellett lennie. Kétségtelen, hogy a siker okozta stressz és a turnézás okozta kimerültség sokkal jobban megviselte őt, mint minket. Néhányan szeretik, néhányan tűrik, sokan ki nem állhatják. Dave egyszerre szerette és gyűlölte.

Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki kerüli a felhajtást meg a rivaldafényt. Mindannyian más és más személyiségűek vagyunk, egyik karakter sem jobb a másiknál; egyeseknek jobban fekszik a középpont, másoknak az árnyék. A probléma az volt, hogy a Dire Straits mostanra nagyon sikeres lett, így még nagyobb volt a nyilvánosság, a figyelem és a nyomás. Talán túlzás olyan kijelentést tennem, de talán részben arról is szó lehetett, hogy az egyik testvér a másik árnyékában élt. 

Könnyű megérteni, milyen nehéz lehetett a tehetséges muzsikus Dave-nek, hogy nyilvánosan és zeneileg is egy nagyszerű dalszerző-gitáros másodhegedűsének kellett lennie. De másrészt, mit tehetett volna Mark? Beleadni apait-anyait, hogy az öccse jól érezze magát? Persze, hogy nem. A shakespeare-i tragédiák alapanyaga is mindig ez volt: két egymást kizáró különleges jóság – vagy legalábbis két egymást kizáró kivételes álláspont – összeütközése, amelynek nem lehetett más a vége, mint szenvedés; két testvér, akik szerették és csodálták egymást, de a körülmények egymás ellen fordították őket. És ebből született meg ez a sötét new york-i történet (...)

Júniusban érkeztünk két hónapra, és hogy megspóroljuk a szállodai számlákat, apartmanokat béreltünk egy Central Parkra néző háztömbben. Nem csak Bronx volt veszélyes, egész New York annak számított akkoriban, és ezt az állapotot a kilencvenes években egy tömeges rendvédelmi kampánynak kellett megszüntetnie, miután a kokain-járvány miatt még jobban megugrott a bűnözés. Napnyugtát követően a Central Park az általa mutatott gazdagság ellenére sem volt sokkal biztonságosabb, mint a Hell's Kitchen. Gyilkosságok és erőszakos cselekmények történtek a parkban, amíg ott voltunk, alig néhány száz méterre onnan, ahol sétáltunk vagy aludtunk. Reggel a stúdióba menni olyan volt, mintha egy Starsky & Hutch vagy egy Kojak epizód forgatásán sétáltunk volna keresztül. Csavargók álldogáltak a bejáratoknál, lepusztult bérházak mocskos ablakaiban csupasz villanykörték lógtak, bandák gyülekeztek az elkerített, zárt kosárlabdapályákon, és szirénák bömböltek a nap 24 órájában (...)

A Power Station, amelyet azért hívtak így, mert valószínűleg régebben is ez volt a neve, egy viszonylag új hangstúdió volt, amely a nyugati 53. utcán, a 9. és a 10. sugárút között, Manhattan belvárosának Hell's Kitchen néven ismert negyedében található. Gyönyörűen felújították, a falakat faburkolat fedte, minden helyiségében nagy kanapékat állítottak be, és ez valóban nagyon távol állt a Whood Wharf-tól, de a két környék történelmi múltja is hasonló – mindkettő lent van a vízparton – volt. A Hell's Kitchen évtizedeken át szegény ír bevándorlók ezreinek adott otthont, akiket a Hudson folyó kikötőinek rakpartjai és dokkjai által kínált munka vonzott, ahogyan egykor a deptfordiak is a Temzén találtak munkát. Otthon éreztük magunkat a Power Station-ben, amely még szinte félig kész állapotban volt. A Woolf's nevű étteremben elfogyasztott hatalmas reggeli után minden reggel megtettük odáig a húszperces sétát, de mindig taxival mentünk vissza, vagy négy-öt fős csoportokban gyalogoltunk.

Az albumon (Making Movies) mindössze hét dal szerepelt volna, és ezek közül csak egy – a "Solid Rock" – volt rövidebb négy percnél. Nem volt meglepő, hogy a legkedveltebb szerzemények a "Romeo and Juliet" és a "Tunnel of Love" lettek. Gyönyörűen kidolgozott művek, dalszerzés a javából. Sosem untam meg játszani őket, még ma, negyven év elteltével, szólókarrierem során sem. Talán a "Hand in Hand" mára már nem annyira ismert és nem annyira játszott, de mégis megérdemli helyét az első polcon, a "Solid Rock"-ot pedig nagyszerű élőben előadni.

A "Les Boys" című szám egyfajta excentrikus rendellenesség, egy könnyed komikus dal, amelyet egy eredetileg birminghami meleg kabaré előadás ihletett. Az előadást egy koncert után késő este a müncheni szállodánk bárjában láttuk. A hetvenes évek végén az Egyesült Királyságban a meleg birminghami kabarék nem tartoztak a kocsmai vagy szállodai szórakoztatás alapfelszereltségéhez, így ezek a srácok Németországba mentek munkát keresni, ahol sokkal elfogadóbbak voltak irányukban. A bárban ülő tucatnyi köpcös, középkorú német vezetőnek és néhány kurvának nem, de nekünk bizarr és nagyon mulatságos volt figyelni, ahogy beszéltek és énekeltek a súlyos közép-angliai akcentusukkal. Előadásuk után csatlakoztak hozzánk, és rendkívül szórakoztató volt a társaságuk. 

A "Les Boys" könnyed komédiája bizonyosan nem a megfelelő hangsáv volt a stúdióban a felvételek első heteiben kialakult hangulathoz. Dave egyre növekvő elégedetlensége megmutatkozott testbeszédében, a mormolt panaszaiban és abban, hogy nem volt hajlandó megtenni, amit kértek tőle. Ez nagyon is negatív, feszült légkört teremtett. Hihetetlen, izgalmas energiák rejlettek a lemez készítésében, de a feszültség felemésztette mindezt. Mint régi barátommal, megpróbáltam nyíltan, őszintén és együttérzően beszélni vele a hangulatáról. (Hála Istennek, a menedzserünk, Ed Bicknell nem volt túl sokat a közelben. Az ő tanácsai Dave-nek nagyon rövidek és lényegre törőek lettek volna!)  

Nem így kellett volna lennie – mondta Dave, a siker nagyságára és az ezzel járó összes nyomásra gondolva.

Erre én csak annyit tudtam mondani:

Hát, pedig ez így alakult! Ez van, úgyhogy csak bele kell törődnünk. Nem tudjuk meg nem történtté tenni. Nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, és nem mehetünk vissza a Hope and Anchorhoz.

De nem volt boldog ember. Csak egyféleképpen lehetett vége – és ez nem a zenekar feloszlását, vagy a kocsmákban történő zenéléshez való visszatérést és a deptfordi nyugodt életet jelentette. Markkal nem sokat beszélgettek, és a nyílt vita elkerülése érdekében egyszerűbb volt, ha a producer, Jimmy Iovine mondta meg neki, hogy mit tegyen, én pedig bátorítottam. Nem egyetlen esemény volt az, ami a szakításhoz vezetett. Már legalább egy éve húzódott az ügy.

Mark nagyon is a zenekar vezetője volt, és jogosan, így Dave-nek, a fiatalabbik testvérnek ezt nehéz volt megélnie. Ezt megértettem, de a harag és a rosszkedv mindnyájunkat magával rántott, és egy nap a stúdióban csúcsosodott ki ez az egész. Volt egy elég egyszerű gitárszólam, amit Dave-nek kellett játszania a "Romeo and Juliet"-ben, és amikor bejött a stúdióba, miután nem dolgozott rajta, Jimmy, mint producer, elég élesen közölte vele, hogy menjen el, tanulja meg, és másnap már  fel is vesszük. A vita akkor robbant ki, amikor Dave másnap visszajött, de még mindig nem csinálta meg, amire kérték. Mindannyian kifakadtunk:  

Gyerünk Dave, haladnunk kéne!

Ezt viccelődve mondtuk neki, de volt benne némi türelmetlenség és bosszúság is, hiszen három ember erőfeszítéseit hátráltatta, mert ő nem tette a dolgát, mint a többiek. Mindannyian fáradtak voltunk és egy kicsit morcosak.

Mark egész idő alatt tartotta a száját, de egyre frusztráltabb volt – több forgott kockán, mint a lemezfelvétel. Ők egy család voltak, ugyanazzal a szerető anyával és apával, és egy szakítás mindnyájuk számára kétségbeesést okozna. De most mégis durván ráförmedt és elég hevesen kritizálta Dave-et. Elég nagy égiháború volt, és végül Dave visszament a lakásba, hogy a barátnőjével, Chrisszel legyen. Visszatérve a stúdióba, mindannyian egyetértettünk abban, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, és ultimátumot kell adnunk Dave-nek – én pedig önként jelentkeztem erre, és elindultam a Central Parkba. Nem kiabált. Csak nagyon szomorú volt. Ültünk és beszélgettünk. Kipakolt, elmondta, milyen nehéz neki, és elismerte, hogy a démonai mindannyiunk démonaivá váltak. Azt mondtam: 

Kétféleképpen lehet ezt megoldani. Visszajössz a stúdióba, elásod a csatabárdot Markkal, és továbblépünk – vagy hazautazol... 

Dave azt felelte: Akkor hazamegyek.

Ahogy visszasétáltam a stúdióba, a düh, amit addig éreztem, mélységes csüggedéssé változott. Dave a barátom volt, és az ő barátsága indított el erre az izgalmas zenei utazásra. Ami még ennél is fontosabb, Mark testvére volt, és kizárt, hogy a veszekedésüket egy korsó sör mellett elsimítsam Londonban. 

Dave hazamegy – mondtam, miközben beléptem a vezérlőterembe. 

A hírt üres arcok fogadták, és körülbelül tíz percig csendben forgolódtunk a stúdióban.

Aztán Jimmy azt mondta: 

Jól van, folytassuk!

Mi pedig felvettük a hangszereinket, és visszamentünk dolgozni. Azt a néhány apró megnyilvánulást, amit Dave tett a felvételhez, levettük, és Mark újra rögzítette őket. Sid McGinnis-t, egy nagyon tapasztalt session zenészt, aki számos top zenekarral és előadóval dolgozott már együtt, Jimmy szervezte be. Őszintén szólva nyomasztólag hatott ránk, de elkerülhetetlen volt, ahogyan a dolgok alakultak, viszont szakmai szempontból, utána nagy megkönnyebbülés volt a stúdióban. Mark nagyon zárkózott ember, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezen tudta feldolgozni a történteket. Tudtuk, békén kell őt hagynunk, hogy ezt megtehesse. Tökéletesen profi, és mindannyian visszatértünk a zenéhez, az egyetlen elterelő hadművelethez.

Egy nagyszerű lemez valamiféle vigaszt jelentett, de az érzelmi ára magas volt. Örök dicsőségére legyen mondva, Dave egy kis kihagyás után újra belevetette magát a muzsikálásba, és keményen dolgozott, mint billentyűs, és mint gitáros. Már akkor is jól játszott, lassan kiváló zenésszé vált, és 1983-ban elkészítette első szólóalbumát, amelyen nekem is volt szerencsém játszani. Azóta két-három évente ad ki egy-egy albumot, és világszerte turnézik. A Straits-hez hasonlóan ő egész jól befutott Németországban. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, de soha nem említjük a „háborút”!

(Forrás: John Illsley: My Life in Dire Straits – Penguin Books, London, 2021)

 

Ismét egy szülinap - 77 éves lett a Dire Straits dobosa

David Pick Withers 1948. április 4-én született az angliai Leicesterben. Nevét a Dire Straits tette világhírűvé, hiszen a zenekar eredeti dobosaként az első négy nagylemezen olyan dalokhoz szolgáltatta a ritmusokat, mint a Sultans of Swing, a Romeo and Juliet, vagy a Private Investigations.

Dobok mögé először a Boy’s Brigade nevezetű formációban ült, de ekkor még csak tanulta a szakmát, dobleckéket vett zenekar mesterétől, Barry Bondtól, aki civilként a helyi kerékpárbolt tulajdonosa volt. Withers hálás tanítvány volt, mert 17 évesen már jóval idősebbeket megszégyenítő módon püfölte a bőröket, ekkor csatlakozott a The Berkeley Squares nevű zenekarhoz, akikkel egy németországi turnén is részt vett.

Hat hónappal később visszatért Angliába, és úgy döntött, hogy zenei karrierjének fejlődése érdekében zenekart vált, így került a The Primitives nevű bandába, akik főként Olaszországban értek el komolyabb sikereket. 

Pick 1969-ben visszatért Londonba, s egyéb lehetőség híján a The Doc Thomas Group formációban zenélt egy rövid ideig, akikkel még az olaszországi útján haverkodott össze (ő még Mott The Hoople-nek ismerte őket) – de itt sem találta a helyét, folyton meghallgatásokra járt és Melody Maker hirdetéseit bújta. Így került a progresszív rockot játszó Spring zenekarhoz, akik eredetileg egy buli erejéig szerették volna igénybe venni. A koncert után a felek kölcsönösen elégedettek voltak egymással, így az RCA lemezcég vele is szerződést kötött arra az egyetlen lemezre, amelyet a gyűjtők és fanok ma is vigyázva őriznek – a banda nevét viselő album 1971-ben jelent meg, a felvételek a legendás Rockfield Studios-ban készültek, Monmouth-ban. 

Maga Withers is elismerően nyilatkozott a lemezről, több interjúban elmondta, máig büszke, hogy ezzel a bandával dolgozhatott. Ezzel kapcsolatban egy anekdotát is megosztott: amikor a Dire Straits az első amerikai turnéján vett részt, egy fiatal fiú lépett az öltözőjükbe - kezében a Spring-lemezzel, majd közölte, hogy őt a Dire Straits egyáltalán nem érdekli, csak Picktől szeretne egy autogramot kérni!

A Rockfield Studios a lehetőségek tárháza volt, mert a fiatal dobosnak olyan művészekkel volt alkalma találkozni, mint Michael Chapman, Andy Fairweather-Lowe, Nick Lowe, Del Shannon, The Shortwave Band, Dave Edmunds, Ian Anderson, Bob Dylan -, illetve itt hallotta először a Brewer’s Droop bandát, akikhez később Mark Knopfler is csatlakozott.

Pick szívesen emlékszik vissza erre az időszakra, ekkor érett komolyabbá zenei tudása, több időt fordított a napi próbákra, ami rendszert is vitt az életébe. Egy rövid turné erejéig beugrott a Brinsley Schwarz nevű együttesbe, amely főleg kocsmazenekarként működött, majd a neves walesi gitáros, Dave Edmunds zenekarát kísérte egy rövidebb angliai körútra, ahol az előzenekar a Dr. Feelgood volt.

Ismételten Londonba költözve Pick aktívan kapcsolódott be a rock-folk-életbe, Bert Jansch, Ralph McTell és a Magna Carta lemezein dolgozott, majd egy kis időre Rab Noakes-szel együtt segítette ki a Lindisfarne-t.

Közvetlen a Mark Knopflerrel való találkozása előtt Pick Charlie Dore Back Pocket nevű zenekarával lépett fel azokon a helyeken, ahová később a Dire Straitsszel visszatért.

A többi pedig már történelem, amit mindenki jól ismer: a Dire Straits a világ egyik legnagyobb rock-zenekara lett, Withers alapító tagként hat évig volt a tagja, négy stúdióalbumon dobolt, illetve a Live at The BBC felvételein szerepelt, valamint a Money For Nothing című válogatásalbumon található dalokon.

De meg kell említenünk még Bob Dylan Slow Train Coming című, 1979-ben készül lemezét is, amelyen Pick és Mark Knopfler olyan remek zenészekkel dolgozott együtt, mint Barry Becket, Tim Drummond. A produceri munkálatokat Jerry Wexler, az Atlantic Records alapítója látta el. Dylan ezen albuma ma is rocktörténeti kuriózumnak számít, nemcsak a mondanivalója, de a rajta muzsikáló zenészek miatt is.

Pick Withers Dire Straits-lemezei:

Dire Straits (1978), Communiqué (1979), Making Movies (1980), Love Over Gold (1982). Stílusáról, amely Knopfler gitárjátékával együtt oly jellegzetessé tette a Dire Straits-hangzást, a Nemzetközi Zenészmagazin 1980 decemberi számában így írtak:

Pick Withers   (fotó: Nick Lauro)

„A Water of Love című Dire Straits-dal finom hangulatát Pick Withers mesterien ébreszti fel, ahogy az ütemet a kikapcsolt kisdobról áthelyezi a lábcinre, mialatt a tamok alapritmusát végig tartja – majd a kórusvokál alatt újból a lábcin kap nagyobb hangsúlyt – mely által az egész dalt átitatja egyfajta sodródó, örvénylő hatás.”

A Dire Straits-korszak után Pick számos nagyszerű zenésszel dolgozott együtt, mint például Gerry Rafferty, Joan Baez, Robert Plant, Phil Carmen, a The Blues Band (Paul Jones), Dennis LeCorriere, Dave Kelly Band, Gary Fletcher Band és még sorolhatnánk.

forrás:
https://direstraitsblog.com/blog/the-story-for-the-drummer-of-dire-straits-pick-withers/?fbclid=IwAR2VkikdZ_Y0WQkmoJNc3fVdYjsc-O2MyI_Sm7oqy9TOE26rM1ACVBOx_AU

Mit is írt a Hogyishívják – a Sultans of Swing talán nem is Knopfler-szerzmény?

Mindnyájan tudjuk, hogy az internet nem felejt, de hogyan archiválták az információkat a világháló megjelenése előtt – vagy igaz a mondás, miszerint sok minden a feledés homályába merült? S máris itt a következő kérdés: az idők folyamán hány nagyszerű műalkotást „nyúltak le” nevenincs művészektől olyanok, akik aztán boldogan mondhatták a magukénak. A Dire Straits rajongók bizonyára álmukban sem gondolnának arra, hogy a zenekar klasszikusa, a „Sultans of Swing” is pontosan ezek egyike.

A vietnámi háborút is megjárt, amerikai születésű Bill Wilson pedig pontosan azt állítja, hogy ő a szerzője a Knopfler védjegyének számító dalnak. Az Indiana-ban született Wilson, miután visszatért a háborúból, a ’60-as évek végén a texasi Austinban fejezte be katonai szolgálatát, ahol gyorsan beilleszkedett a virágzását élő helyi énekes-dalszerző közösségbe. Mialatt szolgálati körútját teljesítette a légierő bázisán, próbafelvételeket készített a Sonobeat Records számára, így népszerűsítvén zenészi kvalitásait.

Mindazonáltal a kívülállóknak úgy tűnt, Wilson nem nagyon fontolgatja annak lehetőségét, hogy a hagyományos sztárságot hajszolva profi zenész legyen, ehelyett megírt néhány remek dalt – inkább a minőségre és nem a mennyiségre koncentrálva. Leszerelése után 1970-ben visszatért szülővárosába, és egyelőre felhagyott a zenészléttel is, mert csak két év múlva csatlakozott a The Pleasant Street Band-hez.

Hamarosan azon kapta magát, hogy zenekarával leszerződött a Columbia Records-hoz, és egyike lett azon tucatnyi előadónak, akiket a „következő Bob Dylan” titulussal illettek. Azonban a lemezcégnél történő vezetőváltás, illetve a fenti megtisztelő címke ellenére sem bizonyult szerencsésnek, mert a zenekar bemutatkozó albuma csúfos bukás lett. Wilson ettől kezdve kénytelen volt belenyugodni a helyzetbe, mely szerint csak félprofi előadó lehet – jóllehet ő maga sem tett további lépéseket abba az irányba, hogy ez megváltozzék – egészen addig az állításáig, hogy egy világszerte híres dal szövegét tulajdonképpen ő írta.

Egy produkciós cég által kiadott koncertválogatás CD-jén szereplő Wilson a „Sultans of Swing” feldolgozása kapcsán úgy nyilatkozott, hogy „Igen, ezt a dalt közösen írtuk egy barátommal, az Angliában élő Mark Knopflerrel, talán 12 évvel ezelőtt, aki számos sessiont készített az én régi kedves producer barátommal, Bob Johnstonnal. Knopflernek ekkor már saját zenekara volt, a Dire Straits. A dal melódiáját készen hozta és hozzá egy sztorit mesélt egy bandáról, akiket senki sem akart hallgatni. Aztán egy este a próbák után leültünk egy sörre és én egy szalvétára írtam meg a szöveg nagy részét… szerintem nem is sikerült olyan rosszul … és kaptam érte annyi pénzt, hogy egy új felöltőt vegyek magamnak …

Első olvasatra kicsit hajmeresztő ez a sztori. Valójában Knopfler kapott ihletet a dalhoz (a szövegezést illetően is), hiszen számtalan interjúban olvashattuk, hogy egy esős-nyirkos ipswich-i éjszakán bemenekült egy bárba, ahol egy jobb napokat talán sosem látott banda játszott néhány látványosan unatkozó, de totálrészeg vendégnek és a műsoruk végén úgy búcsúztak el, hogy „Köszönjük, mi vagyunk a Szving Szultánok! – és ebben volt valami nagyon vicces, pedig a szultánok egyáltalán nem voltak azok. Fáradtak voltak, kopott, elnyűtt ruhákban, leharcolt hangszerekkel. De mindezek hitelt adnak-e Wilson állításának? És ha ez valóban úgy történt, ahogy elmesélte, akkor miért nem kapott soha semmilyen elismerést azért, hogy része volt egy ikonikus dal megszületésének?

Azonban ha mélyebben beleásunk az ügybe, a történet valóságtartalma inogni kezd. Aki jól ismeri a Dire Straits pályafutásának időrendi eseményeit – elég sokan és elég jól ismerik –, mindenki számára napnál is világosabb az a körülmény, hogy Mark Knopfler csak a „Sultans of Swing” megjelenése után utazott az Egyesült Államokba. Egyetlen egyszer készített próbafelvételt a „Sultans”-ról, Memphisben, mégpedig 10 évvel azután, hogy a dal először került adásba. Továbbá az is bizonyított tény, hogy a két zenész pályája hivatalosan sosem keresztezte egymást. Felmerül a kérdés, hogy mindez Wilsont beteges hazudozóvá teszi, aki valótlan történeteket terjeszt? Nos, nem – inkább nevezhető mesemondónak.

Meséjét egyszerűen a jelenlévő közönség elé tárta, hogy a „Sultans of Swing” eredeti verzióját valamiféle titokzatos aurával díszítse fel. Ez is csupán azt bizonyítja, hogy az internet képes a dolgokat kiragadni eredeti kontextusukból, hogy aztán ez a művészi pillanat azonnal a szerzői jog ingoványos talajára tévedjen (…) Ez a kis meséje végső soron minden lehetséges módon megerősíti a modern művészet inspirációs-alkotói körforgását, amit Nick Cave olyan találóan megfogalmazott:

A kortárs zene legnagyobb szépsége az a nemtörődöm hozzáállás, ami egyenes út a kisajátításhoz – ez adja meg az élét, a vitalitását – mindenki mástól kapkodja a nyersanyagot, MINDIG. Ez a kölcsönzött ötletekből táplálkozó őrület, ami a rockzene fejlődését gyorsítja, korunk nagy művészi kísérlete. A plágium csúnya szó arra, ami a rock and rollban természetes és szükséges – sőt, csodálatra méltó – hajlam, de ez nem más, mint lopás.

Úgy tűnik, Wilson szándékosan vezette félre hallgatóságát, hogy előadásához egyfajta misztikus légkört teremtsen és ezzel sikerült némi titokzatosságot vonnia saját személye köré is.

Forrás:

https://faroutmagazine.co.uk/the-strange-case-of-bill-wilsons-claims-that-he-wrote-dire-straits-classic-sultans-of-swing/